Kató néni sokat segített volna a hangulatunkon, de nem volt jelen. Pedig azt hittem tavaly, hogy ő amolyan állandó szereplője a BSZM-eknek. De ezek szerint nem.
Hatalmas csalódás volt, nagyon készültünk rá.
I volt az első ember, őt nem zavarta, hogy ugyanazt a szakaszt futja, mint tavaly. Most nem repesztett úgy, mint előző nap, szóval kicsit várni kellett rá, de jól tette, nem is szabad, hogy kicsinálja magát.
Én is megfogadtam, hogy most már aztán tényleg visszafogom a tempót, muszáj, mert a szervezetem jelez.
Úgyhogy Révfülöpnél valóban óvatosabban kezdtem - de valahogy így se igazán sikerült hat perc fölé lassulnom. Valószínűleg becsípődtek már a kicsit gyorsabb tempók. Nem tudtam az aerob zónában tartani a pulzusomat, de figyeltem rá, hogy nagyon durván ne szálljon el.
Minden nap próbáltam a szép dolgokra odafigyelni, de most sikerült a legjobban, mert ez volt a legkevésbé melós futás. Mondjuk tavaly is a harmadik nap volt a kedvencem, a Fövenyes-(B)Aszófő- Füred szakasz, mert az rövidebb is volt, meg hát szép is.
Ez a Révfülöp-Fövenyes szakasz azért nem rövid (17,3 km), de szintén szép. Tetszett az az út, ami Zánkánál vitt fel, fenyvesek mellett. Akaliban nagyon örültem neki, hogy látom a régi kertmozit, még a Farkasokkal táncolót is ott néztem meg általános iskolai osztálytársammal, vagy később egy gimis táborral a Hét év Tibetben-t és az Ördög ügyvédjét. Arra nem is emlékeztem, hogy a templomok ennyire cukik!
Ami meg a legszebb volt, hogy több helyen (például azon a nem túl kedves emelkedőn, ami Akali után visszavitt a 71-es útra) színpompás virágokban úszó fák és sárga aranyvesszők szegélyezték az utat. Ezen a napon már egyenesen ujjatlan póló volt rajtam, és messze voltam attól, hogy fázzak.
A BSZM harmadik napja az, amikor több helyen is keresztezi a futóút az autóutat, és rendőrök irányítják a forgalmat. Hatalmas kocsisorok torlódnak fel, tavaly a Fövenyesi váltópontra majdnem oda se értünk időben. Most is, amikor kiértem Zánkánál az útra, álltak a kocsik. Az egyiket hátulról fel is ismertem, hogy a miénk. Én kiabáltam be a csajoknak - vicces, mert általában fordítva szokott, a kocsiból szokták a futót észrevenni.
A szombat egyúttal a Maratonfüred napja is. Régi karmesterem, akinek az élete 180 fokos fordulatot vett, részt vett rajta. Ki gondolta volna, amikor 2012-ben, jókora túlsúllyal nyilvánosan megdicsért engem a próbán az előző napi maratonom miatt? Most meg biztos voltam benne, hogy fantasztikus időt fog futni, mert láttam néhány korábbi edzését vagy félmaratonját a közösségi médiában. Még reggel is küldött nekem egy képet a készülődéséről. Futás közben rá is gondoltam, hogy vajon ő éppen hol tarthat.
Ezt a szakaszt fejben úgy raktam össze, mintha félmaraton lenne: két hét kilométeres harmad, meg még egy - csak az sokkal rövidebb. Ez a taktika nagyon bejött, talán a hét kilométeresek se olyan nehezen teltek el, mint előző nap.
A távom végét megint megnyomtam, na nem mintha annyira friss lettem volna, csak már élveztem volna a pihenést. 5:36 körüli lett az átlagom, hát ennyit arról, hogy na most aztán tényleg hatperceseket futok...ez a "kényelmes" futásom az összes tavalyinál gyorsabb volt.
De az is igaz, hogy az ideiekhez képest mégis kellemesebb volt, ebben volt a legtöbb örömfutás faktor.
Talán ennek is köszönhetem, hogy teljesen lelazultam, és futás közben lepörgettem magamban, hogy tulajdonképpen be merem vállalni mégis a jogsi nélküli vezetést, ha kell. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek. Viszont ha nem, akkor megúszok egy csomó pénzt, ami sofőrszolgálatra menne.
R az utolsó, tavalyi kedvenc szakaszomon nagyon nagy időt ment, úgyhogy nem is értünk oda a befutójára. Szerencsére még Füred előtt megláttuk a kocsiból, akkor már tudtuk, hogy parkolással együtt esélyünk sincs időben a célhoz érkezni, ezért inkább félrehúzódtunk, és kikiabáltunk neki.
Valóban lekéstük a befutóját, de csak egy-két percen múlt.
A karmesteremet viszont nem tudtam elcsípni: az egyéni maratonfutók hamarabb rajtoltak, és nem is ugyanonnan, mint mi. Szóval már réges rég végzett a maratonjával, mire R befutott Füredre. Írtam neki, és válaszolt is: 3:51 alatt teljesítette élete első maratonját. Nem semmi!
Füreden beültünk egy étterembe, I és én ettünk és söröztünk/fröccsöztünk, R pedig fagyizott.
Végül úgy alakult a beszélgetés - véleményem szerint némi félreértéssel és sértődéssel, de igazából nem ez a lényeg -, hogy I inkább maradt az eredeti tervénél, és hazament.
Maradtunk megint ketten R-val, ahogy tavaly is.
Csak idén nem volt jogosítványom.
Úgyhogy egy bankautomatában kivettem egy rakat pénzt (ha mégse büntetnének meg, legfeljebb beváltom dollárra, úgyis kell készpénz New Yorkban), aztán a tavalyi szállásunkra mentünk. Volt egy kis idő a vacsoráig, de wellnessezni nem akartam, úgyhogy kisétáltam a partra, végig egy mólón. Olyan gyönyörű volt, ahogy egy vitorlás ringatózott a vízen a lemenő nap fényében! Teljesen megnyugodtam ott.
Úgy éreztem, akár órákat elücsörögnék és sétálgatnék a parton, ha lehetne.
Amikor az Eigernél voltunk, az volt a benyomásom, hogy hiába ámít el a hegyek fenséges látványa, valami miatt mégse tud ez a szépség a szívemig hatolni. Valószínűleg az is benne volt, hogy a munka miatt szanaszét voltak az idegeim.
Most meg nem.
Egyszerűen csak át tudtam engedni magam a víz szépségének.
A parton egy nagyon cuki, fiatal fekete cica sétálgatott nagy peckesen, messziről figyelt, amikor leguggoltam, ő is nézett egy helyben, de amikor elindultam, inkább hátat fordított nekem, és nagy kényesen eltipegett. Tipikus...nem egy isztambuli, barátkozós macsek.
Vacsora után végre rá tudtam venni magam egy kis hengerezésre (aúúúúúúú, de fájt!) és nyújtásra, aztán netflixeztem, és hamar megpróbáltam aludni. Jobban is ment, mint addig bármelyik este, de most is voltam azért elég sokat ébren.
Úgyhogy utolsó napra már nagyon durván karikás szemekkel ébredtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése