2021. március 12., péntek
2021. február 19., péntek
Eszmefuttatások saját magamnak
Ezt a bejegyzést már régebben elkezdtem írni, talán január végén, szóval azóta biztos van egy csomó dolog, ami változott, vagy bennem változott. Az adatok mindenesetre finoman szólva nem megnyugtatók, éljen, lehet a mutánsoktól (is) tartani.
Van egy hibám mostanában - túl sokat olvasok facebook- és egyéb hozzászólásokat. Erről le kell szoknom.
Ugyanis elkeserít, hogy mennyire elbeszélünk egymás mellett, ezzel párhuzamosan szinte hihetetlen, milyen hatalmas fokú az általános sötétség. Én nem tartom magam tévedhetetlennek...viszont azt látom, hogy nagyjából akiknek a legkevesebb a sütnivalójuk, azok vannak 100 meg 1000%-ban meggyőződve az igazukról. Én elfogadom, hogy lehet, hogy tévedek.
Most csak annyi, és azért itt, mert itt úgyis alig olvassák. Fel szokott egy picit dühíteni az a hozzászólás, hogy "aki fél, az maradjon otthon, a többieket meg hagyja élni". Elég gyakran olvasom ezt. Miközben maximálisan megértem, hogy mindenkinek elege van. Én is úgy vágynék már arra, hogy a sétáláson kívül esetleg más programom is lehessen. Csak beülni egy sütire, mondjuk.
Nekem ezzel az "aki fél, az maradjon otthon" mondattal alapvetően az a bajom, hogy rettenetesen demagógnak és leegyszerűsítőnek érzem, nagyjából ezek miatt:
1) Én nem is félek. Ha elkapnám, nagyon nagy eséllyel könnyedén átvészelném (most tekintsünk el egy még itt se teljesen publikus körülménytől. Egészséges, sportos 40-es vagyok). Ha mégse, akkor mondjuk annyi valószínűséggel a tégla is a fejemre eshet. Mondjuk. Szóval engem egyáltalán nem a félelem motivál. Annyi kiegészítéssel, hogy a szüleimet azért féltem, és velük nem is találkozom már jó ideje zárt térben, maszk nélkül. Lehet, hogy ez is felesleges túlbiztosítás, de ennyi mindannyiunknak belefér. Szabadban, maszkban, távolságtartással viszont rendszeresen.
Update: azóta mindketten megkapták a Pfizer mindkét adagját, úgyhogy reméljük, ez tényleg védettebbé teszi őket.
2) Ha nem félek, akkor miért hordok maszkot, miért korlátozom a saját baráti kapcsolataimat, tartok távolságot, kerülöm a zsúfolt helyeket, és nem zárkózok el az oltástól?
Azért, mert úgy gondolom, hogy talán nem hazugság az, hogy ettől a hülye rohadék járványtól túlterhelődik az amúgy is meglehetősen törékeny egészségügy. Nyilván nem a tünetmentes vagy enyhén tünetes emberek fogják túlterhelni, de a fertőzéses láncolatba ők is bele kerülhetnek, és egy idő után elér a dolog oda, ahol már súlyos(abb) gondot okoz. Természetesen lehet, hogy egy globális átverés hülye áldozata vagyok, akit megtévesztettek, hogy nincs is járvány, az eü nem terhelődik túl, vagy amivel igen, az nem korona - de mivel ezt nem tudhatom biztosan, ezért inkább elhiszem. Mert nem olvastam olyan hiteles cáfolatot, ami elhitetné velem BIZTOSAN, hogy ez átverés. Mert pl. van COVID intenzíven dolgozó ismerős (bár nem közeli), és nekem épp elég meggyőző az, amit ő mond. És ha elhiszem, hogy túl tud terhelődni az egészségügy, akkor azt gondolom, hogy itt mindenkinek felelőssége van abban, hogy a tőle telhetőt megtegye a járvány terjedésének lassításáért. Mert ezzel, ha nem is sokat, de a maga részéről amit lehet, megtett azért, hogy ne olyan ütemben terhelődjön az egészségügy, amit már nem bírna. És ami nem csak a COVID-osoknak szívás, hanem mindenki másnak (mint ahogy már most rengeteg elektív műtétet halasztani kellett, stb.) Aztán hogy ebben a lassításban mekkora szerepe van ténylegesen a maszknak (főleg, ha helyesen hordják/hordanák...), távolságtartásnak, ingyen parkolásnak (?!), nyolc után egyedül se lehet a tök üres utcán lenni dolognak (?), annak, hogy hétkor bezárnak a boltok, tehát előtte zsúfoltság van, ahelyett, hogy tovább lennének nyitva, de azt nézve, hogy ne legyenek bent egyszerre túl sokan, akik meg ott vannak, tartsák már azt a kurva távolságot - és még lehetne ragozni, hogy még ha nagyon finoman fogalmazok, akkor is azt írom, hogy szerintem nem minden intézkedés a leglogikusabb, ha az a cél, hogy a járvány terjedését fékezzük. A rendeleteket viszont nem én hozom. Szóval egyrészt ami van rendelet, azt betartom, akkor is, ha nem értek egyet vele, és ha vannak olyan dolgok, amik szerintem hozzájárulhatnak a terjedés fékezéséhez, akkor azt pluszban betartom. Ezzel nem elsősorban magamat védem (nem félek :) ), hanem a sajnos törékeny egészségügyet. Mert ha igaz, amiket olvasok, tünetmentesen is fertőzhetek. Vagy ha engem fertőznének meg a saját óvatlanságom miatt, akkor még ha enyhén is vészelném át, én is továbbadhatnám, és nem biztos, hogy a láncolatban utánam levők mindegyike könnyen vészelné át.
Nagyon sok ismerősöm már - és őket se akarom megkövezni, egy ponton túl érthető, mert lelkileg is rámegyünk erre az egész szarra - játssza ki a korlátozásokat, és tartanak ottalvós vagy délutáni házibulikat. Járnak együtt futni, ami tök jó, szabadban talán tényleg nem olyan veszélyes, de odáig egy kocsiban autókáznak. Maszk nélkül. Én az ilyenekre nem megyek el. Pedig jó lenne, de zárt térben, maszk nélkül együtt lenni nem éppen csökkenti az esélyét annak, hogy esetleg jól megfertőzzünk másokat/elkapjuk mástól a fertőzést. Amitől - de ezt már többször leírtam - egyéni szinten nem félek, de nem akarok, ha nem muszáj, ennek a láncolatnak a tagja lenni.
3) És akkor ott tartunk, hogy én hiába nem félek, és hiába nem leszek COVID-os, vagy gyűri le az immunrendszerem játszva és nevetve, ha mégis elkapom - ha más betegségben, állapotban vagy balesetben ellátatlan maradok a COVID miatt túlterhelt egészségügyben.
4) Hiába fél valaki, vagy akár nem fél, csak egyéni felelősségének érzi, hogy a maga kis részét megtegye a járvány fékezéséért - ha egyszerűen nem teheti meg, hogy otthon maradjon. Például azért, mert be kell járnia dolgozni, nincs home office. Ott a nővérem. Kora miatt nem, de egyéb dolgok miatt veszélyeztetettnek számít. Nem akarja elkapni ezt a szart, mert orosz rulett. De be kell járnia dolgozni, ráadásul elég messze. Autója nincs, így a zsúfolt bkv-n utazik (amikor teheti, inkább biciklizik, de most azt is javíttatni kell, amire eddig nem volt ideje, valamint télen ezt nem mindig teszi lehetővé az időjárás), elég gyakran küld nekem fotót állra tolt maszkos emberekről, tömegről - nem valami vidám dolog. De mit tud csinálni? Vagy mit csináljon az, aki az egészségügyben vagy egyéb olyan helyeken dolgozik, amik nem állhatnak meg? (szüleim 70+-osként is dolgoznak/dolgoztak az egészségügyben, de lehetnek még nem nyugdíjas korú, ellenben krónikus betegségük miatt veszélyeztetettebb emberek, akiknek szintén nem opció az otthon maradás, mert dolgozniuk kell). Vagy aki, bár dolgozhat otthonról, de például terhes, vagy egyéb egészségügyi okok miatt elég sok vizitre/laborba kell rendszeresen rohangálnia. Ők se zárhatják el magukat. Vásárolni, gyógyszertárba menni is kell (ok, vásárlást lehet házhozszállítással megoldani). Szóval megint csak demagóg az a szöveg, hogy zárja el magát, aki fél vagy veszélyeztetett (vagy aki vigyázna a többiekre), mert egész egyszerűen sokan nem tehetik meg. Amit megtehetnek - de ezt mindenki másnak szerintem igyekeznie kellene megtenni - hogy csökkentik az esélyét annak, hogy megkapják/terjesszék a fertőzést. Tehát a zárt térben, maszk nélkül tartózkodást kerülni, ez sajnos a baráti/családi kontaktok minimalizálásával jár :(, stb.
Update - nővérem túl van az első AstraZeneca-n, két és fél napig kutyául volt. Reméljük, ott a második oltás lesz kevésbé durva (barátnőnek a második Pfizer volt kemény. Szüleimnek egyik se)
5) jó, vessük össze az influenzával, abban is milyen sokan meghalnak. Igen, időnként, x évente tényleg felpörög a járvány. Azt se kellene elbagatellizálni. A számokhoz nem értek, de elvileg nem bénítja meg ennyire az egészségügyet, és van ellene oltás (én sose kaptam influenza elleni oltást, de sose voltam beteg se miatta.) Nem tudhatom, hogy influenzában is működik-e a tünetmentes fertőzés olyan erősen, mint a koronánál. Mindenesetre talán nem hülyeség influenza szezonban is gyakrabban hordani maszkot, jobban odafigyelni egymásra. Most állítólag nincs is influenza, mert a korona ellen hozott korlátozások hatásosak rá. Persze bosszantóan fájó kérdés, hogy akkor a koronára miért nem hatásosak? Mondjuk részben azért, mert szerintem nem jók az intézkedések, nem is tartják be őket/kijátsszák, meg talán az influenza vírusnál sokkal agresszívebben terjedő vacakról van szó. Illetve azt se tudhatjuk, mi lenne most a helyzet, ha egyáltalán nem lennének korlátozások. Hát, tényleg nem tudom....
Összességében természetesen én is azt szeretném, ha nem lennének korlátozások, ha nem csődölne be ennyi étterem, kávézó, színház stb. (mi rendszeresen rendelünk innen-onnan, és nem csak a kényelmünk miatt, hanem azért is, hogy támogassuk őket. Támogatok egy színházi csoportot, és vettem már két online színházjegyet is. Nem sok, de a semminél több. Szeretném, ha végre összegyűlhetne a nagy család (tavaly március óta csak online találkoztunk, az egyszerűen nem ugyanaz). Nagyon szeretném, ha a fiataloknak normális életük lenne. Nem normális, hogy kamasz gimnazisták ne tudjanak együtt lógni, bandázni. Utáltam az iskolát, de basszus, a szünetekben együtt lógások kellettek! De nem tudom, hol van a megoldás. Nem akarom, hogy bedőljön az egészségügy, hogy olyanok tömegei haljanak meg, akik megfelelő intézkedésekkel túlélhetnék az egészet (nem feltétlenül csak koronában, hanem az általános túlterheltség miatt).
Vannak, akik lobogtatják a statisztikákat, hogy mennyivel kevesebben haltak meg 2020-ban, de azért ha a durva nov-dec hónapokat nézzük, akkor nekem nagyon nem úgy néz ki a helyzet, hanem inkább úgy, hogy nagyon nagy többlethalálozás volt (és ebben még benne sincs, hogy vannak a halálozást csökkentő dolgok, a kevesebb utazás, nagyobb általános higiénia stb.).
Nem akarok rettegni, nem is félek magam miatt, de felelősen szeretnék cselekedni. Nem magam, hanem a szeretteim, környezetem, városom, országom miatt. Persze ehhez jó lenne, ha el lennénk látva hiteles információkkal, de attól tartok, ez sokszor nincs így. Szóval addig is csak annyit tudok, hogy megteszem, ami tőlem telik.
Aztán az is lehet, hogy x hónap, év új információi alapján teljesen máshogy fogom látni ezt az egész témát, és már én is azt fogom mondani, hogy jobb lett volna az "aki fél, az otthon marad" elv (amikor az egész kezdődött, és nemcsak munkahelyről, de a zenekari próbákról is elküldtek minket, én még próbálkoztam azzal, hogy nálam legalább egy szólampróba legyen, annyira nem gondoltam, hogy baj lenne, az akkor ismert számok alapján, ha összejönne a szekund szólam mindenféle védelem nélkül - de akkor ez az érdeklődés hiányában elmaradt, de lényeg, hogy akkor még tökre azon a véleményen voltam, hogy ez az egész egy túlfújt valami, nincs itt semmi veszély), de most, jelenlegi tudásom alapján nagyjából erre jutottam.
2021. január 4., hétfő
Mézeskalácsozás :(
A karácsonyról még az maradt ki, hogy idén elmaradt a mézeskalácssütés. Ha jól számolom, ez zsinórban a tizenharmadik lett volna. Egyik legállandóbb és legjobban várt program az évben.
Még nem kizárt, hogy húsvét előtt bepótoljuk. És én akkor csak azért is csillagocskás, havas templomos meg karácsonyfás mézeseket fogok csinálni.
2020. december 31., csütörtök
Karácsony 2020
Amikor 2019-ben Nagyváradon töltöttem a Húsvétot, távol a családomtól, akkor nagyon hiányoztak, de úgy voltam vele, hogy majd jövőre bepótoljuk. 2020-ban aztán mégse lett együtt húsvétozás a járvány miatt. De még akkor se gondoltam volna álmomban se, hogy karácsony se lesz...A karácsony számomra tényleg egy különleges, varázslatos valami, még úgy is, hogy amióta felnőttem, nyilván nem ugyanaz a csoda, mint gyerekként volt.
Szerintem nagyon sokat tudnék arról írni, hogy milyen gondolatok kavarognak bennem a COVID-dal, maszkkal, távolságtartással, járvánnyal, oltással kapcsolatban, de...talán majd valamikor. Elképesztő az a hihetetlen magabiztossággal párosult butaság (nem tudok szebben fogalmazni), amit itt-ott látok. Főleg facebook-on. És tényleg nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne igazság abban, amit terjesztenek, de hogy a tévedés legkisebb esélyét se tartják maguk részéről elképzelhetőnek, miközben néha TÉNYLEG látványos baromságokat osztanak meg (pl. hogy a kóla COVID-pozitív. Igaz, ha nem csak a címét olvassák el a cikknek, a kép "icipicit" árnyaltabb), az nekem finoman szólva...hm...furcsa. És érdekes módon azok osztják meg a legtöbb kétes dolgot öntelt magabiztossággal, akik addig is minimum furák voltak nekem (pl. egy régi vívótársam. Mondhatnám, hogy a vívóstílus maga az ember...).
Jól elkalandoztam. Ami a karácsonyt érinti, lehet, hogy a mi családunk túlzásba viszi az óvatosságot, de valahogy úgy vagyok ezzel, hogy inkább ebbe az irányba tévedjünk. Nem rettegünk, csak igyekszünk odafigyelni. Szüleim mindketten 70 felett, Apukám vérnyomás problémákkal, de a nővéremnek is pl. sérülékeny az egészsége, szóval ha lehet, ne kockáztassunk fölöslegesen. Már épp eléggé aggódtam az esküvő miatt, de ott összesen negyed órát voltunk zárt térben, és - bár szerintem egyáltalán nem mindenható, de - rajtunk kívül mindenkin volt maszk.
Az, hogy a szüleim lakásában összejöjjünk, együnk-igyunk - idén nem tartottuk kivitelezhetőnek. Persze ment az agyalás, hogy előtte mondjuk letesztelünk mindenkit, de aztán arra jutottunk, hogy a legmegbízhatóbb PCR az egész családra horror drága lenne, és az is azt jelentené, hogy tesztelés után hermetikusan elzárjuk magunkat mindentől és mindenkitől. Ráadásul Rezső anyukája erősen esélyes, hogy COVID-os lett (csak nem tesztelték), szóval mi is már lehettünk volna akár tünetmentes fertőzők.
A másik oldalról viszont ott van az a dilemma, hogy ki tudja, hogy a szüleinknek még mennyi karácsony adatik meg. És ha esetleg kevés, akkor luxus "elherdálni" egyet. Ezt velük és magunkkal se tehetjük meg.
Azt hiszem, hogy a lehető legjobb kompromisszumot hoztuk meg azzal, hogy a szüleim előtti játszótérre terveztünk 24-én egy összejövetelt. Nagyon szerencsések és áldottak vagyunk, hogy aznap ennyire szokatlanul enyhe idő volt. Az eső is addig esett, amíg Óbudáról a 11. kerületbe autókáztunk, onnantól az is megkímélt minket, legfeljebb néha szemerkélt alig észrevehetően. Négyre jöttünk, de már akkor kezdett sötétedni. A gyerekeken úgy láttam, meg se kottyan nekik, hogy idén más a karácsony. Ugyanúgy be voltak sózva, folyamatosan nézték a szüleim ablakát, látni vélték a fa kontúrjait, és az időnként kívülről az ablakon visszatükröződő fényekről azt képzelték, hogy az angyalokat látják, aranyhajjal (Szonja 9 évesen is ragaszkodik a mesékhez, egyszerűen hinni akar benne). Elénekelgettük a szokásos nótákat, elmondtunk imát azokért, akik már nem lehetnek velünk, aztán egy idő után egyszer csak felgyulladtak a szüleim ablakában a karácsonyi fények! Úgy, hogy mindenki lent volt a játszótéren. Ez tényleg csak az angyal lehetett!
(Megkérdeztem Apukámat, hogy időzítős kapcsolóval csinálta-e, vagy a szomszédékat kérte-e meg. A kapcsolós tippem volt jó).
Anyukám felment húgommal az ajándékokért, és amikor mondták, hogy először a legkisebb kapja meg, Andris (már 4 éves) öntudatosan mondta, hogy ez ő...(kicsit később azt is elmondta, hogy először Apa hal majd meg, aztán Anya, aztán Adél, és végül ő). Minden ajándéknál nagy volt az öröm, iszonyú cukik voltak, ahogy mutogatták nekünk, miket hozott a Jézuska. Később Anyukám felment a kajákért, mindenkinek annyit adott, hogy egy egész huszárszázadot el tudott volna egy hétre látni (mi kocsonyát, töltött káposztát, babsalátát és sütiket kaptunk). Én még otthon szétporcióztam külön tasakokba az elmaradhatatlan karácsonyi perecet, és kiosztottam a népnek.
Rezsővel mi ezután láttunk csak neki az ünnepi vacsorához, és vacsora után a fadíszítéshez (tökre elment az idő aznap, és ebéd után inkább ledőltünk pihenni), de végül meglett minden az első közös karácsonyunkra.
Igazából azt hiszem, minden visszássága ellenére ez egy nagyon emlékezetes karácsony volt.
Számomra arról szólt, hogy a családunk csak azért is erősebb, mint holmi járvány. Hogy úgy meg tudtuk oldani az együtt karácsonyozást, hogy ne is veszélyeztessünk véletlenül se senkit (szabad térben, távolsággal, maszkban azért minimális a fertőzés veszély akkor is, ha lett volna köztünk tünetmentes pozitív). Persze Anyukámon éreztem, hogy csalódott, de remélem, hogy jövőre minden visszatér a rendes kerékvágásba. Apukám ráadásul kifejezetten örült annak, hogy most nem lepte el a zsúfolt család és hangos zsivaly a lakást, és nem kellett a pincéből felcipelni a plusz asztalt, székeket.
A gyerekeknek meg szerintem örökké emlékezetes marad az a karácsony, amit a szabadban töltöttünk el. Biztos, hogy emlegetni fogják.
Hála még egyszer az időjárásért.
Hála a családomért.
Hála Rezsőért.
(26-án a nagy családdal zoom-oztunk egy kicsit. Jó lesz majd velük is újra rendesen találkozni. Főleg a nagybátyám hiányzik)
mrs 16+1
Emlékszem, amikor egyetemről frissen kikerülve elkezdtem dolgozni, és A-val belebotlottunk valakibe, akinek be kellett mutatnunk egymást, mindig vihorásznunk kellett azon, hogy "a kolléganőm".
Egyszerűen az, hogy nekünk kolléganőnk van, annyira szokatlan és idegen volt még, hogy muszáj volt röhögni rajta. Aztán teltek-múltak a hónapok, évek, és valahogy elmúlt ez a furcsaság, megszokottá vált, hogy ebbe az életszakaszba léptünk.
Kicsit így voltam a vezetéssel is: személyiségem szoros részének éreztem azt, hogy nem vezetek. Így, amikor elkezdtem pár éve, alig tudtam megszokni, hogy én is csak úgy bele tudok pattanni egy autóba, és eljutni vele ide vagy oda. Persze rengeteget bénáztam is, de valahogy lelkileg is furcsa volt. Megint más kérdés, hogy jelenleg újra nem vezetek...
És most egy kicsit úgy vagyok azzal, hogy férjhez mentem. Igazából még most se fogtam fel. Nagyon fura kimondani azt, hogy a férjem, és nagyon furcsa magamra, mint férjes asszonyságra (hehe) gondolni. Rengeteg esküvőn voltam eddig életemben, de az ilyesmi valahogy mindig másokkal történt meg. Én 41 évig még csak a közelében se voltam.
Emlékszem, amikor a nővérem férjhez ment 2001-ben, átnéztem az esküvői magazinjait, és egy ruhát (nagyon szép, egyszerű) el is tettem magamnak, hogy majd egy ilyesmi lesz az enyém. Akkor még álmodoztam a nagy, templomos, királylányos bevonulásról és társairól. Aztán ez valahogy elmúlt. Már amikor a húgaimat kísérgettem a ruhapróbákra, azt éreztem, hogy ez már nem én lennék. Lehet, hogy csak savanyú volt a szőlő? Lehet, de talán az is lehet, hogy egyszerűen elmúlt számomra ez a varázsa, és teljesen más dolgok kerültek előtérbe.
Most például, hogy ténylegesen előjött, hogy ha már férjhez megyek, milyen esküvőt szeretnék, azt éreztem, hogy tényleg minél egyszerűbbet. Munka és egyebek mellett a francnak van kedve ruhák után szaladgálni, megkeresni a tökéletest úgy, hogy 41 évesen akkor se fogok ugyanúgy kinézni, mint egy huszonéves..., illetve a lagzi-és egyéb szervezésre szórni a drága időt és pénzt, meg hogy még kit kell meghívni, ki sértődik meg, és ki nem. Szerencsére Rezsővel eléggé hasonlóan gondolkodtunk ebben, és még ha volt is néhány családtagomban rosszallás vagy csalódottság amiatt, hogy nem tartunk templomi esküvőt, ezeket szépen félretettük. Csak szűk család: szülők, testvérek és az ő legszűkebb családjuk. Kész, egy barát se, mert akkor már ezt is meg kell hívni, meg azt is. Rezső részéről kicsit speciálisan a keresztlányáék jöttek - ők nem családtagok, de mivel neki egyébként is sokkal kisebb a családja, mint nekem, így legalább nem volt olyan egyenlőtlen a "két oldal".
Aztán jött a második hullám, és kiderült, hogy még ha szerettük volna, akkor se tudtunk volna ennél bővebb esküvőt szervezni, legfeljebb akkor, ha halasztunk (van olyan barátnő, aki egy évet tolt az eredetileg idén nyárra tervezett esküvőjén. Lehet, hogy akkor se lesz jobb a helyzet, de legalább megpróbálják, neki a testvére is külföldről jön, és idén biztosan lemaradt volna).
Mi nem akartunk halasztani, nem akartunk nagyobb esküvőt, a COVID miatt csak a vacsora részéről kellett lemondanunk, amit valamikor remélhetőleg úgyis be fogunk pótolni.
Már nem emlékszem pontosan a nagy napra (haha, ez is de hülyén hangzik): felkeltünk, mint szoktunk, megreggeliztünk, tettünk-vettünk, aztán elmentem fodrászhoz, utána hideg ebéd, sminkelés és hasonlók, majd a zuglói műterem a fotózáshoz (nem volt nagyon hideg, de az eső néha rákezdte, nem lett volna komfortos a kinti fotózás, pedig egyébként sokkal hangulatosabb képeket lehetett volna Óbudán csinálni). Amikor onnan hazaértünk a menyasszonyi csokrommal, a szomszéd néni és gyógytornásza (a lépcsőházban szoktak gyakorolni) nagyon örültek nekünk. Gyakorlatilag már alig volt időnk, épphogy szusszanni tudtunk egyet, és már mentünk is gyalog az esküvőnkre. Külön kis szatyorban vittem a fehér cipőmet (nővéremtől kaptam kölcsön), mert abban fáztam volna kint. Ja, egyébként sötétkék csipkeruhám volt, térdig ért, fehér csipkés boleróval. Lett volna egy levendulaszínű ruha, ami interneten nagyon-nagyon tetszett, na, az hosszú volt, csak végül nem mertem megrendelni, mert Pécsről jött volna, éppen hogy kész lett volna az esküvőre, és nem nagyon lett volna lehetőség korrigálni, ha mégse úgy néz ki, mint a képeken. Úgyhogy egy olyan ruhát vettem, amit rendesen fel tudtam próbálni.
A Fő tér a tiszteletünkre csodás karácsonyi fényekben ragyogott. A családtagok - Rezsőé és enyém - már kint várakoztak, egymástól külön, de gyorsan megejtettük a bemutatást. Bent átvettem a cipőmet, beszéltünk azzal, aki a zenéket szedte össze a kérésünk alapján (őt egyébként kiderült, hogy ismerem, mert a lánya ugyanott tanult hegedülni, ahol én). Nagyon kedvesen instruálta a gyerekeket, mikor induljanak. Adél iszonyú cuki volt, azonnal felkarolta Rezső keresztlányát, kézen fogva vonultak be, és a kislány a bevonulás után se ment vissza a szüleihez, hanem Adél mellé ült le. Szonja vitte a gyűrűket, és a két kisfiú is jött velük, kézen fogva. Én meg Apukám karján, aki még megkérdezte a Mozart: hegedű és fuvolaverseny második tételére, hogy ez mi is. Rajtam és a kis keresztlányon kívül mindenkin maszk volt - picit féltem, hogy ezzel a kb. egy perces vonulással nem veszélyeztetem-e Apukámat, de szerencsére nem lett baj.
A tanúk Rezsó öccse és az én icipici, 190+ centis keresztfiam voltak.
Az egész ceremónia nagyjából negyed órás volt. A házasságkötő néni meglepően jó dolgokat mondott, kár, hogy olyan ideges voltam, hogy alig emlékszem bármire is :) Az igen-nél nagyon koncentráltam, hogy ne hatódjak túlságosan meg, mert sírva mégse tudok beszélni, de aztán Rezsőn már láttam, hogy elérzékenyül, szóval ott necces volt, hogy elbőgjük magunkat.
Bent még gyors csoportkép (maszkos), aztán kint a téren szappanbuborékokat fújtak a gyerekek. Némi kis ácsorgás után a többség hazament, mi még forró csokiztunk/teáztunk egyet Rezsőék keresztlányáékkal, nővéremmel, meg T barátnőm is "véletlenül" épp arra sétált, nagyon örültem neki.
Aztán ahogy jöttünk, szépen gyalogosan hazamentünk.
Ezzel még nem ért véget minden, mert egy messenger videós lagzi azért csak kialakult a családommal, még némi vonatkozást is belecsempésztünk, mert nemárhogy ez kimaradjon. De aztán elég korán abbahagytuk, mi is még meg akartuk enni az ünnepi vacsoránkat, a kisebbeket meg le kellett fektetni.
Ennyit az aznapi eseményekről, a többit még mindig emésztgetem.
Rezső annyit mondott, hogy egész nap ragyogtam.
Évértékelő
Hú, annyi elmaradásom van. Ezekről mindenképpen szeretnék magamnak írni, aztán meglátom, hogy jut rájuk idő és kedv:
- esküvő
- karácsony2020
- évértékelő
Kezdem az utolsóval.
Szóval 2020 egy finoman szólva megosztó év volt. Nem csodálom, hogy a legtöbben már alig várják, hogy vége legyen. Én se tudom, hogy bírtam volna ki, ha egyedül maradok, gyakorlatilag minden közösségi program nélkül (zenekar, vívás, futás), ülni és dolgozni egyedül a lakásomban, utána a maximum, hogy elmegyek egyedül (esetleg talán a tesómmal) futni, és kész. Persze lehet, hogy az életben először összejött volna, hogy lefutom az évszámot kilométerekben, de lelkileg biztos rámentem volna. Mint ahogy aggódva figyelem azokat a barátaimat és tesómat, akik egyedül maradtak ebben a rohadt nehéz helyzetben.
De én szerencsés vagyok. Lassan egy éve, hogy Rezsővel komolyabbra fordultak a dolgok. Fel is idéztük tegnap azt a december 30-i randinkat, ami több hónap "balfaszkodás" (ő mondja így) után felpörgette a kapcsolatunkat. Ma nosztalgiáztam a tavalyi tókörön, a Szilveszteri bulin, ami aztán spontán fordulatot vett. Aztán meg január negyedikére emlékeztem, ami a hivatalos évfordulónk. Nekünk ez a furcsa karanténos időszak inkább egyfajta pozitív katalizátorként hatott: előbb költöztünk össze, mint ahogy egyébként tettük volna (bár szerintem amúgy se húztuk volna sokáig), aztán március közepétől egy borzasztóan intenzív, gyakorlatilag 0/24-es összezártságot éltünk meg, ami nem volt mindig könnyű, de összességében jól vettük az akadályokat. Június végén lánykérés, az évet pedig egy esküvővel zártuk. Kell ennél több?
Emlékszem, miket rajzoltam 2019-re 2018 végén. Kicsit olyan, mintha mindent megkaptam volna - csak egy évvel később. Jó, az nem igaz, hogy dalolva járnék dolgozni, mert ezt a munkát se szeretem igazán, de azért vannak egészen jó napjaim, az első, szinte fuldoklósan mélyvizes hónapokat túléltem, és persze most is vannak nagyon stresszes meg nehéz napok, de összességében kevesebbet görcsölök és szorongok, mint az előző helyemen. Jó, a pénz is kevesebb (pláne, hogy szeptemberben nem kaptam meg az esedékes emelésemet, szintén a COVID miatt, pedig arra eléggé számítottam volna), de hát az a lényeg, hogy ki tudok jönni. Ott a lakásom, amit terv szerint megtartunk, és majd ki tudunk adni. Ez is nagy ajándék.
2020-ban nem vívtam. Még 2019 végén elhatároztam, hogy abbahagyom, aztán nem emlékszem, januárban végül voltam-e egy-két edzésen, vagy már egyáltalán nem, de lényegtelen is. Nem mondom, hogy nem hiányzik, de sajnos így, hogy a társaság ennyire kikopott, a heti két zenekar, futások, és nem utolsósorban párkapcsolat mellé nem fért sajnos bele. Remélem, nem örökre búcsúzom ettől a csodaszép sporttól, de most a járvány miatt egyébként is felejtős lenne.
A futás szépen indult: ha nem is úgy készültem a BSZM-re, mint szerettem volna (többnyire csak heti két futás jött össze, igaz, hogy abból a hétvégi azért mindig hosszú volt. Néha rá tudtam tolni a hosszú futás másnapjára egy rövidebb edzést heti harmadiknak), de mégis nagyon jól sikerült. Persze valószínűleg jobb eredményt tudtam volna elérni egy alapos edzéstervvel, de nekem az, hogy végig 6 perc alatt volt a kilométerátlagom, még az utolsó, számomra legkeményebb napon is - ez akkor is nagyon nagy teljesítmény volt. Mindezt úgy, hogy nem emlékszem, hogy bármikor is szenvedtem volna, vagy túl nehéznek éreztem volna. Persze, az is igaz, hogy meg kellett dolgozni érte.
Talán ha sorba rendezném, hogy melyik futásaimra vagyok a legbüszkébb, ez dobogós lenne. Nem mintha könnyű lenne egy ilyen sorrendet felállítani...talán legbüszkébb a 2018-as, 4 órán belüli maratonomra vagyok, mert tudom, hogy azért mennyire meg kellett dolgoznom (és talán még jobb lett volna, ha aznap nincs olyan meleg). A második vagy harmadik helyen egyérszt a 2019-es 1:44 alatti félmaratonom volt, mert az egy olyan időeredmény, amire sose gondoltam volna, hogy képes vagyok. Kíváncsi lennék, hogy egy következetes edzéstervvel még mennyit tudnék ebből lefaragni, de... nem vagyok elég kíváncsi :). És szintén dobogós (ezüst vagy broznzérem) ez a BSZM párban, amikor négy nap alatt kb. 101 kilométert futottam le, utolsó nap 35 kiilométerrel, benne az akarattyai emelkedővel, amibe még ilyen fáradtan se sétáltam bele.
A BSZM után szinte rögtön jött a lezárás (még szerencse, hogy a BSZM-et meg tudtuk tartani), ami nem jelentette volna feltétlenül a futások végét, sőt, mivel nagyjából semmilyen más dolgot nem lehetett csinálni, a futás akár felpöröghetett volna - de nem így történt. Az összeköltözéssel eléggé alábbhagyott a lendület. Eljártunk kocogni, heti egyszer, néha kétszer, de az igazán hosszabb vagy akár tempósabb futások el-elmaradtak. Mehettem volna egyedül ezen kívül is, de valahogy Rezső se nagyon akarta, hogy nélküle fussak, és én is úgy voltam vele, hogy most nem árt néhány pihenősebb hónap. Nagyjából ősztől terveztem, hogy elkezdem kicsit visszaépíteni a futásokat, akár egyedül is, de aztán kicsit máshogy alakult...
A zenekar sajnos abbamaradt márciusban. Az nagyon hiányzik, mert ezek a karantén zenélések számomra több bosszúságot, mint örömet okoztak (más kérdés, hogy persze tök jó, hogy van két ilyen videónk), de az együtt muzsikálást egyszerűen semmi se helyettesíti. Szeptembertől lehetett volna járni kisebb formációkkal zenélni, de összességében úgy ítéltem meg, hogy nem érné meg a kockázatot, szóval ezt én kihagytam. Végül a többieknek is előbb abba kellett hagyni a tervezettnél, mert két opcó közül választhattak volna: vagy a fertőzést kockáztatják, vagy alaposan és gyakran szellőztetnek, ezáltal meg szanaszét fagynak. Végül nem lett semmilyen döntés, mert novembertől egyébként is be lett tiltva minden közösségi program.
A barátaimmal se tudtam úgy tartani a kapcsolatot, ahogy eddig. Persze néha vannak ilyen-olyan videochatek, vagy aki nincs messze, azzal időnként nyomhatunk egy sétát, de azért ez se olyan, mint amikor foghattuk magunkat, és bármikor beülhettünk egy kávéra vagy egy sörre, vagy csak átugortunk egymáshoz szomszédolni.
Nem beszélve a családról: egész tavasszal nem találkoztunk, a Húsvét is virtuálisan volt csak megtartva, aztán volt egy kis átmeneti fellélegzés, jó volt, hogy Anyukám szülinapját a húgomék kertjében meg tudtuk tartani, de túl sokáig nem örülhettünk, jött az ősz, és onnantól ezek a játszótéri bandázások, amik persze sokkal jobbak, mint a semmi, de mégse ugyanolyan. Nagynénéméket, nagybátyámat, unokatesóimat is márciusban láttam személyesen utoljára.
2021-re most nem nagyon írok semmit, a magánélet szeretném, ha ugyanilyen jól folytatódna.
Természetesen azt kívánom, hogy normalizálódjon ez a vírus helyzet, hogy tudjunk zenélni, sörözni, találkozgatni mindenféle nagyobb kockázat nélkül a barátainkkal, családunkkal.
Én nem írhatok mást a végére, minthogy köszönöm ezt az évet, nekem rengeteg jót hozott!
2020. december 14., hétfő
Egy Zoom-os lánybúcsú
Nagyon rég óta nem jelentkeztem.
Ez persze kicsit se jelenti azt, hogy eseménytelenül teltek volna az utóbbi hónapok, sőt!
Inkább csak azt ,hogy akikkel tartom a kapcsolatot, azok egyébként is képben vannak a történésekkel, és...szimplán nem volt kedvem írni. Futóesemények nincsenek, zenekar nincs, home office van, COVID van...ezekről minek is írnék. De akkor most jöjjön a többi.
Arról már itt is hírt adtam, hogy június végén menyasszony lettem. Gondolkoztunk, hogy mikor legyen az esküvő, hogy talán tavasszal, hátha addigra jobb lesz a vírushelyzet. De amikor megürült egy december 12-i időpont Óbudán, arra jutottunk, hogy lecsapunk rá, úgyse lehet tudni, mit hoz a jövő tavasz. Mi így is, úgy is szűk körű esküvőt terveztünk, szóval nem oszt, nem szoroz némi plusz korlátozás. Mindkettőnk részéről csak a szülők, testvérek és az ő legszűkebb családjuk jött volna, illetve Rezsőnél még a hároméves keresztlánya a szüleivel, akik nem családtagok. Barátot, barátnőt nem hívtunk volna, akkor se, ha nincs járvány, mert az kinyitotta volna a kiskaput, hogy de akkor a Rózsika nénit meg a Pisit bácsit is illene meghívni, és a szűk körűnek tervezett esküvő hirtelen egy hatalmas gigalakodalommá bővült volna. A tanú Rezsőnél az öccse volt, én meg épp azon gondolkoztam, hogy barátnő híján melyik lánytesómat kérjem fel a háromból, amikor beugrott, hogy icipici 194 centis keresztfiam áprilisban betöltötte a 18-at (karantén időszak kellős közepén, remek lehetett neki), úgyhogy őt kértem meg, és ez szerintem tök menő. A rendeletet szűken értelmezve így is necces volt, hogy a sógoraim, unokahúgaim és unokaöcséim (vagy Rezső öccsének barátnője illetve keresztlányáék) bejöhetnek-e, de az anyakönyvvezető nagyon rugalmasnak és lazának tűnt, mondta előzetesen telefonban, hogy egyszerűen nem lesz kapacitásuk leellenőrizni, hogy ki kinek a kije (pláne maszkban), a terem elég nagy, csak a 30 főt ne lépjük túl. Nem léptük, a fotóssal együtt voltunk 23-an. Egy dolog volt csak, amit fel kellett adnunk: hogy egy kis vacsorára meghívjuk a résztvevőket. Ezt már akkor elengedtük, amikor még nyitva lehettek az éttermek, mert úgy voltunk vele, hogy egy nagyjából negyed órás szertartás, amin rajtunk kívül mindenki maszkban van, kellő távolsággal, talán nem olyan nagy rizikó (elsősorban a szüleinket féltjük), de egy vacsora hosszabb idő, kisebb helyen, és nyilván maszk nélkül. Aztán az éttermek bezárásával ez a kérdés végleg eldőlt. Majd valamikor jövő nyáron bepótoljuk, amikor már remélhetőleg korlátozások nélkül lehetünk együtt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose voltam az a fehér, királylányos ruhában vonulós esküvőről álmodozó lány. Voltam, szerintem utoljára 19 évvel ezelőtt, amikor a nővérem esküvőjére készültünk, és emlékszem, az egyik esküvői magazinból kivágtam és eltettem az álomruhám képét is. Aztán ez az egész valahogy elmúlt, már amikor a húgaimat kísértem ruhát választani, azt éreztem, hogy ez tök jó nekik - de nekem már nem lenne hozzá kedvem. Nem egy válást is láttam, ez is lehet, hogy befolyásolt, és talán lehet azt mondani, hogy a klasszikus, királylányos esküvőkből valahogy kinőttem.
De nem csak a ruhából meg nagy felhajtásból, hanem például az olyan intézményekből is, mint a lánybúcsú. Lánybúcsú nekem - ez szinte felér egy oximoronnal. Járni a kocsmákat, mindenféle hülye feladatot csinálni - huhh, köszönöm, de nem. Esetleg beülni egy helyre és iszogatni, maximum ezt tudnám elképzelni, de őszintén mondom, hogy nekem mostanában egész egyszerűen eszembe se jutott, hogy van egy ilyen dolog, hogy lánybúcsú. És tényleg nem csak a COVID miatt.
Múlt hétfőre megbeszéltük a nővéremmel (aki nem dolgozik tőlünk messze), hogy a hazaútját megszakítja nálunk, és sétálunk egy picit - persze nem sokat, mert neki haza kell érnie 8-ra Albertfalvára. Azt is mondta, hogy szól kb. öt perccel azelőtt, hogy hozzánk érne, hogy öltözködhessek és elindulhassak a ház elé. Csak nem akart jönni az üzenet, még hatkor se, amin csodálkoztam, mert olyan sokáig azért nem szokott túlórázni (korábban kezd, mint én). De mindegy is, én elszöttyögtem a dolgaimmal hat utánig. Fél hét előtt jött végre az üzenet, hogy készüljek, de előtte valami linket is küldött. Azt hittem, hogy az a link valami véletlen, és igazából még egy munkahelyi kontrollcét kontrollvézett be a mi üzenetünkbe is. Úgyhogy megírtam neki, hogy persze, indulok lefelé, és hogy ugye a linket véletlenül küldte el. Mire ő, hogy jó, de mielőtt elindulnék lefelé, azért mégiscsak kattintsak rá a linkre.
Kattintás után meg hipp-hopp egy zoom-os lánybúcsúban találtam magam. A sajátomban!
Ott voltak a tesóim és több barátnőm is. Hihetetlenül meglepődtem, és nagyon jól esett. Rezső, aki be volt avatva (de egész nap adta a hülyét, hogy tényleg sétálni akarunk-e ilyen esős időben, meg hogy mikor indulunk már), ahogy bekapcsolódtam, hozta a piámat a szobába.
Többen szerintem nem ismerték egymást, vagy ha igen, ezer éve nem találkoztak, úgyhogy próbáltam mindenkit mindenkinek bemutatni, aztán elsősorban kötetlen dumálgatás és iszogatás volt a program. A játékot azért nem úsztam meg teljesen, A húgom összegyűjtött pár kérdést, amit előzetesen kiküldött Rezsőnek. Elég sok kérdést elrontottam, de azért a konklúzió az lett, hogy így is férjhez mehetek.
Nagyjából nyolcig tartott az egész buli, utána már ment ki-ki gyereket lefektetni, vagy egyéb dolgait intézni, de valahogy így online módon nem is lett volna értelme tovább húzni.
Bármennyire eszembe se jutott, hogy nekem is lehet lánybúcúsm, úgy érzem, ez a megoldás passzolt a leginkább hozzám, még akkor is, ha a járvány körülményei miatt alakult így. Szerintem nagyon egyedi lánybúcsúm volt, nagyon hálás vagyok érte a testvéreimnek és barátaimnak.
Pár nappal később Rezső legénybúcsúja is elég rendhagyó lett - ő néhány legjobb barátjával a szabadban találkozott, és úgy hagyták abba, hogy még a legmesszebb lakó is haza tudjon érni nyolc előtt. Rezső így már negyed nyolc után itthon is volt - mentségükre legyen mondva, a rendelkezésükre álló rövid időt az alkoholmennyiség arányában igen hatékonyan kihasználták...