2025. december 30., kedd

Egy kis 2025-ös visszatekintő

 Mivel nincs sok időm, szerintem most csak elkezdem, aztán valamikor vagy folytatom, vagy sem...


Szóval talán a legjobb dolog 2025-ben az volt, hogy nem költöztünk. Nagyjából belkatuk a lakást, és bár nem 100%-os (én leginkább azt hiányolom belőle, hogy Anna szobája nem nagyobb egy picikével, csak fél méter plusz a szélességében már sokat segítene, de hát ez van).

Az óvoda továbbra is felemás. Állandóbb baráti kör kialakult, de hármasban vannak, sok a kiszorulás, piszkálódás.  Az óvó néni helyzet katasztrófa. Kiderült, hogy Jutka néni csak egy évre akart visszajönni (igazán kommunikálhatták volna ezt velünk szeptemberben), így helyette jött nyár végén egy új óvó néni, Adri néni, akit nagyon szeretünk, de valamennyi határozottság talán hiányzik belőle.

Pláne úgy, hogy letetténk hozzánk a nagyobb csoportból a problémás gyereket. Nem csupán problémás, hanem komoly neurológia problémák lehetnek, de egyszerűen senki nem lép semmit, tavaly a rendkívüli szülői értekezlet igényünket is lesöpörték. A szülők hárítanak, nem hajlandók kivizsgálásra menni. Gyakorlatilag sajnos nagyon sokat romlott a csoport, amióta ott van (tündéri  szép kisfiú, de nagyon úgy néz ki, nem egy 23 fős csoportban lenne a helye...). Nagyon félünk, Adri néni nehogy feladja. Merthogy végül egyedül maradt. Annyira elege lett pár anyukának a szigorú Zsuzska néniből, hogy gyakorlatilag kirúgatták. Nekem felemás, nekem se volt a szívem közepe, de Anna végül, a kezdeti nehézségek után megszerette.  Most meg... egy óvó néni van, aki mellé kellene egy határozottabb (de kedves) valaki...kb. mint Jutka néni volt. Asszisztenst raknka mellé, nyilván októberben nem lehet óvó nénit találni, pláne nem úgy, hogy valószínűleg más kerületekhez képest itt nem fizeti az önkormányzat pluszban az óvoda pedagógusokat. A délutáni alvásban továbbra is teljesen merevek, rühelli is Anna nagyon, hiszen KÉNYSZERÍTENI legfeljebb arra lehet, hogy szerencsétlen csendben feküdjön, de arra már nem, hogy el is aludjon. Ha egyszer nem igényli...

Idén kétszer is voltunk Noszvajon (a decemberi betegen szobafogságban levő helyett): áprilisban Robi szüleivel együtt, és idén karácsony előtt (ami miatt idén is kihagytam a SE zenekar koncertjét).

Megvolt az első tengeri élmény is, Lignanoban. Kibírtuk a hosszú utat is, bár persze nem volt könnyű úgy, hogy már egyáltalán nem alszik autóban sem.

Zenekar: továbbra is a SE zenekar, sajnos Kostyál Kálmán idén meghalt... én nem nagyon szólozok (most karácsony előtt szólózhattam volna). Továbbra is fáj a szívem a BME zenekarért (a tavaszi koncertjükre Robival és Annával mentünk, a karácsonyira Emőkével, mert ez a műsor Annának azért túl komoly lett volna (Dvorak csellóverseny és Brahms 1 - én imádtam volna játszani ezeket, a Brahms-t már játszottam egyszer).


Futás - alig. Valahogy meg kell oldani a munkahelyre közlekedés és futás összekombinálását, mert máshogy nem megy. Azért a Molnar Sisters váltó nagyon jó volt (csak anyukám biciklis kísérete hiányzott), már a 2026-os nevezés is megvan.

Munka - továbbra is hol szeretem, hol meg nem utálom, de nagyon rossz szinte sose, és ez nagyon-nagyon jó érzés (az egyik accountot mondjuk utáltam, de annak vége). Lukasz elment Lengyelországba, emiatt elég szívás volt a nyár (eggyel kevesebben voltunk, ráadásul a legtapasztaltabb esett ki, de ehhez képest jött egy új account, és volt olyan hózárás, hogy még Gergő is kiesett, szóval ketten csináltuk, nagyjából mission impossible, mégis megoldottuk valahogy). Ja, a főnököm is átment máshova, azt sajnálom.

Majd még talán írok, de dióhéjban ennyi volt a 2025-ös év. 

2025. május 15., csütörtök

Karmesteres - több, mint tíz év távlatából

Két olyan dolog is történt mostanában, amik miatt úgy éreztem, újra szeretném olvasni a karmesterkeresős bejegyzéseimet. (Címkék: karmesteres)

Az egyik, hogy - bár sajnos nem járok aktívan a BME zenekarba, de - meglepetésvendégként több másik passzív taggal ott voltunk Dániel 10 éves évfordulóján.

A másik meg, hogy a SE zenekarban karnagyunknak combnyaktörése lett, így egy próbára és a koncertre maga helyett Uzsaly Bencét kérte meg, hogy ugorjon be.
Mielőtt valakit szétfurdalna a kíváncsiság, elárulom, hogy Kölyökfoxi, vagy Hármaska néven futott a blogomban, és nagyon közel volt ahhoz, hogy ő legyen a befutó. Mivel megkopott emlékeim szerint is nagyon szimpatikus fiú volt, és élveztem a próbáját, ezért nagyon kíváncsian vártam ezt a rövidke "tűzoltó" munkát vele.

Nem is csalódtam, nagyon kedves volt, vicces, jó instrukciói voltak, és nagyon jó keze - természetesen az idő szűkössége miatt a részletekbe nem tudtunk belemenni. A "karmesterkedést" abbahagyta (azt mondta, többször is járt úgy, mint nálunk, hogy "majdnem...de nem", de nem szakadt el a zenétől, lehet hallani a Bartók rádión műsorvezetőként, interjúkat készít, zenei dolgokat ír, tanít, három gyereket nevel, aztán a többire már nem is emlékszem, csak arra, hogy nem unatkozik. Szerintem BME zenekar is jól járt volna vele, kérdés, hogy ő így, hogy mégse a profi karmesterkesés felé ment a pályája, a kisgyerekek mellett mennyire tudta volna bevállalni a heti kétszer három óra próbát velünk (a kisebb együtteseit leadta többnyire). 

Annak idején azért írtam blogot a karmesterkeresésről, mert nem akartam elfelejteni a jelölteket.
Miután most, több, mint tíz év távlatából visszaolvastam, jelentem: elfelejtettem a legtöbbet. Még úgy se nagyon akar beugorni sokak arca, gesztusai, hogy szépen leírtam, amit tudtam. De persze vannak olyanok, akikre emlékszem. 
Álnevekkel írtam, de gondoltam, mivel olyan hihetetlenül sok olvasóm van, és mivel egyébként ezek a dolgok nem titkosak, csak szubjektívek, ezért felfedem kilétüket. Már akinek tudom, mert a többséget fogalmam sincs, hogy hívták (meg tudnám kérdezni, biztos fel van jegyezve valamilyen zenekari archívumba, talán Maximalistára lennék a leginkább kíváncsi, hogy vele mi történhetett, szóval lehet, hogy valamikor érdeklődni fogok).

A győztesünk, Búgócsiga, vagy Tizenhármaska - Erdélyi Dániel.
Szerintem nagyon jó, hogy végül őt választottuk. Bár nem érzem vele azt a zenei "összekacsintós" kapcsolódást, amit Lacinál éreztem, de egy nagyon szuggesztív, lendületes, jó kezű, jó fülű karmester, aki ezek mellett kedves is. Nagyon szerettem Gézát is, és rendkívül sokra tartom, de az én pszichémre nem hatott jól, nála sajnos egyre görcsösebben játszottam, annyira féltem a hibázástól. Dánielnél próbáról próbára, koncertről koncertre oldódtak ezek a görcsök. 
Ezt írtam a próbavezénylése után:
"A próba remekül felépített és pörgős volt, és Búgócsiga is ráment az akkord tisztogatásokra is.
Ha valami nem sikerült, akkor jött a bátorító "Semmi baj!", ha valami sikerült, akkor meg megdicsért.
Énekelt is néha, ha úgy adódott."

A "Semmi baj"-os mondását megtartotta, én olyannyira átvettem tőle, hogy idén anyák napjára Anna ovis anyuka-rajzán ez állt: "Azért szeretem az anyukámat, mert mindig azt mondja, hogy nincs semmi baj."
Nem szöszölünk apró részletekkel annyit, mint Géza, sokszor csak játsszuk újra és újra a darabokat, hogy "kilométert tegyünk bele", meg hogy zenéljünk. Kívülről figyelve talán több is a kisebb hamisság, pontatlanság, mint Gézánál volt (bár teljesen tökéletesek nála se voltunk). Ez van, akinek nem tetszik, én úgy vagyok vele, hogy nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy élvezzük is, amit csinálunk, de igényesek is legyünk - ez az egyensúly máshol volt Gézánál, és máshol Dánielnél.
Dániel nem járt úgy velünk sörözni, bulizni, mint Laci vagy Géza, ő komoly családapa lett. Első gyereke is már akkor született, amikor a karmesterünk volt, és utána még lett kettő. Amikor még Zuglóban laktunk, időnként összefutottunk velük. 
A közönség is szereti, mert egyszerűen jól mutat neki a karmesterkedés. Többnyire kotta nélkül vezényel. 
A szakmai karrirerje is szépen fejlődik, volt közönségdíjas neves karmesterversenyen, és az Operában is egyre többször vezényel. Ennek néha sajnos politikai felhangjai is vannak (lásd: Carmina Burana).


Bencéről (Kölyökfoxi) már leírtam, amit tudtam.Talán még ide kívánkozik ez, minden kommentár nélkül (azért merem megosztani, mert nyilvánosan elérhető): https://kepmas.hu/hu/nema-gyasz-hangja-requiem-egy-magzat-ikerparert-uzsaly-bence-nasz-renata-hazaspar-magzatgyasz
Egyébként a keddi főpróbára és koncertre elhozta a kisfiát, hihetetlenül cuki volt, és sikerült megbeszélnünk, hogy Máté összesen öt nappal fiatalabb Annánál ("Aha, kijárási tilalom? :D" - "Igen, meg maszkos szülés :D"). Bár néha tekergett erre-arra, de hihetetlenül ügyesen végig ülte öttől a próbát, héttől a koncertet, majd utána Bence fogta, a hátára kötötte, hátizsákját a hasára húzta, felpattant a rollerjére, és így mentek haza.

Sármőr - Cser Miklós. Ő sajnos 5 évvel ezelőtt meghalt. Van Wikipedia cikk róla:  https://hu.wikipedia.org/wiki/Cser_Mikl%C3%B3s

Hatoska - Kedves brácsás bácsi: Héja papa (sajnos a keresztnevét elfelejtettem), Héja Domonkos édesapja. 
 "egy nagyon kedves, szimpatikus egyéniséget ismertem meg, akit talán-talán lesz lehetőségünk még újra látni, ha néha megtartana nekünk egy-két vonós szólampróbát."

És ez így is lett, az első években többször beugrott vonós szólampróbákat tartani, amikor Dániel nem ért rá, de valami miatt külön szólampróbákat se akartunk csinálni. Nem tudom, mi van vele, él-e még.

Egyeske - Papp Dániel - bár ő nem került az esélyesek közé, de nálam valami miatt mégis jól szerepelt (bárcsak jobban emlékeznék rá). Jelenleg a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hegedűse. Több koncerten volt szerencsém kiszúrni, mindig szemre is nagyon lelkesen, "szinte táncolva" hegedül.

A végső hatba még Tizenegyes és Maximalista kerültek. Tizenegysre szinte egyáltalán nem emlékszem, Maximalistára jobban, de a nevüket nem tudom, így azt se, hogy mi lehet velük.

Végére hagytam az akkor 19 éves, pattanásos, kifejező szemű Tom Cicát, személyes kedvencemet, vagyis Rajna Martint. https://hu.wikipedia.org/wiki/Rajna_Martin
Egyáltalán nem bánom, hogy nem ő lett a karmesterünk, mert nem csak vezényelni meg betanítani kell minket, de olyan ügyes-bajos, adminisztratív, személyes dolgokkal is foglalkozi, amihez talán ő túl profi lett volna. Viszont nagyon szívesen beülnék egy hasonló próbára, mint az akkori volt. Csak úgy. Persze ennek nincs sok realitása.
"Tízeske egy született tehetség, szerintem pár év múlva esélyünk nem lesz megnyerni őt, mert befuthat. Hármaska ezzel szemben úgy érzem, talán az olyan bénácska amatőrök betanításában lenne ügyesebb, mint amilyenek mi vagyunk.
Majd megjegyzem a nevét (fura volt, így sajnos most még nem tudom), mert nagyon úgy érzem, hogy ő még sokra viheti a profi életben.
Egyszerűen csak elénekelte, elmondta, mozdulataival megmutatta, hogy mit szeretne hallani, és az valahogy mindig működött. Nem volt túlragozva, túlbonyolítva, egyszerűen csak kérte, énekelte, mi meg csináltuk."

Bár, ahogy már említettem, meglátásom szerint az Operaház erősen átpolitizált intézmény, de az, hogy ő ott jelenleg a vezető karmester, azt én teljesen indokoltnak látom, igaz, én csak egy próbán tapasztaltam meg, és éreztem -teljesen szubjektíven - azt, hogy ő egy átütő tehetség.



2025. január 9., csütörtök

Visszatekintgető 2024-re.

Teljesen megfeledkeztem erről a blogról, egész véletlenül történt, hogy épp január elején eszembe jutott (egy volt kollégámnak halt meg az apukája, próbáltuk felgönyölíteni, ki tud erről a volt kollégáról bármit is, és én arra jutottam, hogy utoljára a blogját olvastam. Megnéztem, 2018 óta nem vezeti)

De annak örülök, hogy most mégiscsak írok egy visszatekintőt, mert nagyon sok dolog történt 2024-ben.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a "kedves" földszinti drogdíler szomszédokkal, akik az egész ház életét megkeserítették. Valahányszor éjszaka felkapcsolódott a lépcsőház villany, vagy meghallottuk a diszkós taxisokat, vagy rosszabb esetben a kiabálásokat, már pattantunk az ablakhoz, néztük, mi a helyzet. R és Cs teljesen rácsavarodtak a dologra. Állandó kapcsolatban voltak a helyi rendőr megbízottal, és odáig fajult a helyzet, hogy egy szép estén rendőrök lapultak a padlásfeljárónknál, majd késő este rátörték Kevinre (nem ez az igazi neve, de valami miatt így emlegettük) az ajtót, feküdjön a padlóra, kezeket tarkóra, és azt is láttuk, amikor elvitték bilincsben. Nagy eufóriánk másnap reggelig tartott (szétröhögtük az agyunk a Home Alone-os Keviiiiiin gif-en, amit az alattunk lakó küldött), mert Kevin azzal a lendülettel vissza is tért. Elvileg semmit se találtak nála. Úgy oldódott meg a helyzet, hogy Kevin anyukája (akié a lakás) végül öt rendőrrel együtt kitette a saját fiát a lakásból. A közvetlen szomszédunkban se javult a helyzet, sőt, valamilyen fűtő szerkezetet használhatott a "fiú", ami szinte elviselhetetlen frekvenciájú búgást okozott (az alattunk lakó kilsány anyukája sokáig minket vádolt...). Ott végül Marci jr kiköltözött, az apjával sok baj nem volt, csak egyre többször kellett átmennie R-nek hozzá, hogy visszasegítse az ágyára. Végül a többedik kórházba kerülésből az öreg már nem jött vissza. 

Szóval a fő zavaró dolgok megoldódtak, de addigra megért már bennünk, hogy elköltözünk. Egyébként is terveztük, hogy visszamegyünk Budára, valamelyikünk szüleihez közelebb, ahol a repülők se olyan hangosak, csak eredetileg úgy terveztünk, hogy talán óvoda alatt még ott leszünk.

Nem csak a mi költözésünket katalizálták az események, hanem Lucáékét is, ők végül a 12. kerületbe költöztek. Később meg Lina is elköltözött a kisfiával, így az emeletünk gyakorlatilag teljesen kicserélődött.

Július végén hagytuk el a Gyarmat utcát - sok jó emlékem is kötődik a házhoz, Zuglóhoz, az például hiányzik, hogy a három kiscsaj bármikor tudott együtt játszani, vagy jó idő esetén medence partyzni a kertben. Az ottani játszók, utcák - Annából ott lett egészen kisbabából igazi kislány.

Ő szépen fejlődött, ügyesedett, okosodott ebben az évben is, ha már nem is olyan látványosak az ugrások, mint eddig. Megvolt az első farsang (irtó bájos nyuszika volt), aztán később a ballagás a bölcsiből, a nyáron végre a szobatisztaság is megvalósult. A szó-és dallamkincse szerintem káprázatos.

Rengetegszer voltunk az állatkertben (éves bérlete volt), és bár kicsit félni szokott a bábelőadásokon, de vágyik is rá, szóval csak a tavalyi év alatt megnéztük a Boribon és Annipannit, a Nyúl Pétert (kösz, Gergelyfi bácsi...) és a Kuflikat. Ja, és nyáron Mamával a Mazsola és Tádét is Füreden.

Eljött nyáron egy délutáni koncertünkre, és legnagyobb meglepetésemre szépen végigülte apja ölében, pedig nem volt rövid, ráadásul nagyon sok átkötő szövegelés is volt az elején és a darabok között. Aztán az újévi koncertre is eljöttek a Mátyás templomba (csak most nem én villoghattam a Corelli szólójával).

Nem volt egyszerű nyár. Július végén költöztünk ki, először a Holdvilág utcába mentünk, onnan indultunk a csopaki nyaralásunkra, aztán vissza a Holdvilágba, majd szeptembertől át a Viadorba, a negyedik emeletre. Nem volt könnyű abban a meglehetősen lepukkant albérletben lakni, de legalább megkaptuk rövid távra (a piaci hirdetések többsége legalább egy évre keres bérlőt), és az ovi onnan is közel volt. Főleg miután bejöttek a hidegebb idők, minden este a hatodikon kötöttünk ki, ami nekem azért nem volt a legkomfortosabb...így se költöztünk túl messze R szüleitől, aminek persze rengeteg előnye is van, de nem mindig örülök neki annyira. Mindenesetre az egy házban lakásnál jobb...Végül december 23-án sikerült átköltöznünk az Uszály utcába, ahol egyelőre még minden dobozokban és ládákban áll (kivéve Anna cuccai), de alapvetően szeretem, nagyon nyugis, csöndes (esetleg a szomszéddal való közös falat leszigeteljük). A leszálló repülök többsége kicsit északabbra megy, néha lehet azért hallani, de sokkal kevesebbet, felszállók is kerülnek erre, de nem olyan sok: nem lehet ezt a zajhatást a zuglóival összehasonlítani. (Azért Óbudának is vannak repülőgép-zajosabb részei). A HÉV hallatszik, de nagyon halkan, engem nem zavar. A lakás jóval kisebb, mint a zuglói volt, de nagyon jó elosztása van, és hát úgy fest, bővülni már nem fogunk, szóval hármunknak elég. Harmadik emeleti (lift nélkül), ami kondiban tart - nagyjából ezek voltak a kompromisszumok. Ellenben van egy kis erkélye, már nagyon várom a jobb időt, hogy néha ki lehessen ülni.

Anna elkezdte az ovit. Nem nagyon vacakoltunk a választással, az új lakásunk körzetes ovijába ment, ami három perc séta tőlünk, de a Viadortól se volt messze. Nagyon várta, hogy végre óvodás lehessen, bár a jelének (alma) nem mindig örült, mert "lányosabb" jelet szeretett volna. Mivel utólag jelentkeztünk, ezért már a legtöbb jel elkelt...de mondtuk ám neki, hogy a családban névrokon nagynénije és kedvenc unokatesója is almák voltak. Szóval azt már szereti. A fő óvó néniről ódákat zengtek, nyugdíjból jött vissza, de nagyon aktív. A társa nekem elsőre fura volt, de aztán nagyon megszerettem, ahogy Anna is. Végül sajnos kirúgták. Sose fogok belelátni, miért, kicsit beszéltem is utána vele, nekem hiányzik, és sajnálom, hogy így történt, de a sztár óvó néni és néhány anyuka szerint így a jó. Az új óvó néni nekem nem szimpatikus igazán, de nem tudom, hogy miatta van-e, hogy újrakezdődtek a reggeli sírások. Mivel ez egy visszatekintő poszt, és nem 2025-ről szól, ezért erről nem is írok többet. 2024-ben sírás nem volt, legfeljebb otthon reggel, de általában hamar túllendült rajta, és utána már jókedvűen ment oviba, és jókedvűen is jött vissza onnan. A délutáni részt rühelli, kéri, hogy menjünk érte ebéd után. Nagyon meg tudom érteni, de a nagymamákon kívül (és közülük is inkább anyós) nem nagyon tudja ezt senki megoldani. Én annak örülnék, ha az óvodában állnának ehhez kicsit rugalmasabban (csöndben, senkit se zavarva hadd játszhasson már, ne kelljen feküdnie, ha nem tud aludni), de  -na, ez 2025 zenéje.

A bölcsi számomra egy pihe-puha fészek volt, még ha nem is volt minden tökéletes, kifejezetten jó érzés volt nekem (miután Anna is megszerette) odajárni, nyilván nem nekem kellett egész napra ott maradnom. Szerettem a gyerekeket, a szülőket. 

Itt, az oviban más. Huszonhárman vannak, ez már a bölcsihez képest egy ridegebb világ (még ha kedvesek is a gondozók, vagy a dadus néni, aki úgyis elmegy, mert terhes), bár Annát azért nem feltétlenül zavarja a sokaság, de a bölcsis létszám neki is barátibb volt. Kíváncsi voltam, milyen barátságok szövődnek, nekem ugye volt egy "legjobb barátom" az oviban, akivel a három évig végig nagyon jóban voltunk (emlékeim szerint). A lányomnál egyelőre nem alakult ki ilyen, hol ezt említette, mint barátja, hol azt. Talán mostanra kialakult egy állandóbb baráti köre.

A sportot sajnos nagyon elhanyagolom, amóta már nem futó babakocsizunk, még annyit se futok, mint addig. A tavalyi futómérlegem elég siralmas lett. Munkából se futok egyelőre haza, majd talán ha jobb idő lesz. A zuhanyzós dolgot se sikerült felgöngyölítenem, hogy hogyan van az irodában, persze vsz nem voltam elég kitartó.

A zenekart csinálom, nem vagyok a leglelkesebb, főleg, hogy év végén szólókat se játszhattam, mert az egyik koncertre a noszvaji utunk miatt nem tudtam elmenni. Decemberben voltam a BME zenekar koncertjén (a májusira nem tudtam elmenni, de meghallgattam az egyik utolsó rendes próbájukat), és hát a szívem összeszorul, hogy mennyire szeretnék oda újra visszamenni, de egyelőre a heti két próbát irreálisnak érzem. Ami viszont nagyon jó volt, hogy Kostyál Kálmán (a Liszt Ferenc Kamarazenekar második hegedű szólamvezetője) elkezdett a próbáinkra járni, szakmai észrevételekkel segíteni. Egyszer elhívott magához, és kicsit gyakoroltuk ketten az egyik Vivaldi-darabot, az nagyon hasznos volt, szívesen vennék még ilyen lehetőségeket (nagy túlélő az öreg, mostanában sajnos nem jár a próbákra, remélem, 2025-ben megint fog).

Más anyukák sokkal jobban csinálják az időbeosztást, de én a - most már  - nyolc óra munka után inkább Annával szeretnék lenni, énidőm a keddi zenekar, és kb. ennyi. Meg mostanában a költözés is felemésztette az energiáinkat. Szóval ha tervezni kell 2025-re, akkor több futást szeretnék, akár anyósékat bevonva, vagy a munkába menet. Egyébként 2024-ben is volt Molnár Sisters váltófutás, és részemről nagyon hasonló idővel sikerült, mint előző évben (majd ha lesz kedvem, összehasonlítom), pedig tényleg alig edzettem (persze 2023-ban se sokat). 2025-ben is megyünk, már be is neveztem január elsején, mi vagyunk a negyedik csapat :)

Lehet, hogy más anyuka úgy oldja meg, hogy hajnalban fut - sokszor ébren is vagyok, csak  - na ezt is még tervezni kell. Betegek is voltunk sokat (én egész novemberben köhögtem), ez se segít. De az biztos, hogy több mozgás kell. Már 2024-re terveztem, hogy megyek végre egy szülés utáni első félmaratonra Siófokra, de végül nem jött össze. Nem baj, ha 2025-ben se lesz félmaraton, inkább az lenne a fontos, hogy kicsit gyakrabban tudjak futni.


Egyébként a vívás is hiányzik, főleg az Olimpia lázában. Na ja, az is volt 2024-ben, nem tudtam annyit követni, amennyit szerettem volna, volt, hogy úgy altattam, hogy közben az egyik fülembe duruzsolt fülhallgatón keresztül a rádió...de voltak aranyak, érmek, amikről simán lemaradtam, mert mások most a prioritások. De például egy kedves emlékem, hogy amikor a férfi kardozók az elődöntőben vívtak, mi vízi tornára mentünk Annával (minden nap ott nyomultunk délután négykor), és közben azért én folyton arra gondoltam, mi lehet az asszóval...aztán a teraszon felüvöltöttek az emberek, és akkor tudtam, hogy sikerült.

Utazgatás volt valamennyi, elmentünk egy másik osztrák szállodába, ahol fantasztikus játszóház volt, azért én még visszamennék, meg a tó is tetszett, bár picike, de jó volt körbefutni. Nyáron Csopak, ősszel és télen meg Noszvaj.

Ha már összefoglaló, akkor sajnos a veszteségeket se hagyhatom ki. Sajnos abban a korban vagyok, hogy egyre közelibb rokonokra, barátokra csap le a kaszás. Apu is borzasztó állapotban van, meg még többen a családból, ezért is extrán sokkoló, hogy épp Á halt meg. A legfiatalabb, a két lábbal a földön, a derűs, józan. 58 éves volt. Első unokája egyéves születésnapját se élhette meg. A kisebbik azután született, hogy kórházba került. És mi lesz így nagybátyámmal, aki a stroke-ja után nem tudott teljesen rendbejönni? Szörnyű az egész, szerintem igazán még most se fogtam fel.

R családjában is több haláleset történt, a keresztapja (de ő legalább nyolcvan felett), és a zagyvarékasi nagybátyja felesége, akit nagyon szerettem, egy jó értelemben vett egyszerű, kedves nő volt, 65 körül.

Sajnos nem valószínű, hogy 2025-öt megússzuk...

De talán lesznek új gyerekek is, egyelőre még nem látom, hogy hol, nővérem gyerekei még azért fiatalok hozzá (kicsi apró keresztfiam Svájcban él és dolgozik...), M unokatesóm négy gyereke mellé persze lehet, hogy jön egy ötödik, és persze nagyon drukkolok az ikreknek is, ők is már elmúltak 35...




2024. január 2., kedd

Megint vissza (és előre) tekintek kicsit

Úgy látszik, ez a blog már csak erre van. Magamnak. Évente.

Sok változás volt 2023-ban. Úgy volt, hogy még annál is több lesz. Januárban elkezdtem Apukám zenekarában játszani. Nem mondhatom, hogy túl lelkes voltam, filóztam is kicsit, hogy a heti két BME zenekar helyetti egy estémen ne fussak-e inkább nővéremmel, vagy egyedül, de végül azért billent a zenélés felé a mérleg, mert így Apuval együtt zenélhetek. Ki tudja, meddig. 

Eleinte belül kicsit húztam a szám, hogy jajj, ez egy nyugger együttes, a színvonal a másikhoz képest (ami pedig szintén nem egy Berlini Filharmónikusok) sehol nincs, a repertoár Bach és Vivaldi kb., ami persze nagyon szép, de hosszabb távon azért mégiscsak hiányzik a szimfonikus zene. Hiányoztak a BME-s Ötyék, a BME-s fiatalok, minden. De aztán szép lassan megszoktam. És ahogy előretörtem szólamvezetőnek, és végül szólókat játszhattam, úgy élveztem egyre jobban. Az év végi koncerten a 2. Brandenburgi versenyben és a Corelli Karácsonyi concerto grossoban (gyerekkori kedvenc) játszottam a szólókat, és mindenki odáig és vissza volt tőlem, tulajdonképpen én is elégedett vagyok magammal, bár az is igaz, ha tudtam volna gyakorolni is, akkor azért még jobb is lehetett volna. Ami nagyon érdekes, hogy egyáltalán nem izgultam a koncerteken (se). Tényleg annyira szeretnek a legtöbben, úgy örülnek neki, hoy itt vagyok, hogy még maradok (a heti kétszer három óra próba továbbra se menne, pedig a mostani műsorért a szívem vérzik, Páva variációk, Schumann 4 és Peer Gynt). Ami persze az egészben a legjobb, hogy láthatom Aput, mennyire nagyon büszke rám, neki nagy meglepetés, hogy ennyire szépen játszom, hízik a mája, hogy mindenki dicsér engem neki is.

Januárban, amikor a próbákat kezdtem, kihagytam egy-kettőt. Mert úgy volt, hogy terhes vagyok. Nagyon ambivalens érzéseim voltak, mert ugyanúgy remegett a kezem, amikor a pozitív tesztet csináltam, mint Annánál, és nagyon örültem neki, ugyanakkor rettenetesen meg is voltam ijedve, mert nem tudom szebben jellemezni az első hónapokat, mint hogy pokol. Nehéz, sokat síró babát is kaptam, az én hormonjaim teljesen szétszedtek, éppenhogy túléltem. De közben a legmélyebb időszakokban se akartam egy pillanatig se visszacsinálni semmit. Hiába volt pokolian nehéz, mégis minden egyes nap teljesen világos volt, hogy miért is kelek fel. Miért csinálom végig a napot. 

Aztán telt-múlt az idő, most itt vagyok egy két és fél évessel, akit imádok. Továbbra is rettenetesen nehéz, dackorszak is van, továbbra sincs el egyedül, szóval semmit se tudok csinálni mellette, mert legkésőbb két perc után már jön a visítás valami miatt, de már nem bánom, hozzáedzőtem, főleg, mert annyira hihetetlen cuki és kedves dolgai vannak, hogy azokkal bőven kárpótol. Azt hiszem, azóta élvezem úgy igazán az anyaságot, hogy beszél. Meg persze énekel. Minden kis fejlődés adott valamit, az első mosoly, első kacagás, első mászás, első léptek, szaladgálások, a megváltást jelentő játszóterezések, de amit a beszéd hozott, az eddig mindent visz. Szeretem, hogy bújós, hogy kedves, azt is, hogy anyás - annyira, de annyira gyorsan megy az idő, pikk-pakk felnő, és szépen leválik rólam. 

Azt is éreztem, hogy nagyon jó lenne neki egy testvér, még ha valószínűleg rettenetesen nehéz is lenne. Hogy fájt, amikor megtudtam, hogy ez is, az is várja a másodikat (többediket). Nem úgy, mint amikor még egyáltalán nem volt gyerekem, de azért akkor is....szóval igazából tényleg örültem neki. Csak féltem is. 

Aztán január végén elment a baba. Igazából hiába voltak a tesztek pozitívak (a laborban végzett is), ultrahangon sose tudtak semmi bizonyítót mutatni, amikor már petezsákot kellett volna látni, akkor szinte semmit se láttak, amikor már szívhangot is jó lett volna, akkor látszódott csak a petezsák. Ennyi, valószínűleg nem volt jó a petesejt már, nem fejlődött rendesen. Jobb így, hogy hamar vége lett, és orvosilag se kellett beavatkozni. Mindig is meg akartam nézni az Uzsoki szülészetet, ott szerettem volna a másodikat szülni, ha már most oda tartozom - hát végül láttam, és amit láttam, az nagyon tetszett, csak hát nem ilyen apropóból gondoltam odakerülni.

Innentől mentek a hónapok a maguk rendes kerékvágásában, vártuk a tavaszt, hogy hosszabban lehessen játszóterezni, mentünk együtt futni rendszeresen a Ligetbe (ringatóra már nem, rájötttem, nekem a futás ebben a pláne, Annának a játszótér, akkor minek vegyem el ezektől az időt), szerdánként a Holdvilágba jártunk. Jött a nyár, többször megjártuk Csopakot, biciklizések Füredre (nagy nehezen ezt is megszerettettük vele, pedig sokáig reménytelennek tűnt), én futni is tudtam ott párszor. Délutánonként elkezdtem tanulgatni, SQL, Power BI - még nem tudtam belegondolni, milyen lesz visszatérni a munkahelyemre, de gondoltam, kipróbálom, maradt-e még bármennyi agyam. És úgy tűnt, maradt (inkább a memóriám az, amit teljesen kikezdett a sok nem alvás), sőt, kifejezetten élveztem a tanulást. Mondjuk egyre nagyobb árat fizettem érte, ahogy egyre nehezebb lett Annát elaltatni délután (és nem is mindig sikerült már). Egyórás szenvedés, de ha sikerült, akkor utána volt egy picike időm.

Aztán a legnagyobb változás a bölcsőde. Tartottam tőle, de úgy gondoltam, jó lesz ez Annának, egy év az ovi előtt a hasznára válhat. Engem meg vártak vissza szeptembertől. Az első napok, másfél hét maga volt a csoda. Anna nagyon várta, élvezte, az ottani kisvécébe bele is kakilt kétszer. Nem reklámoztam neki túl, hogy egyébként én már nem leszek ott. Ez lehet, hogy hiba volt, de nem akartam már a legelején elvenni a kedvét. Mindenesetre amikor egyre hosszabb időkre tűntem el, akkor azért leesett neki, és onnantól elkezdődött a neheze. Tudtam, hogy a délutáni alvás kemény dió lesz, mert otthon is alig tudtam elaltatni, ha egyáltalán...ha meg nem alszik, akkor ő nem olyan, mint én voltam, aki szépen, türelmesen unatkoztam az ágyamban. Rendesen megküzdöttek vele. De sikerült. Egy idő után elérték, hogy ne sírjon olyan hangosan, hogy zavarjon másokat. Még egy kis idő, és sikerült elaludnia is. nem minden nap, és sokszor csak fél órát, de akkor is. Aztán az elején ott volt az éhségsztrájkja, lassan az is oldódott. A reggeli zokogások megmaradtak, az borzasztó volt. De egyre többet játszottunk a duplókkal bölcsiset, elkezdett a füzetkéjében naplót vezetni arról, hogy melyik bölcsis társa volt bent, melyik hiányzott. Egy idő után úton odafelé már nem sírt, csak bent. Aztán egy szép pénteki napon már bent se sírt. Bő két és fél hónap volt, de most már nem csak megszokta a bölcsit, de kifejezetten szereti.

És hát munka. Hú, nagyon nem vártam. Hiányzik az életembe az a stressz? Rohadtul nem.

De azt vettem észre, hogy élvezem. A nyári tanulmányaimból elég hamar fel tudtam használni egy-két dolgot, amikkel brillírozhattam. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam L-tól, az új, fiatal kollégám is olyan, hogy jól tudok vele együtt dolgozni. Nem volt reggeli gyomorgörcsöm, ha vlaami nem ment, hát csináltam, ahogy tudtam. Nem az összes feladatomat szeretem, és van kudarc-gyanús projektem is, de vannak olyanok, amiket kimondottan élvezek, és nem csak a rutin melókat, mint annó, hanem a kicsit fejtörősebbeket is. Ma mondjuk nem volt jó napom, így év első munkanapján, két hét szünet után, de remélem, visszatér ez a szeptember óta tapasztalt munka-szeretetem.

Futás idén - hát most se volt sok. Persze jó volt, hogy Annával viszonylag rendszeresen mentünk a Ligetbe, de az is csak 3 + 3 kilométer (a Sárkányos még ennyi sincs). Anna nélkül elég ritkán szabadultam el futni. Nyáron, amikor nem voltak próbák, néha átmentem Emőkéhez, hogy nosztalgia futhassunk a Duna-parton. Volt, hogy S is csatlakozott hozzánk. Aztán kipróbáltam a melóból hazafutást, hátamon a laptoptáska és kb. minden cuccom, nyilván nem a legkényelmesebb, de ezt a szűk hat kilométert így is le lehet futni, és egészen jó útvonalat találtam, nyócker-hétker-tizennégyker. A terv az, hogy befelé is fussak, bent zuhany, és hazafutás, de ennek a logisztikáját még ki kell találnom (már elkezdtem pár dolgot gyűjteni a benti szekrényemben, törölközőt, papucsot, ilyesmit).

Az év futása mindenképpen a Molnar Sisters maratonváltó volt (másodszorra, és remélhetőleg, nem utoljára). Ahhoz képest, hogy az azt megelőző hónapban szinte semennyit se tudtam futni, mégis nagyon jól sikerült (öt és fél percen belüli ezrek, aminél persze tudtam én sokkal jobbat is, de akkoriban edzésben is voltam), ebben benne van az is, hogy ideális, hűvös időjárás volt, de talán a rutinom is, hogy tudtam, hogyan osszam be az erőmet. Emőke lefutotta az egész maratont, 3 és fél óra alatt, nagyon durva...

Külföld: áprilisban elmentünk megint abba a határ közeli kis helyre, ahol decemberben is voltunk, most másodszorra nekem talán azért volt jobb, mert már tudtam, hova jövök vissza. Anna kifejezetten élvezte, hogy megint mehet a játszóházba a majomhoz és kígyóhoz. Ott is tudtam egyet futni. 

Voltunk kettesben Bécsben is, mondjuk az első estét nagyjából végig bőgtem, eljutottunk odáig, hogy minden reménytelen, de aztán másnaptól kicsit jobb lett. Rengeteg sebből vérzünk, de küzdünk...

 

Előre most nem tekintek, mert késő van, majd folytatom....ha más nem, egy év múlva.

2022. december 31., szombat

Visszatekintő röviden

Röviden, mert hosszan úgysincs időm :)

Szóval egyfajta mérleg:

Gigantikus méretű kialvatlanság (bár a csecsemőkorhoz semmi se fogható, de még mindig nem az igazi), első léptek, első rohanások, szavak, viccek. Akaratból hiány nincs, türelemből még szívesen fogadnék. De amúgy nagyon édes, nagyon vicces, nagyon cuki, bújós (persze aztán pörög a dolgára) kis bogár.

Futás: hát, a tavalyinál mindenképpen több. De nem sokkal. Nagy naivan azt képzeltem, majd milyen jókat fogunk futni futóbabaocsival. Hát, tulajdonképpen futhatnék is nagyokat futóbabakocsival - baba nélkül. Ugyanis kedves lányom annyira nem barátja. Na nem úgy kimondottan a futóbabakocsinak, hanem a korlátozottságnak, bezártságnak. De azért szép lassan megszokta, és rövidebb futásokat azért megejtettünk, párszor a pékségbe, meg kétszer például a Városligetbe ringató foglalkozásra, az jó kis programcsomag volt: odafutottunk, ringató (ez mondjuk annyira egyikünket se hatotta meg), játszótér (ugrálóóóó!), és futás haza.

Baba nélkül is mehetnék futni, csak valahogy nehezen jön össze.

Viszont ami volt, és ami miatt nagyon hálás vagyok, az a zenekar. Február elejétől jártam újra, eleinte csak heti egyszer, később kétszer. A szeparációs szorongás közepette nem volt kis mutatvány, hogy R-t is elfogadja altatáskor, de fáradozásainkat siker koronázta, Én meg, amikor az első próbára utaztam a buszon, úgy éreztem, visszatértem az élők közé.

Egy nagyszabású koncert volt a MÜPA-ban, olyan sztárokat kísérhettünk, mint a Kaláka, Zorán és Harcsa Veronika. Kár lett volna kihagyni. Az őszi félév meg azért volt jó, mert szívemnek igen kedves darabokat játszottunk, főleg az Orgonaszimfónia, azt régi vágyam volt játszani. Sajnos jövőre megint szüneteltetni fogom, azért ez a heti két este egyelőre még sok, úgy tűnik.

Utazás: telek, Csopak többször, Visegrád a szüleimmel, és így a végén megjártuk külföldöt is - a magyar határ közelében, Neutalban töltöttünk pár napot.

Tervek jövőre: sok nincs. Szeretnék többet futni. Esetleg zenélni, pl. Apukám bandájával, ők csak heti egyszer próbálnak. Szeptembertől meg bölcsőde, én meg mehetek vissza dolgozni. Na ezt nem várom.

Tervek még továbbá, hogy végre belerázódni a főzésbe (itt nagy elmaradások vannak, persze TE baba mellett egyébként se könnyű).

És... dolgozni a házasságunkon, mert az most kissé recseg-ropog.

Ja, és jó lenne a barátaimmal is többet találkozni, de azért szerencsére volt I-vel is pár találka, vagy idén már nem maradt el a mézesezés.

Amit meg nagyon szeretnék: egészség.

Nem jó hírekkel zárult ez az év, de bíznunk kell abban, hogy időben megfogták a dolgot.

2022. január 3., hétfő

Kissé megkésett és szándékosan hiányos évértékelő

 2021-ben lefutott kilométerek száma: 30? Maximum 40.

Zenekari próbák száma, amiken részt vettem: 0

Munka: fél hónap

Költözés: 2 (egy a kis lakásomba februárban, egy a 14. kerületbe (még nem sikerült megszeretni, főleg hogy mindenkitől messze vagyok) júniusban

Valamint: 

- 8 és fél hónap

- fogak: 6 db (gyanús, hogy a hetedik is készülődik)

- sírással, ordítással, nyünnyögéssel teli órák száma: megszámlálhatatlan

- alvás: hagyjuk...(pedig nyáron éjjel aludt a kisasszony...én mondjuk nem...aztán nála is elromlott)

- állás, mászás, ülés: kb egyszerre, hét hónap mínusz egy hét, jó hamar

- mission impossible: szinte minden pelenkázás (eleinte csak non-stop járó kezek és lábak, most átfordulás, elmászás, nincs az a kézbe adható dolog, ami ott tartja...és mégis mindig megoldom vagy megoldjuk

- kedvenc játék so far: villanykapcsoló

És persze legszebb mosoly es legangyalibb kacagás.

2021. április 1., csütörtök

 Április van :)