Bár nevétől eltérően nem félmaraton volt (különböző távokon lehetett indulni, de egyik se a klasszikus 21 097,5 méter volt), de én az ehhez legközelebb álló 22 kilométeren indultam, igaz, nagyjából 650 méter szintemelkedéssel.
Tavaly ez a verseny a Káli-medencés futással esett egybe, korábban nem is hallottam róla. Idén se terveztem menni, viszont amikor még épp önkénteskedtem (tényleg, arról is lehet, hogy érdemes lenne írni, amíg emlékszem rá), jött az üzenet, hogy tesóm egyik barátnője lesérült, és átvenném-e a nevezését. Buli lesz, a budafoki futók csapatban mennek, lent is alszanak.
Nem kellett sokat győzködni.
Annyiból tartottam tőle, hogy áprilisban alig futottam (leszámítva a Central Park full loop-ot, két futást Nagyváradon, Amerika meg az önkénteskedés között egyet), és bár a 22 kilométert nem gondoltam problémásnak, a szinteket igen. Úgyhogy még Nagyváradról hazaérve lenyomtam egy Tordai-Tegzest, biztos ami biztos.
A 11. kerületi futó nagykövettel, nővéremmel, és még egy sráccal mentünk kocsival, a többiekkel a szálláson találkoztunk - hatalmas nappali, nagy belső légterek, tiszta Való Világ feeling - bár én tényleg nem láttam egy részt se abból a magvas sorozatból, de készséggel elhittem a többieknek, hogy ez olyan.
Hogy elteljen az idő, megkínáltak pálinkával, és én ezt lelkiismeretesen le is hajtottam dél körül.
A rajt kettőkor volt, ilyenkor kicsit nehéz belőni, hogy kell is előtte enni, de nem is.
Szekszárdon voltam valamikor gyerekkoromban, meg egyszer a gimis osztályommal is, de őszintén szóval nem volt ismerős a templom és a tér, ahonnan rajtoltunk. Hatalmas fellegek és vihar fogadott, aztán az eső is elkezdett esni, hogy aztán kettőre, a rajtra elálljon minden, és a futásunk végéig egy csepp se essen. Hatalmas mázlink volt, tavaly ilyenkor dög meleg, most meg lehetett volna végig zuhogó eső.
Még szintén a rajt előtt találkoztam pár ismerősömmel, és a kötelező "előtte" csapatfotókat is megejtettük.
Én meg kitartóan ásítoztam.
Kicsit megijedtem, hogy majd az lesz, mint januárban a Balboa futáson, ahol életem legkedvetlenebb és legnyűgösebb futását sikerült abszolválnom.
Pedig Freddie is igyekezett - mivel jubileumi, tizedik megrendezése volt ennek a versenynek, felhúzták kicsit a Queen-es vonalra, meglovagolva a Bohém Rapszódia film sikerét. Így közvetlenül a rajt előtt is Queen számokkal fokozták a hangulatot, a tetőfokán az Eeee-lo -zással.
Én még mindig ásítoztam.
De azért elindultam, amikor el kellett, és egyszer csak azt vettem észre, hogy felébredtem, ráadásul kifejezetten jól érzem magam.
Enyhe kis emelkedővel kezdtünk, aztán trappoltunk ide és oda, majd kiértünk a városból, és egyre szebb szőlődombokon futottunk keresztül.
Tele volt a verseny vicces kis szurkoló táblákkal, persze általában a legmeredekebb kaptatókon, ilyesmi szövegekkel, hogy "Hagyd meg a sétát a halódó motiváció ópiumának" , "Siessél, mi már mennék haza", "Fel, fel, ti rabjai a völgynek", vagy például ez (lopott kép):
Én azt terveztem, hogy bármilyen meredekek is az emelkedők, megpróbálok majd nem belesétálni. Tudom, hogy ennek semmi értelme nincs, mert gyakorlatilag időt nem nyerek vele, de a tempós sétánál nagyságrenddel több energiát nyel el. Engem viszont nem érdekelt, ha nem vagyok hatékony, semmilyen időbeli célkitűzésem nem volt, úgyhogy a nem belesétálás valahogy becsípődött.
Aztán elengedtem mégis.
Talán ha egyedül vagyok, akkor éktelen zihálásokkal és csigabiga tempóval felvergődtem volna a kaptatókon valamilyen futásra nyomokban emlékeztető mozgással, de miután körülöttem mindenki sétált, és én azt vettem észre, hogy "futva" se vagyok gyorsabb kb. senkinél se, egy idő után a meredekebb emelkedőkön néha én is belesétáltam.
Ami még tetszett a vicces táblákon kívül, hogy a hivatalos frissítések mellett voltak kitelepült borászok, helybeliek. Egyik asztalnál például üvegpoharakban bort és pálinkát kínáltak. Szinte minden frissítésnél volt fröccs is. Előzetesen azt gondoltam, lévén, hogy ez egy bulifutás, ezért én bizony fröccsözni is fogok, de mivel meglepően jó volt a lendületem, valahogy ezt nem akartam megakasztani.
Szóval a délben elfogyasztott pálinkán kívül más alkoholt nem ittam.
Akkor még.
Jópofák voltak a vicces táblák, tetszettek a frissítések, nagyon cukik voltak a szurkolók, akik közül sokakkal lepacsiztam, de a legszebb mégis a táj volt. Azt sajnáltam csak, hogy a lendületem miatt nagyon kevésszer álltam meg fotózni. A többit igyekeztem az emlékeimben elraktározni.
Nem mondom, hogy maguktól mentek az emelkedők, de mindig, amikor lejtők jöttek, annyira elkapott a flow, hogy úgy éreztem, örökké tudnék futni.
Nem volt szükség a táv szakaszokra bontására se, mert minden magától ment.
Ez egy igazi örömfutás volt!
Nagyon-nagyon rég nem szerettem ennyire magát a futást. Persze minden futásban vannak jó részek, hol több, hol kevesebb, amiket szeretek, még akkor is, ha összességében esetleg nyüglődősebb a dolog, de itt szinte végig szerettem, amikor meg néhány kaptatónál talán nem, azt azonnal elfelejtettem, és valahogy csak az örömfutás maradt meg az emlékezetemben.
Flow, öröm, hormonok, mosolygás.
Szekszárdi dombok, visszajövök!
Az utolsó másfél kilométer - miután felkaptattunk a kilátóhoz - már végig lejtett, úgyhogy csak gurultam, gurultam, és húztam magam után egy pasit, aki a célban aztán megköszönte nekem szépen.
2:16 perc az időm, ezzel kilencedik helyezett lettem a nők közül (már nem tudom, hány nő volt összesen ezen a távon, nagyjából 170-en). Úgyhogy rém büszke vagyok magamra főleg így, hogy különösebben nem is készültem rá, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy annyira beleadtam volna mindent. Nővérem meg 2:09-es idejével ötödik lett (mivel annyira előttem járt, meggyőződésem volt, hogy dobogós lesz).
Egy kis összefoglaló videó a versenyről: https://vimeo.com/336090420?fbclid=IwAR3fznRKQnHuUsOQHxjOpZJ5Qm6m_kf-5irzOJ31GaXWCOvK2WN5vRiY74I
A futás után még kicsit piknikeztünk (miközben Budapesten állítólag egész nap szakadt az eső), aztán hazamentünk zuhanyozni, átöltözni.
Ja, és pálinkázni.
Következett a hétvége még bulisabb része: egy nagyon cuki, idősebb, télapó jellegű bácsihoz mentünk borkóstolásra (a bor nekem nem ízlett annyira, de a hangulat nagyon szuper volt), aztán onnan már némileg megmámorosodva álltunk tovább a hétvége hivatalos bulijába, a Bodri pincébe. Tele volt az egész a Freddie-s egyen pólóban ugrándozó futókkal, iszonyú jó volt a hangulat, még én is beálltam picit ropni, pedig hát finoman szólva nem vagyok az a zenés-táncos szórakozó típus.
Mondjuk egy idő után itt is meguntam a dolgot, és mentem inkább inni.
Rengeteget nevettünk, nagyon jól éreztem magam ezzel a bandával, de aztán kezdtem valahogy fáradni, nyilván az alkoholfogyasztással párhuzamosan.
Az még megvan, hogy a szülinapomra előre ittunk egy kis pezsgőt.
Remélem, amikor ők hazaértek, nem horkoltam nagyon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése