Tény, hogy a lábaim már nem olyanok voltak, mint első nap.
Azért még abszolút működőképesnek tűntek.
A cipőimet váltogattam, az első gyors napra az Adidast vettem, a második és harmadik nap hosszabb futásaira az Asics-et (amelyik a maratonon is segített). Utolsó napra elírták egy helyen a távot a kiadványban, 14,5 km körül, úgyhogy örültem is neki, hogy ez lesz a legrövidebb. Megint az Adidast vettem elő.
A rajt kilenckor volt, korábban mint az előző napokon, úgyhogy reggel még hűvös is volt kicsit az idő (na nem olyan téli hideg, mint egy éve). Kicsit R-nak is megmutattam a mólós sétát, aztán reggeli után indultunk a rajthoz. Rövid ujjú póló és térd alá érő nadrág volt a választás. Ujjatlanban a rajtban ácsorogni hideg lett volna.
Egyébként az első nap hosszú nadrág, hosszú ujjú póló és azon a rövid ujjú Eiger-es póló volt rajtam. Második nap térd alá érő nadrág és csak az Eiger-póló. Harmadik napon a nadrág ugyanaz, ujjatlan felsővel.
Azt tudtam, ha már lassabban is futok, a négy napra számolva bőven ki fog jönni a hőn áhított 5:30-as átlag. De azért az is bennem volt, hogyha bírom, akkor gyorsabb leszek, mint szombaton, hiszem már nem kell sehova se tartalékolni, és ez amúgy is "csak" 15 km lesz. Kb.
A mólónál fotózkodtunk, a közeli képet a szemeim alatt nehezedő kofferek miatt inkább nem teszem fel, bár lehet, hogy ez a messzebbi se sokkal jobb :)
R nem várta meg a rajtot, hanem elindult, hogy Almádiban jó parkolóhelyet találjon.
Tök jó volt, hogy most nem kellett a kabátokkal vacakolni.
A Tagore, mint mindig, most is gyönyörű volt. Ezeket a szakaszokat a füredi félmaratonról vagy csopaki kalandozásaimról elég jól ismertem amúgy is. Megcsodáltam Csopak előtt a legelésző szürke marhákat és a Balaton csillogó vizét (párás volt az idő, néha nem látszott a túlpart, ilyenkor tiszta tenger érzésem volt), aztán betért a bicikliút az erdős részre, ahol olyan vadregényesen borulnak az út felé a fák. Utána jött a kertmozis rész, majd ki az Örkény sétányra, integetés a házunknak, aztán tovább a jól ismert utakon Palóznak felé.
A taktikám azon túl, hogy most már mindent bele, az volt, hogy két hat kilométeres szakaszra bontottam a távot, utána meg jön a maradék. A hat kilométerek meg mégiscsak gyorsabban telnek, mint a hetesek a megelőző két napon.
A lábaim nagyon furán mozogtak, DE mozogtak!
Volt, hogy egy lendületes tempóban futó csajra tapadtam, nagyon jól húzott. Két pasit együtt előztünk meg, ők megkérdezték, hogy hova rohanunk. Kiderült, hogy ők azért hosszabb szakaszt futnak, míg mi ketten meg csak Almádiig nyomtuk meg.
A csütörtöki száguldást nyilván nem tudtam megismételni, de az nem is volt a célom. Palóznak, Alsóőrs, kavargó, nem túl sok emlék az útról. Ami megmaradt, hogy nagyon sokszor drukkoltak az út szélén, nyilván elsősorban az ismerőseik miatt voltak kint, de ha már ott voltak, minket, idegeneket is biztattak. Sokan a rajtszámomról leolvasták a nevemet, és azt is bekiabálták.
Mindig mosolyogtam nekik hálából.
A tizennegyedik kilométert nagyon vártam, mert azt terveztem, onnan csinálok egy hajrát, de mikor ott valaki szólt, hogy "Hajrá, így tovább, már csak két kilométer!", akkor kicsit megilletődtem. Én nem 16 kilométerre készültem! Két kilométernyi hajrá-erőt már nem éreztem magamban, úgyhogy el is engedtem a csajt (Kati, mint megtudtam az egyik bekiabáló drukkolótól), és elhalasztottam a gyorsítást. Kanyarogtunk ide és oda, mindig azt hittem, a következő kanyar már a Wesselényi strandra megy, de nem, még mindig tovább, aztán egyszer csak valahogy mégis elfogyott az a táv, hello, itt a strand, látom a kocsit is, hogy hol parkol, na még az utolsó pár száz métert megnyomom, mert ennyi, nincs több futás a BSZM-en.
16,2 kilométer lett a táv, de most már maradhat.
A tempóm meg kb. 5:16 lett, ami így, a végére nekem tökéletes.
A pulzust ne firtassuk inkább...
R-nek átadtam a dugókát, ő meg nekem a kocsikulcsot. Mondtam még neki, hogy okosan és ügyesen.
A futás közben is azzal bátorítottam magam, hogy ez a mai nap könnyebbik része.
A nehezebb majd ott jön, amikor az én parázós jó kislány énem beül jogosítvány nélkül a kocsiba.
Almádiban picikét pihentem a fűben, aztán a toj-toj után elindultam a kocsihoz. Út közben rám köszönt valaki - kiderült, hogy F volt az, egy régi gimis osztálytársam. Épp a lányaival bringázott. Az egyik lánya akkora nagy volt már! Hihetetlen.
Elszorult a szívem, hogy nekem is lehetne már akár ilyen nagy lányom is.
Vagy akármekkora.
Azért jó volt őt látni, még ha nagyon röviden tudtunk is beszélgetni.
A vezetést nyilván végig izgultam, extrán odafigyeltem, nehogy bármilyen baleset érjen. Azért néha elkapott az ördögi gondolat, hogy most kellene egy kicsit gyorshajtani, ha már lúd, akkor legyen kövér. Hahaha, én, a badass! (Persze nem hajtottam gyorsan. Néha talán lassabban is, mint lehetett volna, szegény forgalom...bár egy olyan útra vitt a waze, ahol alig voltak, így nem tartottam fel sok autóst). Szerencsére nem ért se baleset, se közúti ellenőrzés, szépen le tudtam parkolni Siófokon. Huhh!
Mikor odaértem, még alig lézengtek a célnál emberek.
A Balaton színe megint gyönyörű volt!
Le is ültem egy kőre a parton, és szép komótosan megettem a befutócsomagom, ami nagyon sokszínű lakoma: egy müzliszelet, egy kókuszos szelet, egy alma, valami mangós-narancsos lónyál és egy fél literes víz (ez utóbbinak van a legtöbb értelme).
Közben az endomondo-n figyeltem, R hol tart, és amikor a szívatós Bercsényi emelkedőn járt Akarattyán, küldtem neki "You can do it" pep-talk-ot, amit az alkalmazása fel is olvasott neki. Később is írtam még neki kisebb biztatásokat. Ja, azt is megírtam, hogy greetings from Siófok. Csak hogy tudja, gond nélkül megérkeztem.
Egy idő után elkezdtek szállingózni - mit szállingózni! Száguldozni! - a célba a győztesek.
Aztán szép lassan egyre sűrűbb lett a mezőny, a szurkolók sorából mindig kivált egy-két csapattárs, aki az utolsó métereken a célba kísérte az utolsó futót.
Én még láttam az endomondo-n, hogy R odébb van, és hogy picit lassult. Kb. öt kilométerrel a vége előtt még egy utolsó 'almost there' biztatást küldtem neki, aztán elraktam a zsákomba a telefont, és folytonos tapsolás mellett vártam, hogy majd egyszer csak odaérjen ő is.
Voltak addig is vicces vagy megható jelenetek. Megható, ahogy a kislány hatalmas örömmel fogja meg egyéni teljesítő apukája kezét az utolsó métereken. Jó volt látni azt az egyéni BSZM-es pasit, akivel Tomajon ugyanott szálltunk meg, és aki Kornél névre hallgató, irtó cuki kisfiát tolva futott be a célba. Vagy vicces, amikor egy egyéni futó nagyjából egyszerre érkezett a finish-be egy váltó tagjával, akit a társa elkezdett húzni a cél felé, de ezen az egyéni agya is eldurrant, hogy ne már, hogy a végén hajrázzák le, és egy "Faszomat!" felkiáltással belekezdett egy sprintbe. Szerintem ő maga se tudta, honnan volt még ereje rá.
Aztán R is megjött, megfogtuk egymás kezét, és berongyoltunk a célba. Sajnos nagyon ráfutottunk egy másik csapatra, így az ő nevüket bemondták, a Macska-jajj-t ezúttal nem. De oda se neki.
Összességében megőriztük a hatodik helyünket (csak a második napon álltunk átmenetileg az ötödiken), talán 17 csapatból ez szerintem nagyon jó eredmény, és jobb időt futottunk, mint tavaly.
Ingyen nevezést így nem nyertünk jövőre, de hol van az még.
Ha addig sokat tudok edzeni és lelkileg készülni, lehet, hogy bevállalom R-el a párost...
R is jó 35 kilométert futott, ugyan a végén lelassult kicsit, de szerintem elég biztató ez a bécsi maraton előtt, ahol nagy eséllyel nem fog egyéni csúcsot futni (ahhoz nem elég az utolsó heteket megnyomni, hanem komoly három-négy hónapos felkészülés kellene), de egy viszonylag fájdalommentes maratonra jó esélye van.
Szerencsénkre R egy ismerőse szerzett nekünk szervezői karszalagot, így ingyen be tudtunk lógni az étterembe, ahol svédasztalos ebéd volt. Nem kellett hozzá se utazni, se fizetni, királyság!
Hazafelé az úton már nagyon fáradt voltam, néha úgy éreztem, talán szólnom kellene R-nak, hogy inkább ne beszéljen, mert egyszerűen nem bírok már figyelni rá, de gondolom, neki meg jó volt, hogy vezetés közben ébren tudta tartani magát, még ha én nem is voltam túl kommunikatív.
Ez a BSZM nyilvánvalóan nem lehetett ugyanolyan, mint a tavalyi, de megint nagy élmény és kikapcsolódás volt.
Jó volt sokat mozogni (ma, hétfőn konkrétan elvonási tünetem van, de nem megyek, mert tudom, hogy a szervezetemnek pihenő kell), szép volt most ez a kora tavaszi idő a napsütéssel és virágzó fákkal. A Balaton örök szerelem, bármilyen évszakban megyek oda.
A csajokkal is jól éreztük magunkat, főleg az első két nap - utána picit a jogosítványos ráparázásom és a kevés alvás kicsit elcsigázott minket, de a végére megint összeállt minden.
I-nek már az erdőben, aminek sose lehet konkurenciája egy aszfaltos futás, nekünk meg az, hogy ketten is jól megoldottuk ezt a napot.
Negyedik nap: Balatonfüred - Siófok, összesen 51,3 km.
Én részem: Balatonfüred - Balatonalmádi, 16,2 km
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése