Visszatekintgető 2024-re.

Teljesen megfeledkeztem erről a blogról, egész véletlenül történt, hogy épp január elején eszembe jutott (egy volt kollégámnak halt meg az apukája, próbáltuk felgönyölíteni, ki tud erről a volt kollégáról bármit is, és én arra jutottam, hogy utoljára a blogját olvastam. Megnéztem, 2018 óta nem vezeti)

De annak örülök, hogy most mégiscsak írok egy visszatekintőt, mert nagyon sok dolog történt 2024-ben.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán a "kedves" földszinti drogdíler szomszédokkal, akik az egész ház életét megkeserítették. Valahányszor éjszaka felkapcsolódott a lépcsőház villany, vagy meghallottuk a diszkós taxisokat, vagy rosszabb esetben a kiabálásokat, már pattantunk az ablakhoz, néztük, mi a helyzet. R és Cs teljesen rácsavarodtak a dologra. Állandó kapcsolatban voltak a helyi rendőr megbízottal, és odáig fajult a helyzet, hogy egy szép estén rendőrök lapultak a padlásfeljárónknál, majd késő este rátörték Kevinre (nem ez az igazi neve, de valami miatt így emlegettük) az ajtót, feküdjön a padlóra, kezeket tarkóra, és azt is láttuk, amikor elvitték bilincsben. Nagy eufóriánk másnap reggelig tartott (szétröhögtük az agyunk a Home Alone-os Keviiiiiin gif-en, amit az alattunk lakó küldött), mert Kevin azzal a lendülettel vissza is tért. Elvileg semmit se találtak nála. Úgy oldódott meg a helyzet, hogy Kevin anyukája (akié a lakás) végül öt rendőrrel együtt kitette a saját fiát a lakásból. A közvetlen szomszédunkban se javult a helyzet, sőt, valamilyen fűtő szerkezetet használhatott a "fiú", ami szinte elviselhetetlen frekvenciájú búgást okozott (az alattunk lakó kilsány anyukája sokáig minket vádolt...). Ott végül Marci jr kiköltözött, az apjával sok baj nem volt, csak egyre többször kellett átmennie R-nek hozzá, hogy visszasegítse az ágyára. Végül a többedik kórházba kerülésből az öreg már nem jött vissza. 

Szóval a fő zavaró dolgok megoldódtak, de addigra megért már bennünk, hogy elköltözünk. Egyébként is terveztük, hogy visszamegyünk Budára, valamelyikünk szüleihez közelebb, ahol a repülők se olyan hangosak, csak eredetileg úgy terveztünk, hogy talán óvoda alatt még ott leszünk.

Nem csak a mi költözésünket katalizálták az események, hanem Lucáékét is, ők végül a 12. kerületbe költöztek. Később meg Lina is elköltözött a kisfiával, így az emeletünk gyakorlatilag teljesen kicserélődött.

Július végén hagytuk el a Gyarmat utcát - sok jó emlékem is kötődik a házhoz, Zuglóhoz, az például hiányzik, hogy a három kiscsaj bármikor tudott együtt játszani, vagy jó idő esetén medence partyzni a kertben. Az ottani játszók, utcák - Annából ott lett egészen kisbabából igazi kislány.

Ő szépen fejlődött, ügyesedett, okosodott ebben az évben is, ha már nem is olyan látványosak az ugrások, mint eddig. Megvolt az első farsang (irtó bájos nyuszika volt), aztán később a ballagás a bölcsiből, a nyáron végre a szobatisztaság is megvalósult. A szó-és dallamkincse szerintem káprázatos.

Rengetegszer voltunk az állatkertben (éves bérlete volt), és bár kicsit félni szokott a bábelőadásokon, de vágyik is rá, szóval csak a tavalyi év alatt megnéztük a Boribon és Annipannit, a Nyúl Pétert (kösz, Gergelyfi bácsi...) és a Kuflikat. Ja, és nyáron Mamával a Mazsola és Tádét is Füreden.

Eljött nyáron egy délutáni koncertünkre, és legnagyobb meglepetésemre szépen végigülte apja ölében, pedig nem volt rövid, ráadásul nagyon sok átkötő szövegelés is volt az elején és a darabok között. Aztán az újévi koncertre is eljöttek a Mátyás templomba (csak most nem én villoghattam a Corelli szólójával).

Nem volt egyszerű nyár. Július végén költöztünk ki, először a Holdvilág utcába mentünk, onnan indultunk a csopaki nyaralásunkra, aztán vissza a Holdvilágba, majd szeptembertől át a Viadorba, a negyedik emeletre. Nem volt könnyű abban a meglehetősen lepukkant albérletben lakni, de legalább megkaptuk rövid távra (a piaci hirdetések többsége legalább egy évre keres bérlőt), és az ovi onnan is közel volt. Főleg miután bejöttek a hidegebb idők, minden este a hatodikon kötöttünk ki, ami nekem azért nem volt a legkomfortosabb...így se költöztünk túl messze R szüleitől, aminek persze rengeteg előnye is van, de nem mindig örülök neki annyira. Mindenesetre az egy házban lakásnál jobb...Végül december 23-án sikerült átköltöznünk az Uszály utcába, ahol egyelőre még minden dobozokban és ládákban áll (kivéve Anna cuccai), de alapvetően szeretem, nagyon nyugis, csöndes (esetleg a szomszéddal való közös falat leszigeteljük). A leszálló repülök többsége kicsit északabbra megy, néha lehet azért hallani, de sokkal kevesebbet, felszállók is kerülnek erre, de nem olyan sok: nem lehet ezt a zajhatást a zuglóival összehasonlítani. (Azért Óbudának is vannak repülőgép-zajosabb részei). A HÉV hallatszik, de nagyon halkan, engem nem zavar. A lakás jóval kisebb, mint a zuglói volt, de nagyon jó elosztása van, és hát úgy fest, bővülni már nem fogunk, szóval hármunknak elég. Harmadik emeleti (lift nélkül), ami kondiban tart - nagyjából ezek voltak a kompromisszumok. Ellenben van egy kis erkélye, már nagyon várom a jobb időt, hogy néha ki lehessen ülni.

Anna elkezdte az ovit. Nem nagyon vacakoltunk a választással, az új lakásunk körzetes ovijába ment, ami három perc séta tőlünk, de a Viadortól se volt messze. Nagyon várta, hogy végre óvodás lehessen, bár a jelének (alma) nem mindig örült, mert "lányosabb" jelet szeretett volna. Mivel utólag jelentkeztünk, ezért már a legtöbb jel elkelt...de mondtuk ám neki, hogy a családban névrokon nagynénije és kedvenc unokatesója is almák voltak. Szóval azt már szereti. A fő óvó néniről ódákat zengtek, nyugdíjból jött vissza, de nagyon aktív. A társa nekem elsőre fura volt, de aztán nagyon megszerettem, ahogy Anna is. Végül sajnos kirúgták. Sose fogok belelátni, miért, kicsit beszéltem is utána vele, nekem hiányzik, és sajnálom, hogy így történt, de a sztár óvó néni és néhány anyuka szerint így a jó. Az új óvó néni nekem nem szimpatikus igazán, de nem tudom, hogy miatta van-e, hogy újrakezdődtek a reggeli sírások. Mivel ez egy visszatekintő poszt, és nem 2025-ről szól, ezért erről nem is írok többet. 2024-ben sírás nem volt, legfeljebb otthon reggel, de általában hamar túllendült rajta, és utána már jókedvűen ment oviba, és jókedvűen is jött vissza onnan. A délutáni részt rühelli, kéri, hogy menjünk érte ebéd után. Nagyon meg tudom érteni, de a nagymamákon kívül (és közülük is inkább anyós) nem nagyon tudja ezt senki megoldani. Én annak örülnék, ha az óvodában állnának ehhez kicsit rugalmasabban (csöndben, senkit se zavarva hadd játszhasson már, ne kelljen feküdnie, ha nem tud aludni), de  -na, ez 2025 zenéje.

A bölcsi számomra egy pihe-puha fészek volt, még ha nem is volt minden tökéletes, kifejezetten jó érzés volt nekem (miután Anna is megszerette) odajárni, nyilván nem nekem kellett egész napra ott maradnom. Szerettem a gyerekeket, a szülőket. 

Itt, az oviban más. Huszonhárman vannak, ez már a bölcsihez képest egy ridegebb világ (még ha kedvesek is a gondozók, vagy a dadus néni, aki úgyis elmegy, mert terhes), bár Annát azért nem feltétlenül zavarja a sokaság, de a bölcsis létszám neki is barátibb volt. Kíváncsi voltam, milyen barátságok szövődnek, nekem ugye volt egy "legjobb barátom" az oviban, akivel a három évig végig nagyon jóban voltunk (emlékeim szerint). A lányomnál egyelőre nem alakult ki ilyen, hol ezt említette, mint barátja, hol azt. Talán mostanra kialakult egy állandóbb baráti köre.

A sportot sajnos nagyon elhanyagolom, amóta már nem futó babakocsizunk, még annyit se futok, mint addig. A tavalyi futómérlegem elég siralmas lett. Munkából se futok egyelőre haza, majd talán ha jobb idő lesz. A zuhanyzós dolgot se sikerült felgöngyölítenem, hogy hogyan van az irodában, persze vsz nem voltam elég kitartó.

A zenekart csinálom, nem vagyok a leglelkesebb, főleg, hogy év végén szólókat se játszhattam, mert az egyik koncertre a noszvaji utunk miatt nem tudtam elmenni. Decemberben voltam a BME zenekar koncertjén (a májusira nem tudtam elmenni, de meghallgattam az egyik utolsó rendes próbájukat), és hát a szívem összeszorul, hogy mennyire szeretnék oda újra visszamenni, de egyelőre a heti két próbát irreálisnak érzem. Ami viszont nagyon jó volt, hogy Kostyál Kálmán (a Liszt Ferenc Kamarazenekar második hegedű szólamvezetője) elkezdett a próbáinkra járni, szakmai észrevételekkel segíteni. Egyszer elhívott magához, és kicsit gyakoroltuk ketten az egyik Vivaldi-darabot, az nagyon hasznos volt, szívesen vennék még ilyen lehetőségeket (nagy túlélő az öreg, mostanában sajnos nem jár a próbákra, remélem, 2025-ben megint fog).

Más anyukák sokkal jobban csinálják az időbeosztást, de én a - most már  - nyolc óra munka után inkább Annával szeretnék lenni, énidőm a keddi zenekar, és kb. ennyi. Meg mostanában a költözés is felemésztette az energiáinkat. Szóval ha tervezni kell 2025-re, akkor több futást szeretnék, akár anyósékat bevonva, vagy a munkába menet. Egyébként 2024-ben is volt Molnár Sisters váltófutás, és részemről nagyon hasonló idővel sikerült, mint előző évben (majd ha lesz kedvem, összehasonlítom), pedig tényleg alig edzettem (persze 2023-ban se sokat). 2025-ben is megyünk, már be is neveztem január elsején, mi vagyunk a negyedik csapat :)

Lehet, hogy más anyuka úgy oldja meg, hogy hajnalban fut - sokszor ébren is vagyok, csak  - na ezt is még tervezni kell. Betegek is voltunk sokat (én egész novemberben köhögtem), ez se segít. De az biztos, hogy több mozgás kell. Már 2024-re terveztem, hogy megyek végre egy szülés utáni első félmaratonra Siófokra, de végül nem jött össze. Nem baj, ha 2025-ben se lesz félmaraton, inkább az lenne a fontos, hogy kicsit gyakrabban tudjak futni.

Egyébként a vívás is hiányzik, főleg az Olimpia lázában. Na ja, az is volt 2024-ben, nem tudtam annyit követni, amennyit szerettem volna, volt, hogy úgy altattam, hogy közben az egyik fülembe duruzsolt fülhallgatón keresztül a rádió...de voltak aranyak, érmek, amikről simán lemaradtam, mert mások most a prioritások. De például egy kedves emlékem, hogy amikor a férfi kardozók az elődöntőben vívtak, mi vízi tornára mentünk Annával (minden nap ott nyomultunk délután négykor), és közben azért én folyton arra gondoltam, mi lehet az asszóval...aztán a teraszon felüvöltöttek az emberek, és akkor tudtam, hogy sikerült.

Utazgatás volt valamennyi, elmentünk egy másik osztrák szállodába, ahol fantasztikus játszóház volt, azért én még visszamennék, meg a tó is tetszett, bár picike, de jó volt körbefutni. Nyáron Csopak, ősszel és télen meg Noszvaj.

Ha már összefoglaló, akkor sajnos a veszteségeket se hagyhatom ki. Sajnos abban a korban vagyok, hogy egyre közelibb rokonokra, barátokra csap le a kaszás. Apu is borzasztó állapotban van, meg még többen a családból, ezért is extrán sokkoló, hogy épp Á halt meg. A legfiatalabb, a két lábbal a földön, a derűs, józan. 58 éves volt. Első unokája egyéves születésnapját se élhette meg. A kisebbik azután született, hogy kórházba került. És mi lesz így nagybátyámmal, aki a stroke-ja után nem tudott teljesen rendbejönni? Szörnyű az egész, szerintem igazán még most se fogtam fel.

R családjában is több haláleset történt, a keresztapja (de ő legalább nyolcvan felett), és a zagyvarékasi nagybátyja felesége, akit nagyon szerettem, egy jó értelemben vett egyszerű, kedves nő volt, 65 körül.

Sajnos nem valószínű, hogy 2025-öt megússzuk...

De talán lesznek új gyerekek is, egyelőre még nem látom, hogy hol, nővérem gyerekei még azért fiatalok hozzá (kicsi apró keresztfiam Svájcban él és dolgozik...), M unokatesóm négy gyereke mellé persze lehet, hogy jön egy ötödik, és persze nagyon drukkolok az ikreknek is, ők is már elmúltak 35...