Ismerősök...

Tulajdonképpen erre lehetett számítani.

Ő se lakik messze tőlem, a gyerekei még közelebb, és amikor kész lesz a lakása, akkor szinte az orromban fog lakni (jó, szerencsére annyira azért nem).
De azért eddig július óta megúsztam, hogy összefussak Béla1-gyel (akivel az a néhány nagyon jó randim volt, de aki elvileg nem állt készen a folytatásra).
Ma is eléggé össze kellett, hogy jöjjenek hozzá a dolgok: tovább voltam bent a munkahelyemen (rémes, hogy ilyenem is van), így mire hazaértem, már nem tudtam nagyon máshova menni futni, mint a Bikásba (franc az egyre korábbi sötétedésbe).
Még csak a harmadik körömnél tartottam (a jobb kezemen szoktam különböző ujjkombinációkkal jelezni magamnak, hogy hol tartok, nehogy elszámoljam magam, és a harmadik, nyolcadik, tizenharmadik stb. körök a kedvenceim, mert azoknak mindig egy kinyújtott középső ujj felel meg), amikor majdnem be is mutattam Nyúlbélának.
Kicsit átsuhant az agyamon, hogy vagy észre se veszem, vagy gyorsan intek neki, és ennyi, de aztán, mivel úgy éreztem, ő is fogékony rá, leálltam picit dumálni vele. Igazán tündér-bündér voltam.
Mondjuk miért is ne lettem volna?
Időben vége lett...
És...igazából rohadtul nem tetszik!
De azért mégis meg tudott fogni.
Hogy a csudába csinálta?
Másnak miért nem sikerül?

Váltottunk pár szót, nem volt semmi extra, aztán mielőtt kínossá kezdett volna válni, újraindítottam az órámat, elköszöntem szépen, és nyargaltam tovább.

Ez így teljesen rendben volt.