Ultrabalaton a zenekaros csapattal

A tavalyi Ultrabalaton után úgy voltam vele, hogy ez a verseny nem igazán az enyém, és többet nem is vágyom rá.
Igen ám, de mikor egy tisztán zenekaros csapat kezdett szerveződni, arra már nem mondhattam nemet.

Nyolc fős csapattal neveztünk, de egy lány babát vár, és a helyére meghívott csellós meg lesérült, így végül hét felé dobtuk a röpke 221 kilométeres távot. Én mondtam, hogy ide nekem az oroszlánt is, így előzetesen három futásból összesen 38.5 kilométer várt rám. Mondjuk meggyőződésem volt, hogy a végén már hatperces kilométerekkel, vagy annál is lassabban fogok futni, de ez ugye nem számított. Abban, hogy bírok-e ennyit, nem kételkedtem még úgy se, hogy az áprilisom eléggé kilométer szegényre sikerült.

A rajtunk szombaton meglepően későn, 16:10-kor volt (tavaly kora reggel, és így másnap már hajnalban befutottunk), de ennek is megvolt az előnye: egy egész szombat délelőttöm volt otthon pihenni és készülődni. Dél körül indultunk ezúttal Füredre, ahol az idei versenyközpont volt. Két kocsival mentünk, bőven rászámolva elég időt a parkolás keresésre és a verseny előtti fotózkodásra.

K  - csapatunk másik hölgy tagja - kezdte az elejét, aki ahhoz képest, hogy kicsit megijesztett a térdfájásával, igen szuper időt produkált! Én nem akartam versenyezni, vagy nagyon megfeszülni, de azért adott ez is egy alaphangot. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy mivel elég sokat futok, a legfontosabb, hogy ne zsigereljem ki magam az UB legelején: kényelmesen fussak, legfeljebb egy nagyon picit mehetek felé.
Az első szakaszomra Zánkáig kellett várni. Kicsit nosztalgiáztam, hogy tavaly milyen nagyszerű volt Vászolytól Akaliig futni, csodaszép tájakon és enyhe, önbizalmat adó lejtőn - de a mostani szakaszom (Zánka - Köveskál - Kővágóörs) még jobban tetszett. Ebben az elején több volt az emelkedő, mint a lejtő, a második felében pedig fordítva. Nem voltak benne olyan nehéz kaptatók, mint például Szekszárdon: szelíd kis dimbek-dombok, épp ezt szeretem! Ráadásul végig kísért a Hegyestű látványa, vagy a szőlők és a mezőkön legelésző lovak a Káli-medencében - kell ennél több?

 A sebességemre se lehetett panasz, a hivatalos mérés szerint (ami nekem nem mindig tűnt okésnak) 5:08 és 5:07-es szakasz tempóim voltak.  Hát igen, megtoltam az elejét, de úgy gondoltam, ez csak kilenc kilométer, talán nem fog visszaütni később. Bár éreztem, hogy nem ez a biztonsági kényelmes tempóm, de nagyon élveztem, a végén fülig ért a szám.
Az is sokat segített, hogy én már nem a legnagyobb melegben futottam - az ideálisnál így is melegebb és párásabb volt az idő, de mivel este fél hét után indultam, a nap már leszállóban volt.

Badacsonyban a Varga pincészetnél ettünk picit, már aki épp nem futott, aztán mentünk tovább.
Tördemicnél két részre szakadtunk: az egyik kocsi négy fővel elhúzott Szigilgetre aludni, Á (kedvenc harsonásom) elfutott Györökig, mi meg a trombitással (aki egyébként egy UFÓ!!! Vászolyra a legdurvább kaptatón is 4:45-ös volt az átlaga!) elvezettünk odáig. Már Badacsonynál ránk esteledett, így a tájban túl sokat nem tudtam gyönyörködni, pedig Györöknél a kilátóból a tó és a tanúhegyek látványa óriási kedvencem. Kérdés volt, hogy harsonás Á futásai közben ki vezessen, mert se a trombitás ufó, se én nem igazán szerettünk volna, végül a trombitás fiú beadta a derekát. Hát, nem biztos, hogy jobban vezetett, mint én vezettem volna, de azért örültem, hogy nem rajtam volt ez a stressz.

A stressz aztán inkább abból adódott, hogy a Györöktől Fenékpusztáig következő kb. 17.7 kilométert a trombitás ufó úgy megtolta, hogy a legvadabb számításainkhoz képest is rengeteg időt hozott, és félő volt, hogy a Szigligeten alvó bagázs nem ér oda időben az én 16 kilométeres futásom végére, Balatonmáriafürdőre. Ez amúgy nekem annyiból jó hír volt, hogy tudtam, nincs rajtam semmilyen nyomás, sőt, minél lassabb vagyok, annál jobb.
Fenékpusztán álltam be, nagyjából fél 12 körül. Már az induláskor erősen villámlott, szóval olyan ruhát vettem fel, amit nem sajnáltam, ha szanaszét fog ázni.
Hiába nem kellett rohannom, azért nem akartam túl sokat viharban futni, szóval egy hozzávetőlegesen öt és fél perces tempóval mentem, ami akkor kifejezetten kényelmesnek tűnt. Ez is tök érdekes egyébként, hogy néha az öt és feles tempókért is meg kell pusztulnom, máskor meg szinte magától megy.
Ami nehézkes volt, hogy nagyon sötét volt, kivéve, ha az ég teljes egészét behálózó villámok meg nem világították a tájat, és a susnyásban sokszor se előttem, se mögöttem nem volt senki látótávolságon belül. Ez kicsit félelmetes volt, időnként megijedtem attól, hogy mi van, ha belém csap egy villám.
Talán az is a sötétség számlájára írható, hogy az első kilométerek egyszerűen nem akartak telni. Nem voltam különösebben fáradt, de egyszerűen akárhányszor ránéztem az órámra, mindig csak párszáz méterrel mutatott többet.
Amúgy meg volt egy sajátos hangulata ennek a villámlásokkal tarkított magányos futásnak is a sötét éjszakában, nem adnám most már semmiért. A lassan fogyó kilométerek ellen azt találtam ki, hogy négy 4 kilométeres szakaszra bontottam a távot. A nyolcadik kilométer után szerencsére felgyorsult a kilométerek pörgése, valahogy én is rátaláltam a ritmusra, meg az is biztos, hogy segített, hogy lakott területre értem, közvilágítással. A villámlás is alábbhagyott, hogy átadja a helyét az esőnek.
Az eső nem is zavart annyira, bár időnként rendesen rázendített, meg nem egy pocsolyában bokáig elmerültem. Az endomond sportalkalmazáson, amelyen élőben lehetett követni, hol tartok, tök jól esett, hogy harsonás Á küldött egy "enjoy the shower" peep talk-ot, amit az alkalmazás nekem fel is olvasott.
Valahol Balatonkeresztúrnál tartottam, amikor csörgött a telefonom. A mindenféle pittyenésekkel nem törődtem, de tudtam, ha valaki ilyenkor telefonál, az fontos lehet. Szóval futás közben felvettem: Á volt az, hogy a szigligetiek nem érnek oda Máriafürdőre a megbeszélt váltásra, és hogy gond lenne-e, ha a következő szakaszt még én futnám, az úgyis csak másfél kilométer. Azt már gyorsan kiszámolta, hogy hiába lassulgatnék az öt és feles tempómról, az nem lenne elég. Sokkal jobban meg nem akartam lassítani, mégiscsak elért a zivatar, még ha annyira nem is tombolt maximumon a vihar, és most ez sebesség volt a kényelmes. Addigra túljutottam azon a holtponton, hogy az életben nem lesz meg a 16 kilométer, egészen megkedveltem ezt a szakaszt is, szóval vidáman csicseregtem (izé, lihegtem) bele a telefonba, hogy persze, szívesen futok kicsit tovább. Annál is inkább, mert eredetileg 38.5 kilométer volt rám szabva összesen, így másfél kilométerrel megtoldva pontosan kijönnének éveim számai, picivel a kerek szülinapom után.
A bónusz másfél kilométeren már tényleg lassítottam, de azért még így is hatperces kilométereken belül maradtam (a hivatalos mérés szerint 6:01, de az nagyon nincs összhangban azzal, amit én mértem...nem mintha bármit is számítana). Így is elég necces volt, de éppen odaért a váltás Balatonfenyves nyugati részére.

Onnan kocsival mentünk Szemesre (addig a másik kocsi futói következtek), én az út közben, amennyire tudtam, átöltöztem száraz ruhába. A csuromvizes sport melltartómat és bugyimat sajnos nem tudtam átvenni, és hajszárító híján csak egy törölközőbe csavartam a fejem. Szemesen a váltóközpont közelében sikerült megállnunk, ahol volt kb. két óránk aludni. Persze én aludni nem tudtam, hiába jutott rám az egész hátsó ülés. Ha nem szakadt volna az eső, polifoamokon kifeküdtünk volna valahova a földre, az kényelmesebb lett volna, de szerintem akkor se aludtam volna.
Pedig volt nagyszerű aláfestő hangzavar: "Gyere, gyere, gyere!!! Ide hozd a chipet, gyere! Gyere gyere gyere! Erre gyere!" - a pihenőidő alatt szinte végig ezt hallottam.
A hálózsákomba takaróztam, de nem tudtam eldönteni, hogy most fázom-e, vagy melegem van (melegem volt, de a vizesen maradt ruháim miatt meg fáztam).

Szemesen aztán újra találkoztunk a másik kocsi bandájával, Á beállt futni,  D pedig - akinek "elvettem" a másfél kilométerét - kitalálta, hogy mivel rá amúgy is kevesebb kilométer jutott, ráadásul ezt a másfelet se futotta le, ezért "visszavenné" tőlem a harmadik futásom - ami három szakaszból áll - utolsó szakaszát, ahonnan meg egyébként is ő következne.
Őszintén szólva egyáltalán nem örültem az ötletnek.
Az, hogy kire mennyi kilométer jut, előzetesen megbeszéltük, többször is megkérdezte Á (aki tökéletes szervező volt), hogy kinek milyen igénye van, és hogy rendben vagyunk-e a szakaszbeosztással. Akinek volt kérése, azt figyelembe vette (pl. B megmondta, hogy Kővágóőrs-Salföld-Badacsonytomajt szeretné, én meg, hogy szintén Káli-medencét - mindkettőnk óhaja teljesült. Vagy a térdfájósak kicsit rövidebb szakaszokat kértek, amire csak a trombitás ufó és én jeleztük, hogy szívesen átvállalunk tőlük). Ha akkor nem szólt, hogy kevés neki a része, akkor - már bocsánat, de - így járt.
Azon a másfél kilométeren meg, amit nem tudott lefutni éjjel, kb. semmi se múlt, és arról se én tehetek, hogy így alakult. Sőt, megtudtam, hogy amíg mi Szemesen pihentünk, már B-től is "lopott el" kicsit, szóval azért annyira nagyon kevés nem volt neki.
Én egyszerűen nem akartam elengedni már a szülinapi negyvenet.
Ráadásul az utolsó szakaszom, amit el akart tőlem venni, 3.2 kilométer volt, nem másfél. Ha azt leadom, akkor "csak" 36.8 kilométert futok, pedig már beleéltem magam a minimum 38+ba.

De aztán úgy döntöttem, megcsillogtatom híres asszertivizmusomat, és kitaláltam egy szerintem tök jó megoldást: a második szakaszom után valóban átadom a chip-et D-nek, viszont ha úgy érzem, hogy még van bennem, akkor, mintegy szülinapi bónuszként, versenyen kívül lekocogom azt a 3.2 kilométeres szakaszt én is. Ez azért volt jó, mert ha esetleg mégis jelentkezik nálam a fáradtság, akkor örülni fogok, hogy 10 kilométer után kiszállhatok, és akárhogy is, D kipihenten valószínűleg jobbat fog futni nálam, és az fog a csapat eredményébe beleszámítani. Ráadásul ha tudom, hogy az én részemről csak 10 kilométer számít a hivatalos időnkbe, azt megpróbálhatom megnyomni, és tíz kilométert mégiscsak sokkal könnyebb, mint tizenhármat. Már csak az volt a kérdés, hogy Á meg tudja-e oldani, hogy a második szakaszom végére kirakja D-t, és 3.2 kilométer múlva fel tud-e engem venni. Azt mondta, simán megoldható.

Közben az egyik váltópontnál, talán Zamárdiban próbálgattam a lábaimat - éreztem, hogy egy alapos nyújtás azért rájuk fért volna, nem beszélve a hengerezésről (azt sajnos sárban vagy pocsolyákban nem volt érkezésem megejteni), de egyáltalán nem tűntek olyan vészesnek.
Azt nem tudtam volna megjósolni, hogy 10 kilométer után meg fogok-e állni, vagy bírom-e majd tovább a bónuszra.

Siófok nyugati részén kezdődött a harmadik és egyben utolsó futásom, valamikor reggel háromnegyed hat körül. Esőt ezen a szakaszon is kaptam, de most legalább elállt közben, és tudtam utána picit száradni.
Ahogy terveztem, elkezdtem nyomni az elejét, mondván, hogy tartalékolni már sehova se kell. Ráadásul hatalmas mázlim volt, mert épp abban a tempóban, ami nekem is kellett, ment előttem egy pasi. Teljesen rátapadtam, és bájosan lihegtem a fülébe. Nem tudtam, én mennyire idegesíthetem, de nekem baromi jól jött, hogy nyulazott. Amúgy is azt gondoltam, hogy úgy legkésőbb négy-öt kilométer után ezt a tempót (ötperces körüli, alig felette) úgyse fogom bírni, és akkor elengedem, hadd menjen.
Ehelyett kb. öt kilométer után az történt, hogy én előztem meg őt, és nyulaztam neki. Legalább viszonoztam a szívességét.
Tulajdonképpen most se értem, hogy fordulhatott elő, hogy ennyi kilométerrel a lábamban, nulla alvás után hogy tudok kicsivel öt perces kilométerek fölötti tempót nyomni ilyen kitartóan. Nem mondom persze, hogy könnyű volt, mert baromira nem volt az, egyáltalán nem adták ingyen - de valahogy mégiscsak ment. Egy idő után elmaradt a "nyulam" pasi lihegése, leszakadt szegény, én meg már arra összpontosítottam, hogy a utolsó kilométereimen, bármennyire is fáradok, lehetőleg ne lassuljak már nagyon. Nehéz munka volt, de sikerült.
Többen mondták már nekem, hogy hányingerük volt futástól, sőt, hánytak is. Én még ilyet nem éreztem, talán mert sose akarom túlhajtani magam, a futást elsősorban az élvezet miatt csinálom, még akkor is, ha időnként a kellemesnél azért jóval többet adok bele - de most kezdtem azt érezni, hogy ha még így folytatom, lehet, hogy én is hányás közeli állapotba kerülhetnék.
Szerencsére ez csak egy kósza érzés volt, mert elértem Sóstót, ahol átadtam a chipet D-nak, aki szépen el is nyargalt, Á-nak meg jeleztem (már nem tudom, hogy hogyan, mert levegőt nem igazán kaptam), hogy még bírom, és megyek tovább. Kicsit megálltam inni, aztán poroszkálós tempóban megpróbáltam magamra találni, de az elején nagyon nehéz volt, mert úgy éreztem, nem jutok oxigénhez. De ez a majdnem bepánikolós időszak csak száz-kétszáz méterig tartott, utána normalizálódott valamelyest a pulzusom és légzésem, és beálltam egy stabilabb tempóra. Ráadásul az se volt azért lassú, még bőven hatperces kilométereken belül voltam így is. Be is mondta az endomondo Á kedves üzenetét: "Awesome pace, happy birthday" - hát bakker, ez annyira jól esett, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek, úgyhogy meghatottságomat inkább a futásba forgattam, és így a harmadik "lassú" kilométerem már 5:33 körül lett.
A nyúl pasim közben azért utolért, és lehagyott ezen a szakaszon.
Viszont ő is annál a váltópontnál (Balatonvilágos, alsó út) fejezte be, ahol én, és nagyon megköszönte, hogy nyulaztam neki. Akkor vettem csak észre, hogy nem elég, hogy jó tempóban futott, de még jól is nézett ki.
Tudott nekem végre tetszeni valaki.
Ebben persze lehet, hogy az alvásmegvonás és futás okozta hormonális löketek is szerepet játszottak.
Bemutatkoztunk egymásnak.
Zoltán.
Mi más?
Kicsit dumáltunk, mondta, hogy milyen jól futok, hogy az se zavarta egyáltalán, amikor mögötte lihgetem, mert tök jól toltam hátulról, meg hogy ő csak kétszer futott ezen az UB-n (többen voltak egy csapatban, mint mi). Már kezdtem arra gondolni, hogy jobban meg kellene nézni a csapatnevét vagy rajtszámát, vagy hogy mégis milyen módon lehetne elérni, hogy ismerkedésünk kicsit a jövő felé mutasson, amikor is észrevettem az ujján a jegygyűrűt.
Pfff...
Ezek után már nem is tudtam a rajtszámára koncentrálni, a csapatuk nevét el se bírtam olvasni.
Pedig hát micsoda romantikus történet kerekedhetett volna belőle.
Így is egy darabig még bennem volt a kérdés, hogy vajon ilyenkor hogyan lehet elérni, hogy folytatása legyen egy hasonló kis találkozásnak, de ez most csak egy ilyen - szó szerint - futó ismeretség lett.

Az idei - hivatalos és nem  hivatalos - UB futásaimmal ezennel végeztem, Á-ékhoz beszálltam a kocsiba, és mentünk tovább (K)Akarattyáig. Közben láttam a verseny oldalán, hogy D, bár a tőlem elszedett szakaszt szépen megtolta, de utána a saját két szakaszán rendesen lelassult. Később mondta, hogy nagyon megfájdultak a térdei és vádlijai is.
Akarattyától már kevesebb és rövidebb szakaszok voltak csak hátra, kezdett karnyújtásnyi közelségbe kerülni a cél.
Akarattyától Keneséig a térdfájós P futott igen nagyszerű tempót, Kenesétől Fűzfőig B repesztett - bár neki is fájt már mindene, de az volt a taktikája, hogy megtolja, hogy minél jobban bemelegedjen, mert úgy kevésbé fáj. Hát, 4:37-es átlagig melegítette...ő volt a mi 2-es számú ufónk. Ezután Almáddiig a szintén térdes K ment nagyon szép, öt és felesen belüli tempót, majd Almáditól Csopakig harsonás Á kb. 13,5 kilométeres szakasza jött. Az endomondon láttam, hogy eléggé lassul. Neki amúgy is volt némi boka (vagy talp?) problémája, a március végi maratont is el kellett engednie miatta, pedig előtte igencsak biztató időket futott. A másik, ami miatt lassult, hogy meglepően meleg kezdett lenni (ahhoz képest, hogy hajnalban még szabályosan vacogtam). Persze azt, hogy lassulást, csak az ő ideihez képest mondom, mert átlagban ő is bőven hat perc/km alatt maradt, sőt. Az endomondon én is küldtem neki biztatásokat. A csapatból csak kettőnknek volt meg ez az alkalmazás, hiába mondta még otthon Á, hogy jó lenne, ha más is letöltené, mert úgy pontosan tudnánk követni egymást. Ketten is voltak a csapatból, akik gyakorlatilag NEM használnak okos telefont.
Valahol azt mondom, hogy boldog emberek...

Csopaktól még a térdes tesók futottak jó gyorsan, P Füreden egy váltópontig, a legutolsó, kevesebb, mint négy kilométeres szakaszt pedig K, aki rendesen beleadott az utolsó futásába mindent. Az igazi befutójára a parkolás miatt oda se értünk, de a csapatoknak úgyis szokott lenni egy nem hivatalos csapatbefutó, a fotó kedvéért.

A hivatalos időeredményünk 18:58:36 lett, amivel a nyolcfős fiú csapatok közül a tizenharmadik helyet csíptük el (95 csapat volt ebben a kategóriában) úgy, hogy mi igazából csak heten voltunk. Szerintem ez igazán szuper eredmény, büszkék lehetünk rá!

Még kicsit kóvályogtunk a versenyközpontban, sörözgettünk (sajnos csak alkoholmenteset kaptunk), aztán elindultunk haza.
Szerintem ezt majd legközelebb jobban kellene megoldani (pl. aludni picit Csopakon), mert nagyon féltettem vezetése közben Á-t, aki szintén semennyit se aludt Szemesen. Én akármennyire igyekeztem ébren maradni út közben, egy-két másodperces mikroalvásokon rajtakaptam magam, ami így utasként nem volt probléma, de ha nekem kellett volna a sofőrnek lennem...szerencsére gond nélkül hazaértünk, aztán otthon végre zuhanyozhattam és alhattam egyet.

Tavaly úgy voltam vele, hogy az UB nem az én versenyem. Folyton a másik tókerülő versenyhez, a BSZM-hez hasonlítgattam, hiányzott, hogy nem voltam az elejétől a végéig a csapattal, akiket egyébként - ex kolléganőméken kívül - nem is ismertem. Nem volt jó, hogy csak kétszer futottam, az összes többi rész üresjáratnak tűnt. Beteg is voltam előtte, elrontottam a zabálásokat is. Ettől függetlenül annak az UB-nek is örülök, és idén többször adódott olyan pillanat, amikor kifejezetten nosztalgiával gondoltam vissza rá.
Idén nagyon élveztem és szerettem a "csak egy kört", jó volt, hogy a zenekarosokkal mentem, hogy egész sokat tudtam futni, ráadásul ahhoz képest, hogy azt hittem, a harmadik futásomra már elkészülök, magamhoz képest rettentően jókat futottam.
Az éjszakázás volt, amit most is nehezen viseltem, bár közben annyira az se tűnt fel...az elején úgy éreztem, sose akar majd elfogyni a táv, de aztán besötétedett, és valahogy felgyorsult minden.
Jövőre még meglátom.
Ha nem lesz zenekaros, vagy egyéb jó csapat, akkor nem fogom sajnálni, de ha összejön, úgy is jó lesz.
A BSZM-re most egyébként is nagy terveink vannak R-val: lenyomni párban.
Kicsit át kell majd gondolnom hozzá a téli alapozásomat...

UI.: az előbb strava-n bejelölt egy Zoltán. Dobogó szívvel néztem meg, de nagyon úgy fest, ez nem az UB nyulam Zoltán. Gáz, mert a kép alapján, ami fent van róla, akár még ő is lehetett volna, egyszerűen képtelen vagyok visszaidézni a nyulam arcát (az idő nagy részében csak hátulról láttam...mondjuk úgy se volt rossz  :D), de a stravas Zoltán edzései alapján kizárt, hogy ő legyen, ez egy környékbeli Zoltán lesz, nem a nyulam...De kár...