mrs 16+1

Emlékszem, amikor egyetemről frissen kikerülve elkezdtem dolgozni, és A-val belebotlottunk valakibe, akinek be kellett mutatnunk egymást, mindig vihorásznunk kellett azon, hogy "a kolléganőm". 

Egyszerűen az, hogy nekünk kolléganőnk van, annyira szokatlan és idegen volt még, hogy muszáj volt röhögni rajta. Aztán teltek-múltak a hónapok, évek, és valahogy elmúlt ez a furcsaság, megszokottá vált, hogy ebbe az életszakaszba léptünk.

Kicsit így voltam a vezetéssel is: személyiségem szoros részének éreztem azt, hogy nem vezetek. Így, amikor elkezdtem pár éve, alig tudtam megszokni, hogy én is csak úgy bele tudok pattanni egy autóba, és eljutni vele ide vagy oda. Persze rengeteget bénáztam is, de valahogy lelkileg is furcsa volt. Megint más kérdés, hogy jelenleg újra nem vezetek...

És most egy kicsit úgy vagyok azzal, hogy férjhez mentem. Igazából még most se fogtam fel. Nagyon fura kimondani azt, hogy a férjem, és nagyon furcsa magamra, mint férjes asszonyságra (hehe) gondolni. Rengeteg esküvőn voltam eddig életemben, de az ilyesmi valahogy mindig másokkal történt meg. Én 41 évig még csak a közelében se voltam. 

Emlékszem, amikor a nővérem férjhez ment 2001-ben, átnéztem az esküvői magazinjait, és egy ruhát (nagyon szép, egyszerű) el is tettem magamnak, hogy majd egy ilyesmi lesz az enyém. Akkor még álmodoztam a nagy, templomos, királylányos bevonulásról és társairól. Aztán ez valahogy elmúlt. Már amikor a húgaimat kísérgettem a ruhapróbákra, azt éreztem, hogy ez már nem én lennék. Lehet, hogy csak savanyú volt a szőlő? Lehet, de talán az is lehet, hogy egyszerűen elmúlt számomra ez a varázsa, és teljesen más dolgok kerültek előtérbe.

Most például, hogy ténylegesen előjött, hogy ha már férjhez megyek, milyen esküvőt szeretnék, azt éreztem, hogy tényleg minél egyszerűbbet. Munka és egyebek mellett a francnak van kedve ruhák után szaladgálni, megkeresni a tökéletest úgy, hogy 41 évesen akkor se fogok ugyanúgy kinézni, mint egy huszonéves..., illetve a lagzi-és egyéb szervezésre szórni a drága időt és pénzt, meg hogy még kit kell meghívni, ki sértődik meg, és ki nem. Szerencsére Rezsővel eléggé hasonlóan gondolkodtunk ebben, és még ha volt is néhány családtagomban rosszallás vagy csalódottság amiatt, hogy nem tartunk templomi esküvőt, ezeket szépen félretettük. Csak szűk család: szülők, testvérek és az ő legszűkebb családjuk. Kész, egy barát se, mert akkor már ezt is meg kell hívni, meg azt is. Rezső részéről kicsit speciálisan a keresztlányáék jöttek - ők nem családtagok, de mivel neki egyébként is sokkal kisebb a családja, mint nekem, így legalább nem volt olyan egyenlőtlen a "két oldal".

Aztán jött a második hullám, és kiderült, hogy még ha szerettük volna, akkor se tudtunk volna ennél bővebb esküvőt szervezni, legfeljebb akkor, ha halasztunk (van olyan barátnő, aki egy évet tolt az eredetileg idén nyárra tervezett esküvőjén. Lehet, hogy akkor se lesz jobb a helyzet, de legalább megpróbálják, neki a testvére is külföldről jön, és idén biztosan lemaradt volna). 

Mi nem akartunk halasztani, nem akartunk nagyobb esküvőt, a COVID miatt csak a vacsora részéről kellett lemondanunk, amit valamikor remélhetőleg úgyis be fogunk pótolni.

Már nem emlékszem pontosan a nagy napra (haha, ez is de hülyén hangzik): felkeltünk, mint szoktunk, megreggeliztünk, tettünk-vettünk, aztán elmentem fodrászhoz, utána hideg ebéd, sminkelés és hasonlók, majd a zuglói műterem a fotózáshoz (nem volt nagyon hideg, de az eső néha rákezdte, nem lett volna komfortos a kinti fotózás, pedig egyébként sokkal hangulatosabb képeket lehetett volna Óbudán csinálni). Amikor onnan hazaértünk a menyasszonyi csokrommal, a szomszéd néni és gyógytornásza (a lépcsőházban szoktak gyakorolni) nagyon örültek nekünk. Gyakorlatilag már alig volt időnk, épphogy szusszanni tudtunk egyet, és már mentünk is gyalog az esküvőnkre. Külön kis szatyorban vittem a fehér cipőmet (nővéremtől kaptam kölcsön), mert abban fáztam volna kint. Ja, egyébként sötétkék csipkeruhám volt, térdig ért, fehér csipkés boleróval. Lett volna egy levendulaszínű ruha, ami interneten nagyon-nagyon tetszett, na, az hosszú volt, csak végül nem mertem megrendelni, mert Pécsről jött volna, éppen hogy kész lett volna az esküvőre, és nem nagyon lett volna lehetőség korrigálni, ha mégse úgy néz ki, mint a képeken. Úgyhogy egy olyan ruhát vettem, amit rendesen fel tudtam próbálni.

A Fő tér a tiszteletünkre csodás karácsonyi fényekben ragyogott. A családtagok - Rezsőé és enyém - már kint várakoztak, egymástól külön, de gyorsan megejtettük a bemutatást.  Bent átvettem a cipőmet, beszéltünk azzal, aki a zenéket szedte össze a kérésünk alapján (őt egyébként kiderült, hogy ismerem, mert a lánya ugyanott tanult hegedülni, ahol én). Nagyon kedvesen instruálta a gyerekeket, mikor induljanak. Adél iszonyú cuki volt, azonnal felkarolta Rezső keresztlányát, kézen fogva vonultak be, és a kislány a bevonulás után se ment vissza a szüleihez, hanem Adél mellé ült le. Szonja vitte a gyűrűket, és a két kisfiú is jött velük, kézen fogva. Én meg Apukám karján, aki még megkérdezte a Mozart: hegedű és fuvolaverseny második tételére, hogy ez mi is. Rajtam és a kis keresztlányon kívül mindenkin maszk volt - picit féltem, hogy ezzel a kb. egy perces vonulással nem veszélyeztetem-e Apukámat, de szerencsére nem lett baj.

A tanúk Rezsó öccse és az én icipici, 190+ centis keresztfiam voltak.

Az egész ceremónia nagyjából negyed órás volt. A házasságkötő néni meglepően jó dolgokat mondott, kár, hogy olyan ideges voltam, hogy alig emlékszem bármire is :) Az igen-nél nagyon koncentráltam, hogy ne hatódjak túlságosan meg, mert sírva mégse tudok beszélni, de aztán Rezsőn már láttam, hogy elérzékenyül, szóval ott necces volt, hogy elbőgjük magunkat. 

Bent még gyors csoportkép (maszkos), aztán kint  a téren szappanbuborékokat fújtak a gyerekek. Némi kis ácsorgás után a többség hazament, mi még forró csokiztunk/teáztunk egyet Rezsőék keresztlányáékkal,  nővéremmel, meg T barátnőm is "véletlenül" épp arra sétált, nagyon örültem neki.

Aztán ahogy jöttünk, szépen gyalogosan hazamentünk.

Ezzel még nem ért véget minden, mert egy messenger videós lagzi azért csak kialakult a családommal, még némi vonatkozást is belecsempésztünk, mert nemárhogy ez kimaradjon. De aztán elég korán abbahagytuk, mi is még meg akartuk enni az ünnepi vacsoránkat, a kisebbeket meg le kellett fektetni.

Ennyit az aznapi eseményekről, a többit még mindig emésztgetem. 

Rezső annyit mondott, hogy egész nap ragyogtam.