(Nem túl rózsás) helyzetjelentés

Rég írtam.
Sajnos nincsenek jó híreim.
A munka iszonyúan nehéz. Egyelőre igyekszem türelmesnek lenni, és várni pár hónapot, hogy belejövök-e, vagy vakvágány az egész. Nem akarok belegondolni, írni se róla, de még nem lefutott ügy, hátha...de egyelőre sajnos ez a fő pillére az életemnek ugyanúgy nincs rendben, mint eddig.

A másik fő pillér a magánélet lenne.
Sajnos az is elkeserítő. Megint - mint már olyan sokszor - feladtam a társkeresést.
Valahol ott hagyhattam abba, hogy voltak még nyáron ezek a Varga testvérek :D, akik persze nem testvérek, de ugyanaz volt a vezetéknevük (nem Varga). Horvátország előtt mindkettővel kétszer is találkoztam. Béla - a zenész - kicsit érdekesebb volt, Tihamér valahogy túl csendes.
Levelezgettem velük kintről is, de hazatérve már csak Bélával folytattam a találkozásokat, Tihamér lekopott.
Varga Bélában eleinte láttam fantáziát. Nem tetszett annyira, meg nem is fogott úgy meg, de alapvetően szimpatikus volt, és úgy gondoltam - mint már annyiszor korábban, például tavaly ilyenkor a terepfutós cimbimmel -, hogy a szerelem már nem kell (úgyis max a hülyékbe tudok belezúgni), elég, ha szép lassan meg tudok valakit kedvelni, feltéve, ha ő is türelmes.
Béla kifejezetten türelmesnek tűnt.
Szóval néha már láttam is magam előtt, hogy esetleg kialakulhat valami. Az is jó pont volt, hogy bár volt egy gyereke, de még szeretne.

Nem is számolom, hányszor találkoztunk, egyszer egy koncertjére is elmentem, de ahelyett, hogy egyre jobban megkedveltem volna, egyre jobban elkezdett idegesíteni. A futó sráccal is ez volt tavaly...
Még mindig nem tudtam volna kizárni, hogy esetleg évek múlva mégis megszeretem, de hogy a közeljövőben nem fog ez megtörténni, abban biztos voltam. Márpedig így egyszerűen azt se bírtam volna elviselni, hogy megfogja a kezem, nemhogy többet. Sajnos én így működök.

Vele is korrekt szerettem volna lenni, így az utolsó találkozásunkkor megmondtam, hogy sajnos nem érzem, hogy ebben részemről több lehetne.
Mondta, hogy ezt azért én nem jelenthetem ki. A maga részéről kifejezetten azt szereti, ha lassan halad és alakul egy kapcsolat.
De ő is érzi, hogy nagyon sok dologban különbözünk.
Engem nagyon zavart, hogy szinte az összes találkozónkon előjött azzal, hogy klímaválság és mind meghalunk, valamint szerintem túl vehemensen és szélsőségesen tálalta politikai nézeteit. Egyikkel se az volt a baj, hogy gyökeresen máshogy gondolkodtam volna, csak nekem túl szélsőséges volt, és főleg nem randikra való témának éreztem. De valahogy sose vette észre, hogy én ilyenkor feszengek...
De ez csak egy.
Mindenesetre ahogy "coming out"-oltam neki, onnantól én tökre megkönnyebbültem, és azt hiszem, egy baromi jót beszélgettünk, én legalábbis akkor élveztem a legjobban (meg talán a legelső randinkon, amire már kicsit becsiccsentve érkeztem). Úgy köszöntünk el, hogy mondta, majd ha hazajön a turnéjáról, keres.
Azóta se keres, nagyjából egy hónapja.
Természetesen megértem.
És az a helyzet, hogy nem is hiányzik.
Ha hívna sörözni, és ráérnék, szívesen elmennék vele, mert miért ne. Már az se nyomaszt, hogy esetleg úgy érezné, hogy hülyítem, mert hiszen szóltam. De ha nem hív, az se baj.

Közben nem volt kedvem újraindítani a keresgélést, annyira meddőnek tűnt, de valahogy mégis összeszedtem két kölcsönös kedvelést, illetve többet, de ezek nagy része nem kezdeményez beszélgetést, én meg... hát én se.
Szóval kettővel mégis elindult a beszélgetés, és az egyik olyan kis szimpi, mosolygós volt a profilja alapján, meg a beszélgetések is jók voltak, szóval rá kíváncsi lettem.
A másikra nem, nem is értettem, miért húztam jobbra, még az is lehet, hogy tök véletlen volt.
Mégis úgy adódott, hogy a másikkal - Rezső legyen a neve - találkoztam először.

Amennyire nem akartam az egészet, annyira jól sikerült a találkozó. Szerintem nagyon jókat tudtunk beszélgetni, ami azért fura, mert előtte virtuálisan egyáltalán nem éreztem jónak vagy érdekesnek a kommunikációt. Külsőre meg, nem is tudom... tetszettek a mosolygó szemráncai, meg úgy összességében nem éreztem azt, hogy rossz lenne ránézni.
Kicsivel utána egy munkaebédre is összefutottunk, mert a közelben dolgozik, de az elég rohanós volt.

Menet közben találkoztam azzal a pasival is, aki jobban érdekelt - nemmondjukki keresztnevű egyébként.
Az a randi nem volt jó. Nem azért, mert alacsony volt (Rezső se magas), meg talán azért se, mert kiderült, hogy már vagy négy éve nem dolgozik (be tudott valamit fektetni, abból csordogál valami, meg pókerezik), bár ez már nekem elég fura, de a találkozó alatt inkább azt vártam már, hogy vége legyen. Csak sétáltunk, aztán leültünk egy padra, aztán mondtam, hogy mennék.

Időközben Rezső egy hetet külföldön töltött, de néha e-mailben bejelentkezett. Miután hazajött, felvetette, hogy találkozunk-e, és én persze igent mondtam.
Ez a találkozó is jól sikerült, szerintem. Kiültünk egy sörözőbe, aztán utána még átkísért a hídon is a bringájával, ott én vilire fel, ő meg hazatekert.
Másnap elhúztam a csapatépítőre, ő meg jelentkezett (e-mailben kommunikálunk). Gondoltam, majd ha hazaérek, felveti, hogy találkozzunk.
Ennek több, mint két hete.

Rezsőbe egyáltalán nem bolondultam bele úgy, mint  NyúlBélába a nyáron, de jól éreztem vele magam, és úgy éreztem, hogy ő is, és ezért nagyon szívesen találkoztam volna vele újra.
Ami fura, hogy el nem tűnt azért, rendszeresen váltunk e-maileket, de ezek egyre kevésbé érdekelnek, mert én nem levelező szakosztályt szerettem volna nyitni. De valahogy az a mondat sehogy se akar belekerülni a leveleibe, hogy találkozunk-e.
Én meg nem fogom randira hívni.
Nem azért, mert elveim vannak. Nem is azért, mert a visszautasítástól félek. Az tiszta sor lenne.
Azért, mert ha esetleg igent mondana, én úgy érezném, csak én erőltettem ki.
Ilyenből már nem kérek.
Ő a férfi, és amennyiszer eddig hívott, annyiszor mentem is.
Ergo, tudnia kellene, ha megint hívna, megint mennék.
Szóval én ebből csak arra tudok következtetni, hogy nem akar velem találkozni.

Nagy ügy.
Van ilyen.

Az a bajom, hogy nekem CSAK ilyen van.

Hogy miért nem történt meg velem SOHA az, hogy valakivel megismerkedek, jól érezzük magunkat, megtetszünk egymásnak, összejövünk, járunk??!
És még itt szakíthatnánk is, mert kiderülhetne, hogy mégse illünk össze, de basszus, én IDÁIG SE JUTOK EL!
És leszámítva a 19 évvel ezelőtti J megismerkedésemet, SOHA nem is történt velem ilyen.

Mi velem a baj?

Lehet, hogy nekem ez egyszerűen nem jár.

Nem tudom, hogy miért.

Úgyhogy élek egyik napról a másikra.
Ott a zenélés, futás, barátok, családom.

Vannak, akiknek ennyi se jut.