Véletlenek láncolata

Folytatva az előző sztorit, és hozzátéve, hogy természetesen egyáltalán nem biztos, hogy Kálmán2 és kedves párja megtalálta a hepilievöráftert, és örökké mosolyogva és énekelve lovagolnak bele ezután a naplementébe.

De mondjuk tegyük fel, hogy így lesz. Én mindenesetre szívből kívánom nekik.

Mennyire sok, apró véletlenek láncolata kell ahhoz, hogy ez így legyen?
Rengeteg.
Ha csak egy láncszem is hiányzik, akkor kész, lehet, hogy soha nem is találkoznak.
Persze vannak, akik azt mondanák, hogy akiket  a sors egymáshoz rendelt, azok találkoztak volna előbb-utóbb, csak máshogy.
És hogy véletlenek nincsenek.
Én nem hiszek se sorsban, se semmiben úgy igazán (lehet, hogy itt a baj, csak a hit nem egy olyan dolog, hogy akarom, és akkor egyszer csak lesz...), szóval én ráfogom jobb híján a véletlenekre. Íme néhány apróság, a rengeteg véletlen azon szűk halmazára vonatkoztatva, amelyekben én is érintett vagyok:

Ha nem dolgozom az előző cégemnél, nem ismerkedek meg K-val. Neki is biztos, hogy rengeteg véletlenen múlt az, hogy egyáltalán az a hímivarsejt találkozott éppen akkor azzal a petesejttel...na jó, ennyire ne menjünk vissza. De lényeg az, ha ő nem jön hozzánk dolgozni, ha ő előtte nem ismerte volna a Káli-medencés futást, és nem lelkesít be engem, akkor tavaly májusban valószínűleg nem is hallottam volna erről a versenyről. Vagy nem akkor hallottam volna róla.

Ha már tavaly ott voltam, nagyon megszerettem, és kinéztem magamnak egy ugyanilyen szervezésű másik futóversenyt még ugyanabban az évben.
Amire majdnem el se mentem, mert végig szakadt éjjel az eső, a nővérem beteg lett, szóval nagyon közel voltam ahhoz, hogy lemondjam.
De végül mégis mentünk.
Kálmán2 is, ha jól emlékszem, valahol véletlenül értesült róla.
Ha más tempóban futok, vagy ha a tesóm nem adja fel az arcürege miatt, és vele vagyok végig, akkor lehet, hogy nem sodródtam volna Kálmán2 közelébe.
Aztán amikor a verseny után beszállt a kocsiba, és nem kezdeményezek én azzal, hogy van-e kedve velünk ebédelni, akkor ő szépen elhajtott volna, és nem is beszélgetünk.
Ha a tesóm a végén nem mutatkozik be neki, lehet, hogy meg se tudja, hogy ki vagyok, és nem tudtunk volna elkezdeni haverkodni.
Ha annak idején nem mentem volna el futni a 11. kerületi futókkal, akkor lehet, hogy nem tudtam volna beajánlani őket a tesómnak.
Ha ő nem vált volna el, akkor lehet, hogy teljesen máshol élnének ma, és nem is futott volna velük. Akkor nem keveredett volna el rajtuk keresztül a budafoki futókhoz.
És ugye ha nem hívom el Kálmán2-t azokra a futásokra, akkor sose jelentkezett volna be az ő facebook csoportjukba, és sose hallott volna arról a futóeseményről, amelyiken végül megismerkedtek.

Szóval ha csak egy láncszem is hiányzik, könnyen lehet, hogy borul az egész.

Lehet, hogy én is csak egy-egy nüansznyira voltam sokszor attól, hogy találkozzak valakivel, akivel kölcsönösen megtetszünk egymásnak?
Csak valahogy pont nem lett folytonos a lánc...?