Évértékelő

 Hú, annyi elmaradásom van. Ezekről mindenképpen szeretnék magamnak írni, aztán meglátom, hogy jut rájuk idő és kedv:

- esküvő

- karácsony2020

- évértékelő

Kezdem az utolsóval.

Szóval 2020 egy finoman szólva megosztó év volt. Nem csodálom, hogy a legtöbben már alig várják, hogy vége legyen. Én se tudom, hogy bírtam volna ki, ha egyedül maradok, gyakorlatilag minden közösségi program nélkül (zenekar, vívás, futás), ülni és dolgozni egyedül a lakásomban, utána a maximum, hogy elmegyek egyedül (esetleg talán a tesómmal) futni, és kész. Persze lehet, hogy az életben először összejött volna, hogy lefutom az évszámot kilométerekben, de lelkileg biztos rámentem volna. Mint ahogy aggódva figyelem azokat a barátaimat és tesómat, akik egyedül maradtak ebben a rohadt nehéz helyzetben.

De én szerencsés vagyok. Lassan egy éve, hogy Rezsővel komolyabbra fordultak a dolgok. Fel is idéztük tegnap azt a december 30-i randinkat, ami több hónap  "balfaszkodás" (ő mondja így) után felpörgette a kapcsolatunkat. Ma nosztalgiáztam a tavalyi tókörön, a Szilveszteri bulin, ami aztán spontán fordulatot vett. Aztán meg január negyedikére emlékeztem, ami a hivatalos évfordulónk. Nekünk ez a furcsa karanténos időszak inkább egyfajta pozitív katalizátorként hatott: előbb költöztünk össze, mint ahogy egyébként tettük volna (bár szerintem amúgy se húztuk volna sokáig), aztán március közepétől egy borzasztóan intenzív, gyakorlatilag 0/24-es összezártságot éltünk meg, ami nem volt mindig könnyű, de összességében jól vettük az akadályokat. Június végén lánykérés, az évet pedig egy esküvővel zártuk. Kell ennél több? 

Emlékszem, miket rajzoltam 2019-re 2018 végén. Kicsit olyan, mintha mindent megkaptam volna - csak egy évvel később. Jó, az nem igaz, hogy dalolva járnék dolgozni, mert ezt a munkát se szeretem igazán, de azért vannak egészen jó napjaim, az első, szinte fuldoklósan mélyvizes hónapokat túléltem, és persze most is vannak nagyon stresszes meg nehéz napok, de összességében kevesebbet görcsölök és szorongok, mint az előző helyemen. Jó, a pénz is kevesebb (pláne, hogy szeptemberben nem kaptam meg az esedékes emelésemet, szintén a COVID miatt, pedig arra eléggé számítottam volna), de hát az a lényeg, hogy ki tudok jönni. Ott a lakásom, amit terv szerint megtartunk, és majd ki tudunk adni. Ez is nagy ajándék. 

2020-ban nem vívtam. Még 2019 végén elhatároztam, hogy abbahagyom, aztán nem emlékszem, januárban végül voltam-e egy-két edzésen, vagy már egyáltalán nem, de lényegtelen is. Nem mondom, hogy nem hiányzik, de sajnos így, hogy a társaság ennyire kikopott, a heti két zenekar, futások, és nem utolsósorban párkapcsolat mellé nem fért sajnos bele. Remélem, nem örökre búcsúzom ettől a csodaszép sporttól, de most a járvány miatt egyébként is felejtős lenne.

A futás szépen indult: ha nem is úgy készültem a BSZM-re, mint szerettem volna (többnyire csak heti két futás jött össze, igaz, hogy abból a hétvégi azért mindig hosszú volt. Néha rá tudtam tolni a hosszú futás másnapjára egy rövidebb edzést heti harmadiknak), de mégis nagyon jól sikerült. Persze valószínűleg jobb eredményt tudtam volna elérni egy alapos edzéstervvel, de nekem az, hogy végig 6 perc alatt volt a kilométerátlagom, még az utolsó, számomra legkeményebb napon is - ez akkor is nagyon nagy teljesítmény volt. Mindezt úgy, hogy nem emlékszem, hogy bármikor is szenvedtem volna, vagy túl nehéznek éreztem volna. Persze, az is igaz, hogy meg kellett dolgozni érte.

Talán ha sorba rendezném, hogy melyik futásaimra vagyok a legbüszkébb, ez dobogós lenne.  Nem mintha könnyű lenne egy ilyen sorrendet felállítani...talán legbüszkébb a 2018-as, 4 órán belüli maratonomra vagyok, mert tudom, hogy azért mennyire meg kellett dolgoznom (és talán még jobb lett volna, ha aznap nincs olyan meleg). A második vagy harmadik helyen egyérszt a 2019-es 1:44 alatti félmaratonom volt, mert az egy olyan időeredmény, amire sose gondoltam volna, hogy képes vagyok. Kíváncsi lennék, hogy egy következetes edzéstervvel még mennyit tudnék ebből lefaragni, de... nem vagyok elég kíváncsi :). És szintén dobogós (ezüst vagy broznzérem) ez a BSZM párban, amikor négy nap alatt kb. 101 kilométert futottam le, utolsó nap 35 kiilométerrel, benne az akarattyai emelkedővel, amibe még ilyen fáradtan se sétáltam bele.

A BSZM után szinte rögtön jött a lezárás (még szerencse, hogy a BSZM-et meg tudtuk tartani), ami nem jelentette volna feltétlenül a futások végét, sőt, mivel nagyjából semmilyen más dolgot nem lehetett csinálni, a futás akár felpöröghetett volna - de nem így történt. Az összeköltözéssel eléggé alábbhagyott a lendület. Eljártunk kocogni, heti egyszer, néha kétszer, de az igazán hosszabb vagy akár tempósabb futások el-elmaradtak. Mehettem volna egyedül ezen kívül is, de valahogy Rezső se nagyon akarta, hogy nélküle fussak, és én is úgy voltam vele, hogy most nem árt néhány pihenősebb hónap. Nagyjából ősztől terveztem, hogy elkezdem kicsit visszaépíteni a futásokat, akár egyedül is, de aztán kicsit máshogy alakult...

A zenekar sajnos  abbamaradt márciusban. Az nagyon hiányzik, mert ezek a karantén zenélések számomra több bosszúságot, mint örömet okoztak (más kérdés, hogy persze tök jó, hogy van két ilyen videónk), de az együtt muzsikálást egyszerűen semmi se helyettesíti. Szeptembertől lehetett volna járni kisebb formációkkal zenélni, de összességében úgy ítéltem meg, hogy nem érné meg a kockázatot, szóval ezt én kihagytam. Végül a többieknek is előbb abba kellett hagyni a tervezettnél, mert két opcó közül választhattak volna: vagy a fertőzést kockáztatják, vagy alaposan és gyakran szellőztetnek, ezáltal meg szanaszét fagynak. Végül nem lett semmilyen döntés, mert novembertől egyébként is be lett tiltva minden közösségi program.

A barátaimmal se tudtam úgy tartani a kapcsolatot, ahogy eddig. Persze néha vannak ilyen-olyan videochatek, vagy aki nincs messze, azzal időnként nyomhatunk egy sétát, de azért ez se olyan, mint amikor foghattuk magunkat, és bármikor beülhettünk egy kávéra vagy egy sörre, vagy csak átugortunk egymáshoz szomszédolni.

Nem beszélve a családról: egész tavasszal nem találkoztunk, a Húsvét is virtuálisan volt csak megtartva, aztán volt egy kis átmeneti fellélegzés, jó volt, hogy Anyukám szülinapját a húgomék kertjében meg tudtuk tartani, de túl sokáig nem örülhettünk, jött az ősz, és onnantól ezek a játszótéri bandázások, amik persze sokkal jobbak, mint a semmi, de mégse ugyanolyan. Nagynénéméket, nagybátyámat, unokatesóimat is márciusban láttam személyesen utoljára.

2021-re most nem nagyon írok semmit, a magánélet szeretném, ha ugyanilyen jól folytatódna.

Természetesen azt kívánom, hogy normalizálódjon ez a vírus helyzet, hogy tudjunk zenélni, sörözni, találkozgatni mindenféle nagyobb kockázat nélkül a barátainkkal, családunkkal.

Én nem írhatok mást a végére, minthogy köszönöm ezt az évet, nekem rengeteg jót hozott!