Egy Zoom-os lánybúcsú

Nagyon rég óta nem jelentkeztem. 
Ez persze kicsit se jelenti azt, hogy eseménytelenül teltek volna az utóbbi hónapok, sőt!

Inkább csak azt ,hogy akikkel tartom a kapcsolatot, azok egyébként is képben vannak a történésekkel, és...szimplán nem volt kedvem írni. Futóesemények nincsenek, zenekar nincs, home office van, COVID van...ezekről minek is írnék. De akkor most jöjjön a többi.

Arról már itt is hírt adtam, hogy június végén menyasszony lettem. Gondolkoztunk, hogy mikor legyen az esküvő, hogy talán tavasszal, hátha addigra jobb lesz a vírushelyzet. De amikor megürült egy december 12-i időpont Óbudán, arra jutottunk, hogy lecsapunk rá, úgyse lehet tudni, mit hoz a jövő tavasz. Mi így is, úgy is szűk körű esküvőt terveztünk, szóval nem oszt, nem szoroz némi plusz korlátozás. Mindkettőnk részéről csak a szülők, testvérek és az ő legszűkebb családjuk jött volna, illetve Rezsőnél még a hároméves keresztlánya a szüleivel, akik nem családtagok. Barátot, barátnőt nem hívtunk volna, akkor se, ha nincs járvány, mert az kinyitotta volna a kiskaput, hogy de akkor a Rózsika nénit meg a Pisit bácsit is illene meghívni, és a szűk körűnek tervezett esküvő hirtelen egy hatalmas gigalakodalommá bővült volna. A tanú Rezsőnél az öccse volt, én meg épp azon gondolkoztam, hogy barátnő híján melyik lánytesómat kérjem fel a háromból, amikor beugrott, hogy icipici 194 centis keresztfiam áprilisban betöltötte a 18-at (karantén időszak kellős közepén, remek lehetett neki), úgyhogy őt kértem meg, és ez szerintem tök menő. A rendeletet szűken értelmezve így is necces volt, hogy a sógoraim, unokahúgaim és unokaöcséim (vagy Rezső öccsének barátnője illetve keresztlányáék) bejöhetnek-e, de az anyakönyvvezető nagyon rugalmasnak és lazának tűnt, mondta előzetesen telefonban, hogy egyszerűen nem lesz kapacitásuk leellenőrizni, hogy ki kinek a kije (pláne maszkban), a terem elég nagy, csak a 30 főt ne lépjük túl. Nem léptük, a fotóssal együtt voltunk 23-an. Egy dolog volt csak, amit fel kellett adnunk: hogy egy kis vacsorára meghívjuk a résztvevőket. Ezt már akkor elengedtük, amikor még nyitva lehettek az éttermek, mert úgy voltunk vele, hogy egy nagyjából negyed órás szertartás, amin rajtunk kívül mindenki maszkban van, kellő távolsággal, talán nem olyan nagy rizikó (elsősorban a szüleinket féltjük), de egy vacsora hosszabb idő, kisebb helyen, és nyilván maszk nélkül. Aztán az éttermek bezárásával ez a kérdés végleg eldőlt. Majd valamikor jövő nyáron bepótoljuk, amikor már remélhetőleg korlátozások nélkül lehetünk együtt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose voltam az a fehér, királylányos ruhában vonulós esküvőről álmodozó lány. Voltam, szerintem utoljára 19 évvel ezelőtt, amikor a nővérem esküvőjére készültünk, és emlékszem, az egyik esküvői magazinból kivágtam és eltettem az álomruhám képét is. Aztán ez az egész valahogy elmúlt, már amikor a húgaimat kísértem ruhát választani, azt éreztem, hogy ez tök jó nekik - de nekem már nem lenne hozzá kedvem. Nem egy válást is láttam, ez is lehet, hogy befolyásolt, és talán lehet azt mondani, hogy a klasszikus, királylányos esküvőkből valahogy kinőttem.

De nem csak a ruhából meg nagy felhajtásból, hanem például az olyan intézményekből is, mint a lánybúcsú. Lánybúcsú nekem - ez szinte felér egy oximoronnal. Járni a kocsmákat, mindenféle hülye feladatot csinálni - huhh, köszönöm, de nem. Esetleg beülni egy helyre és iszogatni, maximum ezt tudnám elképzelni, de őszintén mondom, hogy nekem mostanában egész egyszerűen eszembe se jutott, hogy van egy ilyen dolog, hogy lánybúcsú. És tényleg nem csak a COVID miatt.

Múlt hétfőre megbeszéltük a nővéremmel (aki nem dolgozik tőlünk messze), hogy a hazaútját megszakítja nálunk, és sétálunk egy picit - persze nem sokat, mert neki haza kell érnie 8-ra Albertfalvára. Azt is mondta, hogy szól kb. öt perccel azelőtt, hogy hozzánk érne, hogy öltözködhessek és elindulhassak a ház elé. Csak nem akart jönni az üzenet, még hatkor se, amin csodálkoztam, mert olyan sokáig azért nem szokott túlórázni (korábban kezd, mint én). De mindegy is, én elszöttyögtem a dolgaimmal hat utánig. Fél hét előtt jött végre az üzenet, hogy készüljek, de előtte valami linket is küldött. Azt hittem, hogy az a link valami véletlen, és igazából még egy munkahelyi kontrollcét kontrollvézett be a mi üzenetünkbe is. Úgyhogy megírtam neki, hogy persze, indulok lefelé, és hogy ugye a linket véletlenül küldte el. Mire ő, hogy jó, de mielőtt elindulnék lefelé, azért mégiscsak kattintsak rá a linkre. 

Kattintás után meg hipp-hopp egy zoom-os lánybúcsúban találtam magam. A sajátomban!

Ott voltak a tesóim és több barátnőm is. Hihetetlenül meglepődtem, és nagyon jól esett. Rezső, aki be volt avatva (de egész nap adta a hülyét, hogy tényleg sétálni akarunk-e ilyen esős időben, meg hogy mikor indulunk már), ahogy bekapcsolódtam, hozta a piámat a szobába.

Többen szerintem nem ismerték egymást, vagy ha igen, ezer éve nem találkoztak, úgyhogy próbáltam mindenkit mindenkinek bemutatni, aztán elsősorban kötetlen dumálgatás és iszogatás volt a program. A játékot azért nem úsztam meg teljesen, A húgom összegyűjtött pár kérdést, amit előzetesen kiküldött Rezsőnek. Elég sok kérdést elrontottam, de azért a konklúzió az lett, hogy így is férjhez mehetek.

Nagyjából nyolcig tartott az egész buli, utána már ment ki-ki gyereket lefektetni, vagy egyéb dolgait intézni, de valahogy így online módon nem is lett volna értelme tovább húzni.

Bármennyire eszembe se jutott, hogy nekem is lehet lánybúcúsm, úgy érzem, ez a megoldás passzolt a leginkább hozzám, még akkor is, ha a járvány körülményei miatt alakult így. Szerintem nagyon egyedi lánybúcsúm volt, nagyon hálás vagyok érte a testvéreimnek és barátaimnak.

Pár nappal később Rezső legénybúcsúja is elég rendhagyó lett - ő néhány legjobb barátjával a szabadban találkozott, és úgy hagyták abba, hogy még a legmesszebb lakó is haza tudjon érni nyolc előtt. Rezső így már negyed nyolc után itthon is volt - mentségükre legyen mondva, a rendelkezésükre álló rövid időt az alkoholmennyiség arányában igen hatékonyan kihasználták...