Megint vissza (és előre) tekintek kicsit

Úgy látszik, ez a blog már csak erre van. Magamnak. Évente.

Sok változás volt 2023-ban. Úgy volt, hogy még annál is több lesz. Januárban elkezdtem Apukám zenekarában játszani. Nem mondhatom, hogy túl lelkes voltam, filóztam is kicsit, hogy a heti két BME zenekar helyetti egy estémen ne fussak-e inkább nővéremmel, vagy egyedül, de végül azért billent a zenélés felé a mérleg, mert így Apuval együtt zenélhetek. Ki tudja, meddig. 

Eleinte belül kicsit húztam a szám, hogy jajj, ez egy nyugger együttes, a színvonal a másikhoz képest (ami pedig szintén nem egy Berlini Filharmónikusok) sehol nincs, a repertoár Bach és Vivaldi kb., ami persze nagyon szép, de hosszabb távon azért mégiscsak hiányzik a szimfonikus zene. Hiányoztak a BME-s Ötyék, a BME-s fiatalok, minden. De aztán szép lassan megszoktam. És ahogy előretörtem szólamvezetőnek, és végül szólókat játszhattam, úgy élveztem egyre jobban. Az év végi koncerten a 2. Brandenburgi versenyben és a Corelli Karácsonyi concerto grossoban (gyerekkori kedvenc) játszottam a szólókat, és mindenki odáig és vissza volt tőlem, tulajdonképpen én is elégedett vagyok magammal, bár az is igaz, ha tudtam volna gyakorolni is, akkor azért még jobb is lehetett volna. Ami nagyon érdekes, hogy egyáltalán nem izgultam a koncerteken (se). Tényleg annyira szeretnek a legtöbben, úgy örülnek neki, hoy itt vagyok, hogy még maradok (a heti kétszer három óra próba továbbra se menne, pedig a mostani műsorért a szívem vérzik, Páva variációk, Schumann 4 és Peer Gynt). Ami persze az egészben a legjobb, hogy láthatom Aput, mennyire nagyon büszke rám, neki nagy meglepetés, hogy ennyire szépen játszom, hízik a mája, hogy mindenki dicsér engem neki is.

Januárban, amikor a próbákat kezdtem, kihagytam egy-kettőt. Mert úgy volt, hogy terhes vagyok. Nagyon ambivalens érzéseim voltak, mert ugyanúgy remegett a kezem, amikor a pozitív tesztet csináltam, mint Annánál, és nagyon örültem neki, ugyanakkor rettenetesen meg is voltam ijedve, mert nem tudom szebben jellemezni az első hónapokat, mint hogy pokol. Nehéz, sokat síró babát is kaptam, az én hormonjaim teljesen szétszedtek, éppenhogy túléltem. De közben a legmélyebb időszakokban se akartam egy pillanatig se visszacsinálni semmit. Hiába volt pokolian nehéz, mégis minden egyes nap teljesen világos volt, hogy miért is kelek fel. Miért csinálom végig a napot. 

Aztán telt-múlt az idő, most itt vagyok egy két és fél évessel, akit imádok. Továbbra is rettenetesen nehéz, dackorszak is van, továbbra sincs el egyedül, szóval semmit se tudok csinálni mellette, mert legkésőbb két perc után már jön a visítás valami miatt, de már nem bánom, hozzáedzőtem, főleg, mert annyira hihetetlen cuki és kedves dolgai vannak, hogy azokkal bőven kárpótol. Azt hiszem, azóta élvezem úgy igazán az anyaságot, hogy beszél. Meg persze énekel. Minden kis fejlődés adott valamit, az első mosoly, első kacagás, első mászás, első léptek, szaladgálások, a megváltást jelentő játszóterezések, de amit a beszéd hozott, az eddig mindent visz. Szeretem, hogy bújós, hogy kedves, azt is, hogy anyás - annyira, de annyira gyorsan megy az idő, pikk-pakk felnő, és szépen leválik rólam. 

Azt is éreztem, hogy nagyon jó lenne neki egy testvér, még ha valószínűleg rettenetesen nehéz is lenne. Hogy fájt, amikor megtudtam, hogy ez is, az is várja a másodikat (többediket). Nem úgy, mint amikor még egyáltalán nem volt gyerekem, de azért akkor is....szóval igazából tényleg örültem neki. Csak féltem is. 

Aztán január végén elment a baba. Igazából hiába voltak a tesztek pozitívak (a laborban végzett is), ultrahangon sose tudtak semmi bizonyítót mutatni, amikor már petezsákot kellett volna látni, akkor szinte semmit se láttak, amikor már szívhangot is jó lett volna, akkor látszódott csak a petezsák. Ennyi, valószínűleg nem volt jó a petesejt már, nem fejlődött rendesen. Jobb így, hogy hamar vége lett, és orvosilag se kellett beavatkozni. Mindig is meg akartam nézni az Uzsoki szülészetet, ott szerettem volna a másodikat szülni, ha már most oda tartozom - hát végül láttam, és amit láttam, az nagyon tetszett, csak hát nem ilyen apropóból gondoltam odakerülni.

Innentől mentek a hónapok a maguk rendes kerékvágásában, vártuk a tavaszt, hogy hosszabban lehessen játszóterezni, mentünk együtt futni rendszeresen a Ligetbe (ringatóra már nem, rájötttem, nekem a futás ebben a pláne, Annának a játszótér, akkor minek vegyem el ezektől az időt), szerdánként a Holdvilágba jártunk. Jött a nyár, többször megjártuk Csopakot, biciklizések Füredre (nagy nehezen ezt is megszerettettük vele, pedig sokáig reménytelennek tűnt), én futni is tudtam ott párszor. Délutánonként elkezdtem tanulgatni, SQL, Power BI - még nem tudtam belegondolni, milyen lesz visszatérni a munkahelyemre, de gondoltam, kipróbálom, maradt-e még bármennyi agyam. És úgy tűnt, maradt (inkább a memóriám az, amit teljesen kikezdett a sok nem alvás), sőt, kifejezetten élveztem a tanulást. Mondjuk egyre nagyobb árat fizettem érte, ahogy egyre nehezebb lett Annát elaltatni délután (és nem is mindig sikerült már). Egyórás szenvedés, de ha sikerült, akkor utána volt egy picike időm.

Aztán a legnagyobb változás a bölcsőde. Tartottam tőle, de úgy gondoltam, jó lesz ez Annának, egy év az ovi előtt a hasznára válhat. Engem meg vártak vissza szeptembertől. Az első napok, másfél hét maga volt a csoda. Anna nagyon várta, élvezte, az ottani kisvécébe bele is kakilt kétszer. Nem reklámoztam neki túl, hogy egyébként én már nem leszek ott. Ez lehet, hogy hiba volt, de nem akartam már a legelején elvenni a kedvét. Mindenesetre amikor egyre hosszabb időkre tűntem el, akkor azért leesett neki, és onnantól elkezdődött a neheze. Tudtam, hogy a délutáni alvás kemény dió lesz, mert otthon is alig tudtam elaltatni, ha egyáltalán...ha meg nem alszik, akkor ő nem olyan, mint én voltam, aki szépen, türelmesen unatkoztam az ágyamban. Rendesen megküzdöttek vele. De sikerült. Egy idő után elérték, hogy ne sírjon olyan hangosan, hogy zavarjon másokat. Még egy kis idő, és sikerült elaludnia is. nem minden nap, és sokszor csak fél órát, de akkor is. Aztán az elején ott volt az éhségsztrájkja, lassan az is oldódott. A reggeli zokogások megmaradtak, az borzasztó volt. De egyre többet játszottunk a duplókkal bölcsiset, elkezdett a füzetkéjében naplót vezetni arról, hogy melyik bölcsis társa volt bent, melyik hiányzott. Egy idő után úton odafelé már nem sírt, csak bent. Aztán egy szép pénteki napon már bent se sírt. Bő két és fél hónap volt, de most már nem csak megszokta a bölcsit, de kifejezetten szereti.

És hát munka. Hú, nagyon nem vártam. Hiányzik az életembe az a stressz? Rohadtul nem.

De azt vettem észre, hogy élvezem. A nyári tanulmányaimból elég hamar fel tudtam használni egy-két dolgot, amikkel brillírozhattam. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam L-tól, az új, fiatal kollégám is olyan, hogy jól tudok vele együtt dolgozni. Nem volt reggeli gyomorgörcsöm, ha vlaami nem ment, hát csináltam, ahogy tudtam. Nem az összes feladatomat szeretem, és van kudarc-gyanús projektem is, de vannak olyanok, amiket kimondottan élvezek, és nem csak a rutin melókat, mint annó, hanem a kicsit fejtörősebbeket is. Ma mondjuk nem volt jó napom, így év első munkanapján, két hét szünet után, de remélem, visszatér ez a szeptember óta tapasztalt munka-szeretetem.

Futás idén - hát most se volt sok. Persze jó volt, hogy Annával viszonylag rendszeresen mentünk a Ligetbe, de az is csak 3 + 3 kilométer (a Sárkányos még ennyi sincs). Anna nélkül elég ritkán szabadultam el futni. Nyáron, amikor nem voltak próbák, néha átmentem Emőkéhez, hogy nosztalgia futhassunk a Duna-parton. Volt, hogy S is csatlakozott hozzánk. Aztán kipróbáltam a melóból hazafutást, hátamon a laptoptáska és kb. minden cuccom, nyilván nem a legkényelmesebb, de ezt a szűk hat kilométert így is le lehet futni, és egészen jó útvonalat találtam, nyócker-hétker-tizennégyker. A terv az, hogy befelé is fussak, bent zuhany, és hazafutás, de ennek a logisztikáját még ki kell találnom (már elkezdtem pár dolgot gyűjteni a benti szekrényemben, törölközőt, papucsot, ilyesmit).

Az év futása mindenképpen a Molnar Sisters maratonváltó volt (másodszorra, és remélhetőleg, nem utoljára). Ahhoz képest, hogy az azt megelőző hónapban szinte semennyit se tudtam futni, mégis nagyon jól sikerült (öt és fél percen belüli ezrek, aminél persze tudtam én sokkal jobbat is, de akkoriban edzésben is voltam), ebben benne van az is, hogy ideális, hűvös időjárás volt, de talán a rutinom is, hogy tudtam, hogyan osszam be az erőmet. Emőke lefutotta az egész maratont, 3 és fél óra alatt, nagyon durva...

Külföld: áprilisban elmentünk megint abba a határ közeli kis helyre, ahol decemberben is voltunk, most másodszorra nekem talán azért volt jobb, mert már tudtam, hova jövök vissza. Anna kifejezetten élvezte, hogy megint mehet a játszóházba a majomhoz és kígyóhoz. Ott is tudtam egyet futni. 

Voltunk kettesben Bécsben is, mondjuk az első estét nagyjából végig bőgtem, eljutottunk odáig, hogy minden reménytelen, de aztán másnaptól kicsit jobb lett. Rengeteg sebből vérzünk, de küzdünk...

 

Előre most nem tekintek, mert késő van, majd folytatom....ha más nem, egy év múlva.