Önkéntes élményeim

Megint olyan sok dolog történt - eddig a munkanélküli napjaimon még egyszer se unatkoztam. Nem is értem, a munka hova férne bele.
Pedig a pénz miatt muszáj lesz...
Egyelőre borzasztóan élvezem a semmittevést - azaz élvezném, ha nem lenne ez a rengeteg kavarás a belforti út szervezésével, azt, hogy elvállaltam, már kismilliószor megbántam. Most ott tartok, hogy még az is lehet, hogy nem fogunk tudni menni, és ezért én leszek a hibás. Mondanom se kell, megint nem alszom.

De nem erről akartam írni.
Nem is New Yorkról  - arról talán majd később.

A három önkéntes hetemről írnék. De arról is nehéz, úgyhogy inkább csak leírom egy tipikus székelyhídi napomat.

Általában nem aludtam jól, de ha mégis, legkésőbb reggel hatkor a templom hosszas harangozására felébredtem. A csípős reggeli hidegben átmentem az étkezőbe, ahol hétkor a gyerekekkel ettem. Nem lett volna muszáj, alhattam volna tovább, de mivel úgyse tudtam, nekem jó volt, hogy velük reggelizek. Utána elkísértem két 9-10 év körüli lányt az iskolába. Igazából nem volt szükségük kíséretre, de valahogy rászoktunk egymásra, már minden reggelinél kérdezték, hogy megyek-e velük aznap. Mindkettőt nagyon bírtam, az egyik borzasztó okos volt, rögtön megtanulta az Au clair de la lune dallamát, és rajzolt nekem egy nyuszisat. A másik lány szeme picit N unokahúgoméra emlékeztetett (inkább a formája és nézése, mert kevésbé zöldes), és ez a lány, amikor olyanja volt, őszintén tudott haragudni a világra és mindenkire. Imádtam.
Az iskola nem volt messze, épp visszaértem az ovis menetre. Hat ovis volt, nyilván a kedvenceim. A fiúk és a kicsik nevelőjével mentünk, hat gyerekre így hat kéz jutott. Igaz, mindig veszekedés volt azon, hogy ki fogja az én kezemet.
Ovi után a fiú nevelővel elmentünk kenyérért, dumálgattunk az eladó hölggyel.
Otthon ezután következett a nyugis szakasz. A lányok nevelője volt, hogy ilyenkor visszafeküdt aludni, természetesen rá is fért a pihenés. Azért többnyire nem tudta megtenni, mert volt elég dolga mosással, pakolászással. Én mindig kértem és kaptam valamilyen munkát, és nagyon szerettem ezeket a csöndes én-időket. Hol polcokat takarítottam a konyhában, hol a kamrát pucoltam ki, vagy ablakokat mostam, nyári konyhát és a bográcsot vakartam ki a koszból és koromból, vagy a kertben dolgozgattam. Kicsit néha úgy éreztem ilyenkor, mintha vezekelnék valami miatt - úgy is megfogalmaztam, hogy olyan bűnökért, amit az élet követett el ellenem.
Ezt nyilván túldramatizáltam. Legalább az önvádoló reakcióból a dühös és másokat hibáztató magatartásba mentem át, ami még mindig nem visz előre, de legalább haladás.
Amúgy se volt vezekelés, mert élveztem ilyenkor, hogy pontosan tudom, hogy mi a dolgom, szerettem a nyugit, a stressz nélküliséget, azt, hogy nem éreztem a görcsös megfelelni akarást és félelmet a hibázástól.
Kicsi kosz marad itt vagy ott...na és? Ingyen munkáért ez se rossz. Persze azért igyekeztem a tőlem telhető legalaposabban csinálni, de az itthoni életem alapján sajnos nem vagyok egy takarítás szakértő.
Volt, hogy maradt egy picike időm beszélgetni a szakács nénivel, azt nagyon élveztem, rettentő bölcs és derűs néni volt, ráadásul sok jó tippet adott főzéshez, és nagyon érdekes dolgokat mesélt, például az ottani tipikus lagzis menüről.

Nagyjából mire végére értem a délelőtti munkámnak, már mehettünk is az ovisokért.
Ha sikerült végre mind a hatot begyűjteni, hazamentünk, és lassan már jött is az ő ebédjük fél kettőkor. Velük ettem, hogy utána tudjak segíteni feltálalni a többieknek az ebédet kettőkor. Olyankor nem csak a bentlakásos gyerekek ettek, hanem jött még egy rakat napközis is.
Ebéd után elmosogattam a tálakat és maradék edényeket, amiket szakács néni nem mosott el. A tányérok és evőeszközök a gyerekek dolga volt.

Ebéd után játszottam a gyerekekkel, időnként egyikkel-másikkal tanultam picit (bár ezt alapvetően a nevelők intézték), vagy segítettem nekik a házimunkában (minden nap kellett csinálniuk valamit), a kedvenc ovisommal próbáltam számolni (iskolába menne, de amilyen bűbájos az a kisfiú, annyira nem megy neki még a legelemibb számolás se). A legutáltabb feladatom a trambulin felügyelete volt. Na azt nem szerettem, mert még újdonság volt, és iszonyatos veszekedéseket váltott ki. Én azt az instrukciót kaptam, hogy egyszerre csak hárman lehetnek bent, és ha sokan akarnak játszani, 3 percenként legyen csere. Ha veszekedés van, szólni kell a házvezetőnek, kiparancsolni őket, bezárni a trambulint.
Veszekedés márpedig mindig volt. Ideig-óráig működött, hogy a stopperemmel mértem az időt, és az is segített, hogy az órámat odaadtam valamelyik várakozó gyereknek, hogy ők nyomkodhassák, de aztán megvádoltak a bentiek, hogy túl hamar szólok, a várakozók meg, hogy túl későn szólok.
Hiába magyaráztam el nekik az idő relatív fogalmát, pedig a Varázshegynél próbáltam egyszerűbben fogalmazni. Listákat írtunk, hogy kik milyen sorrendben várakoznak, de az is folyton borult, érveltek, hogy de te egész nap itt voltál, de te tegnap voltál itt egész nap, ez nem is igaz, de az nem igaz, és így tovább. Ráadásul én valahol vártam volna, hogy a kicsikkel picit előzékenyebbek legyenek, három perc nem a világ, amikor végre kitámolyognak a délutáni alvásukból, és nagyon szeretnének ugrálni, hát nem lehetne nekik átadni a terepet? Csak három percre. De nem lehetett. Az egyik kicsi, aki addig azt mondta nekem, hogy szép vagyok és szeret, innentől átállt arra, hogy hülye vagyok, és nem szeret, mert nem tudtam rávenni a nagyokat, hogy engedjék be soron kívül ugrálni.
Azért árulkodni sose akartam, túl puha vagyok én ahhoz, de volt, hogy a lányok nevelője kizavart már aznapra mindenkit a veszekedés miatt, vagy mert öten voltak bent.
Én nem igazán tudtam ott rendet tartani és igazságot tenni, de azért egy idő után a nagy roham mindig lecsengett, és onnantól már egyszerűbb volt a helyzet.

Hétkor vacsora (néha segítenem kellett az elkészítésében, de legtöbbször olyan egyszerű kaják voltak, hogy nagyjából semmi dolgom nem volt vele), utána a tányérok mosogatása és az étkező feltakarítása a gyerekek dolga volt, én az összes többit mosogattam el, majd az óriási konyhát kellett rendbe rakni, alaposan felsöpörni és felmosni.
Utána még volt, hogy átmentem a picikhez vagy a lányokhoz, de volt, hogy úgy elhúzódott a rendrakás, hogy nagyjából már csak arra maradt idő, hogy a szobámba menjek, zuhanyozzak, kicsit beszélgessek az otthoniakkal, és tízkor legkésőbb már alvás volt, ha sikerült elaludni.

Kicsit persze voltak variálások ezen a napirenden, például amikor hétvége volt, de nagyjából így nézett ki egy napom.

Mivel ez az otthon nagypénteken bezárt, nagycsütörtökön átmentem egy másikba. Ott aztán az első helyen megszokott, nekem már spártai rend után hatalmas lazaság következett, egyrészt kevesebb gyerek volt, akik nagyobbak és önállóbbak is voltak, másrészt kitört a tavaszi szünet, így semmi fix napirend nem volt, és húsvét hétfő után már csak két gyerek maradt a házban.
Inkább éreztem úgy magam, mint aki vakációzik, persze ettől még nagyon hasznos volt, hogy ott voltam, mert a házvezető magára maradt felnőttként, és nekem köszönhetően mégis el tudott intézni egy csomó rohangálós, fontos dolgot.
Azért jutott ott időm olvasgatni, este néha boroztunk a vezetővel, párszor én főztem olyan hihetetlenül komplikált ételeket, mint sajtos-tejfölös tészta (hatalmas sikere volt), vagy bolognai spagetti. Volt az udvaron két cica, az egyiknél életemben nem láttam barátságosabbat, jött, mászott rám, dorombolt, tiszta szeretet-simogatás terápia volt. A kutyus is cuki volt, és a cicák sokszor a párkányra kitett kajájukból lesodortak a kutyának, egyen ő is.
Az itteni gyerekekhez nem tudtam olyan hamar kötődni, mint a székelyhídiakhoz, eleve sokukkal csak pár napig találkoztam, aztán mentek haza vakációzni, másrészt talán mert nagyobbak voltak.
De azért a két ottmaradó gyerekkel elég jól összehaverkodtam a végére.
Feltett szándékom volt, hogy pénteken hazamegyek, mert már nagyon honvágyam volt, főleg Húsvétkor volt nehéz a családom nélkül, de mivel beharangozták, hogy szombaton épp oda jön Csaba testvér, végül meggyőztem magam, hogy az, hogy otthoni terepén személyesen találkozzak vele, talán mégis ér annyit, hogy maradjak még két napot. Addigra amúgy is lecsengett a honvágyam, inkább már kezdtem úgy érezni, hogy otthon úgyis csak a magánéleti és szakmai nihilem vár...

Végül kiderült, hogy nem érte meg megvárni őt, mert alig találkoztam vele: amikor megjelent, nekem rögtön ki kellett vinnem a gyerekeket, hogy a felnőttek nyugodtan tudjanak beszélgetni. Később volt egy mise is, amin semmi olyat nem mondott, amit előtte ne olvastam volna.
Talán nem is baj, hogy nem beszéltünk, még a végén lyukat beszélt volna a hasamba, hogy maradjak ott nevelőnek.
Ami egyébként lehet, hogy valahol megoldotta volna életem legnagyobb problémáit, a gyereknélküliséget, és hogy fogalmam sincs, milyen munkát csináljak: lett volna 6-10 neveltem és munkám is. Csak hát...ennyire nem vagyok elhivatott.
Rövid volt ez a három hét, de ennyiből én azt szűrtem le, hogy hosszú távon ez nem az én világom.
Sok ennyi, nehéz hátterű gyerek, akiket egyébként se nevelhetnék úgy, ahogy én gondolom.
Hogy sokat kell alkalmazkodnom.
Hogy alig van privát szféra.
Ha nem szimpi egy-egy felnőtt kolléga otthon, hát a munkaidőn kívül nem is kell velük foglalkoznom. Itt a munkaidő gyakorlatilag 0/24.
Meg sajnos az a vallásos lelkület se az enyém, amit elvileg közvetíteni kellene.
Azt látom, ebbe a munkába is nagyon ki lehet égni, talán mert olyan kevés az igazi sikerélmény.
Ha Csaba testvér miatt nem is érte meg maradni és kihagyni egy péntek esti meglepi szülinapot Budapesten, annyiból mégis jó, hogy meghosszabbítottam az ottlétemet, hogy a két gyerek nagyon örült ennek a plusz két napnak. A lány rajzolt nekem, a kép engem és a hegedűmet ábrázol, ez borzasztóan meghatott.
Az is, amikor utolsó este valami ilyesmit mondott imádkozás közben:
- Köszönöm, hogy Zsófi itt volt, köszönöm, hogy nem árult el, amikor észrevette, hogy a marokkónál megmozdult egy pálca..

Nagyon rövid idő alatt is nagyon meg lehet szeretni gyerekeket, és ezek a gyerekek általában nagyon nyitottak, nagyon vágynak még az ilyen rövid idejű törődésre is, bár természetesen az állandóság a legfontosabb.

Le a kalappal minden nevelő előtt, akik évekig teszik a dolgukat, és törődnek velük!

UI.: elhatároztam, hogy nem írok nagyon a gyerekekről, nem sérteném semennyire a privát szférájukat, de csak így nagy vonalakban a kedvencekről mégis szeretnék:
A két kislány, akiket suliba kísértem. Az egyik egyszer eljött velem futni is (legalább három kilométerig meglepően jól bírta, onnantól inkább sétáltunk. Egész szürreális élmény volt nekem az a cigány telep, ahova elvezetett). Volt egy nagyobb lány is, aki azt mondta, hogy bezár a szobámba, hogy ne tudjak hazamenni. Azóta is néha messengerezünk. Ez többnyire úgy néz ki, hogy ő: "Micsi?", erre én leírom pár szóval, hogy mit csinálok, visszakérdezek, hogy és ő mit, mire a válasz: "Semit".
A hat ovist mind imádtam. A fő kedvenc a számolási nehézségekkel küzdő kisfiú volt, szétszaladó koncentrációval, de rajzolni nagyon szépen tudott, és úgy, ahogy van, annyira bájos és kedves volt, hogy amikor hétvégére hazament, rögtön hiányozni kezdett, és amikor következő hétfőn visszajött, egyből ugrott a nyakamba. A kisöccse meg egy gyönyörűség volt. De dacos nagyon, ő orrolt meg nagyon rám, amiért nem tudtam kiparancsolni a trambulinból a nagyokat. Szegényke sokszor nem akarta megenni az ebédet, ilyenkor nagyon csatáztak vele, ő meg sírt hangosan - ott is úgy éreztem, én ezt máshogy csinálnám. Persze honnan tudhatom én, hogy kell gyereket - főleg ennyit -nevelni...
Mindenki kedvence egy hároméves gyönyörű és okos dalos pacsirta kislány volt, engem is levett a lábamról, de egy idő után a másik, fél évvel idősebb kislányhoz kezdtem jobban kötődni: ő kicsit visszamaradt volt, és ezért mondták nekem, ha belefér, néha foglalkozzak vele külön. Nagyon cuki tudott lenni, főleg, amikor keresztbe font karral dúlt-fúlt, vagy amikor elbújt, és NYILVÁN nem tudtam, hova... Vinni fogják egy másik városba fejlesztésre, remélem, segíteni fog.
A kis cuki lánynak (akivel egyébként újra találkoztam a második helyen, amikor őt is elhozták Csaba testvér látogatásakor. Iszonyú édes volt, rögtön felismert, örült nekem nagyon) volt egy nagyon cuki bátyja is, ő is nagyon okos volt, pikk-pakk megtanulta velem a húsvéti locsolóversét. Gyönyörű, hosszú szempillái voltak, és rettentő rossz tudott lenni, ha olyanja volt.
A nagyobb fiúkkal sokkal kevesebbet foglalkoztam, de egy 13 éves kisfiúért oda voltam: ő úgy tudott bókolni, de úgy, ha ezt megőrzi, nagy sikerei lesznek a lányoknál. Nagyon szerette az állatokat, ő gondozta a kutyákat is.
A másik helyen egy 15 év körüli nagylánnyal lettem jóba, de húsvét hétfőn ő is hazament.
A 13 éves kisfiú nagyon édesnek tűnt, aztán a végére kiderült, hogy sajnos neki is rengeteg sérülése van, és hogy nagyon nehéz eset tud lenni. A majdnem 10 éves kislánytól eleinte a falra másztam, mert bármi volt, ő mindig jött, hogy "Unatkozom!". A telefonomat elnyomogatta, kismillió fotót csinált vele, de egy idő után nem akartam, hogy folyton az én telómon lógjon. Sétálgattunk, néha rajzolással vagy valamilyen játékkal le tudtam kötni, máskor viszont sehogy se ment, és úgy éreztem, ő elvárná, hogy 0/24-ben gondoskodjak a szórakoztatásáról. De a végére őt is nagyon megszerettem, nagyon meghatott, hogy milyen hamar megkedvelt engem, hogy szerinte milyen jó önkéntes vagyok, és valószínűleg az esti mesélgetések is közelebb hoztak hozzá.

Ha valami úgy adódik, ilyen rövidebb távú önkéntes munkára akár még vissza is mennék, ha lenne rám szükség. Persze attól is függ, mikor és milyen munkát fogok találni.