BSZM II - második nap

Nagyon finom reggeli után elhagytuk Kéthelyt, irány Fonyód, ahol egy jó kis reklamálással kezdtük a napot. Ugyanis a mi csapatunk csak három fős, így éltes korom ellenére nekünk a fiatalabb korcsoportban kellene lennünk, csakúgy, mint tavaly, ahol ugyanúgy második helyen állnánk (bár idén négy csapat, nem kettő közül). Kiderült viszont, hogy TAVALY NEM VOLTUNK JÓ KATEGÓRIÁBAN!

Mert a három fős váltók esetében a legfiatalabb tag életkorát duplázzák. Szóval mi már tavaly is öregek voltunk!

Valahol jogos, de valahol meg nem értem, hogy ha viszonylag kevés csapat indul a versenyen, akkor nem lenne-e korrektebb nem életkor szerinti kategóriákat csinálni, hanem külön venni a három fős, és külön a négy fős csapatokat. Azért nem ugyanaz a feltétel, ha a négyfős csapatból mindig van valaki, aki aznap pihenhet.

De hát ez a szabály, ez van. Tavaly az történt, hogy R először fiatalabb társakkal nevezett, és utolsó pillanatban egy BSI-s ismerősével tudta átíratni I-re és rám a nevezést. A nevünket sikeresen át is írták, de I és az én koromat nem. Hát így maradtunk a fiatal kategóriában, tehát igazából mi nem is lettünk tavaly ezüstérmesek, és nem is járt volna az ingyen nevezés az idei versenyre.

Gyorsan abba is hagytuk a reklamálást, nehogy visszamenőleg a tavalyi eredményt is töröljék.

Az első szakaszt Balatonmáriafürdőig R futotta, nagyon jó tempót nyomott. Utána következett az én tavalyi szakaszom a susnyásban Keszthelyig. I azt mondta, hogy úgy 1 óra 40 perc kell majd neki, mert ő nem gyors. Úgyhogy én teljes lelki nyugalomban ácsorogtam Keszthelyen a váltózónánál, mondtam is a zenekaros társaméknak, hogy még legalább 12 percet várnom kell a csapattársunkra - amikor is bemondták, hogy 'és jön a Macska-jajj!!'. Komolyan, annyira meglepődtem, hogy az első gondolatom az volt, hogy ez egy másik Macskajajj csapat lehet. A hirtelen repülőrajtom után egy ideig azon kattogtam futás közben, hogy vajon én számoltam-e el a váltást, vagy I futott ilyen meglepően jót.

A másik gondolatom az volt, hogy 2017-ben, "A" nagy nyaralásunk alkalmával errefelé is sétáltunk J-vel. Tud még fájni, csak nem úgy...

Ez az út is jórészt erdős, nádasos utakon vitt keresztül, sokszor a vonatsínek mentén vagy azok közelében. Első megálló: Alsógyenes. Aztán Gyenesdiás. Vonyarcvashegy - ez milyen jó név már!, Balatongyörök, Becehegy, Balatonederics (ez is jó név).

Mint mindig, ezt a félmaratont is három hét kilométeres szakaszra osztottam, és előzetesen 5:30-as tempót vártam magamtól, amit nem voltam biztos, hogy tartani tudok, tekintetbe véve az előző napi száguldozásomat. Ehhez képest az elején meglepően könnyedén 5:20 alatt voltam, szóval akkor átvariáltam a célomat 5:20-as átlagra.

Viszont valahogy a hét kilométeres harmadok nagyon-nagyon lassan teltek. A második trimeszterben folyamatosan biztattam magam, amikor éppen három lépésre szívtam be, vagy fújtam ki a levegőt, hogy "o-ko-san", és emlékeztettem rá magam, hogy "u-ta-zok". Mivel nehezen mentek a hetesek, azon belül is felosztottam egy négy és egy három kilométeres részre. Ez azért jó, mert ha egy rész megvan, akkor annak ér örülni. Négy kilométer után az adott harmadból már kevesebb, mint a fele van hátra. Valahogy így.

Többször a szánkba rágták, hogy kizárást von maga után, ha valaki piros jelzés ellenére átmegy a síneken, hiába érzi úgy, hogy megtörik a ritmusa. A vasúti átjáróban is voltak szervezők, akik ellenőrizték, hogy szabályosak vagyunk-e, illetve, ha jött a vonat, le lehetett csippantani a dugókát, és induláskor újra aktiválni, hogy az ácsorgással töltött idő a nettó időbe ne számítson bele. 

Na, én pont kifogtam egy piros lámpát. Szerencsére már akkor értem oda, amikor ereszkedett le a sorompó, szinte rögtön utána jött is a vonat, és mehettem is tovább (csak vissza kellett fordulnom, mert először elfelejtettem újraindítani a dugókát), szóval annyira nem tört meg a lendületem.

Bár nem tudtam annyit nézelődni, mint a kényelmesebb örömfutások során, de azért így is emlékszem néhány szép látnivalóra.

Nagyon tetszett a Szent Mihály-kápolna valahol Vonyarcvashegy (még mindig imádom ezt a szót, de miért?) és Balatongyörök között.

A györöki golfpályára az UB-ről is emlékeztem, hogy ott megálltunk, felmentünk egy kis dombra, ahonnan bámulatos volt a rálátás a tóra és a tanúhegyekre. Most az domb - hálistennek - kimaradt, de az útvonalunkról is elég jól látszódott a Szent György-hegy, a Gulács, Csobánc, és persze Badacsony is. Sajnos fényképezni ezúttal se álltam meg, el voltam foglalva azzal, hogy melóztam, próbáltam tartani a tempót, és lassan-lassan kezdtem örülni annak, hogy a harmadik harmadba értem. A harmadik szakaszban már nincsenek szabályok. Ott fokozatosan eresztem ki a tartalékokat, adom bele, amit tudok, és örülök minden egyes letelt kilométernek.

Emlékeztem rá, a golfpálya után R egy nagyon durva szélcsatornába jutott tavaly. Szerencsére hozzám jóval kegyesebb volt az időjárás, de ettől függetlenül kezdtem érezni, hogy rohadtul fáradok. A tempóm visszaesett, úgyhogy az 5:20-as átlagot elengedtem. A légzésemet is folyton változtattam, sehogy se volt már az igazi, és a pulzusom kordában tartása is reménytelen lett volna. Az utolsó kb. másfél kilométer már emlékeim szerint végig enyhén emelkedett, amit egy nagyon durva kaptató koronázott meg, közvetlenül a cél előtt. Azt hittem, hogy azon én - hála a Tordai-Tegzesnek - simán fel fogok kocogni, de a felvergődésem minden volt, csak nem sima.

Azért sétába nem váltottam át, de a mosolyom se volt őszinte a rengeteg drukkolónak, akik azért sokat segítettek abban, hogy mégiscsak átküzdjem magam ezen az akadályon. A legvége megint kicsit laposabb lett, ott már láttam a többieket is, ahogy drukkolnak nekem, meg a célkaput is, úgyhogy éljen, hurrá, valahogy meglett ez a félmaraton is. Ahhoz képest, hogy elvileg kicsit hosszabb is, mint egy félmaraton (hivatalosan 22,2 km), hogy van benne emelkedő, és hogy nem frissen csináltam, az 5:23 körüli átlagtempó nagyon jó. Egy csomószor még frissen se sikerült 1:55 alatt futni!

Az is kiderült, hogy nem én számoltam el R és I váltását, hanem I egyéni csúcsot repesztett a fenékpusztai susnyásban. Nem semmi!

Kis pihenő és napon ücsörgés után lesétáltunk a kocsihoz, és következő szállásunkra, Badacsonytomajba mentünk. Hát, sok emlék rohant meg. Talán ez is elmúlik egyszer. Most mindenesetre felülírtam néhány régi emléket, többek között azzal, hogy a ház előtt, a szőlősök szomszédságában, a lemenő nap langyos sugaraiban kortyolgattuk a rajnai rizlingünket, miközben lábunk előtt hevert a Balaton, és szemben Fonyód.

Kis esti sétával eljutottunk egy étterembe is (nyilván csupa futó és kísérőik voltak ott rajtunk kívül), az a süllő paprikás se volt rossz...Aztán otthon még egy kis borozással folytattuk az estét, a nyújtás és hengerezés persze megint kimaradt.

Aztán alvás...jött volna, de nem sikerült. Először azért nem, mert nagyon meleg volt a szobában, levegő nélkül. Az egyik ablakot kicsit kinyitottuk, de sokáig nem éreztem a hatását. Aztán azt figyeltem meg, hogy nagyon gyors a pulzusom. Ez intő jel, és tulajdonképpen ha belegondolok, mennyi energiát pakoltam a két első napba a kényelmesnél gyorsabb tempókkal, összesen kicsit több, mint 37 kilométerrel, akkor ez nem csoda.

Volt, hogy röpke időre elaludtam, de akkor azt álmodtam, hogy valaki bejött a szobába, leszorított az ágyra, majd párnát rakott a fejemre, hogy megfojtson. Én a párna alól kétségbeesetten próbáltam kiabálni, és nagyon rettegtem, hogy a hangom nem elég erős ahhoz, hogy a szomszéd szobában meghallja valaki. Az, hogy I vagy R segít, nem volt biztos, mert nem tudhattam, őket nem ölték-e már meg. 

Mint másnap megtudtam, a "Valaki segítsen!" kiabálásomat ha a szomszéd szobába nem is, az álmomból ki tudtam kiabálni, mert I hallotta. 

Ugyancsak forgolódás közben hirtelen levert a víz. Basszus. Nem!!!

De...

Ugye eddig a kocsikázást, ahogy tavaly is, R és I oldották meg felváltva. Nekem akkor is, meg most is csak a negyedik napon volt jelenésem, amikor I már nincs velünk. Nincs is ezzel baj.

Ha nem felejtem otthon jogosítványomat.

Hogy lehettem ilyen hülye? Hát úgy, hogy amíg megvolt a céges kocsim, a jogsit is egy tasakban tartottam a forgalmival, zöld kártyával, biztosítással, felhatalmazással, MOL kártyával.

Amikor ezeket leadtam, a jogosítványt nem a pénztárcámba raktam, a többi iratom közé, mondván, hogy minek hordozzam magamnál, ha úgyse vezetek. Így bedobáltam az íróasztalfiókomba, az útlevél mellé.

Aztán ezt szépen el is felejtettem.

Ébren forgolódva próbáltam megoldást keresni a problémára. Először vonat menetrendeket néztem, hogy vajon ha Füredről hazamegyek Budapestre, mikor érek vissza. Elvetettem az ötletet, mert rohadt késő lett volna, ha egyáltalán lett volna vonat még este. Plusz annyi pénzért hosszú órákat vonatkozgatni. Na nem. A busszal se volt sokkal jobb a helyzet. Akkor lehetett volna esélyem megjárni az utat, ha én futom a harmadik nap az első szakaszt, Badacsonyból Réfvülöpre, és akkor még talán egy korábbi vonatot is elértem volna, és így még este esetleg visszaértem volna Füredre. De nem akartam az első szakaszt futni, nem akartam, hogy más fussa a 17.3 kilométert. Ugyan kidolgoztam a belem a félmaratonon, de végig éreztem közben, hogy menni fog másnap a leghosszabb szakasz is. R-nek tartalékolnia kellett a negyedik napi 35 kilométerére, I-nek aszfalton az már sok lett volna a jóból. Arra is gondoltam, talán sofőrszolgálatot hívok, hogy Almádiból Siófokra átvigye az autót. Néztem buszokat Almádi és Siófok között is, két óra alatt és egy átszállással talán át is értem volna. De utána még vissza is kellett volna az autóért buszozni úgy, hogy R lefutott 35 kilométert, és hulla fáradt. 

Reggel közöltem a csajokkal a jó hírt. Ez, azt hiszem, kicsit rontott az addig fantasztikusan szuper hangulatunkon.

Előzetesen kicsit tartottam tőle, hogy még egyszer nem állhatnak olyan szerencsésen a csillagok, mint tavaly, de az első két nap rettentő jól éreztük magunkat. 

Erre most jövök én a hülye jogosítványommal.
Persze azonnal elkezdtünk együtt agyalni. A következő variációk jöhettek szóba:

- I felajánlotta, hogy mégse megy haza, bár nagyon szeretett volna vasárnap már erdőben futni. Ebben az esetben ő futotta volna negyedik nap az első szakaszt, R a másodikat, Akarattyán én beálltam volna, de R is futott volna tovább. Igazából nem hiszem, hogy bárki is figyelte volna, hogy tovább fut-e vagy sem. A vezetés megoldva, mert Füredről Almádiba R vezetett volna, Almádiból Akarattyára és onnan Siófokra I. Plusz még egy hatalmas előnye lett volna ennek a variációnak: I mégis maradt volna velünk még egy estére és napra. 

- Sofőrszolgálat: felhívtam egyet, és 30 ezer forint lett volna. Hát nem, kösz.

- Bár éjjel folyamatosan azt mondtam magamnak, hogy nem létezik, hogy jogosítvány nélkül vezessek, ez is egy alternatíva lett. Keresgéltünk a neten, hogy milyen büntetésre számíthatok, de eléggé ellentmondásosak voltak az infók. Nyilván annyit nem kapok, mintha egyáltalán nem lenne érvényes papírom. Jó fej rendőr esetén talán még el is engednek.

Ha nem jutott volna eszembe, hogy otthon maradt a jogosítvány, nyilván a legnagyobb lelki nyugalommal vezettem volna. De sajnos eszembe jutott, és ha már rágörcsölök, vagy egy közúti ellenőrzést fogok ki, vagy koccanok véletlenül, de lényeg, hogy bevonzok valami rosszat.

A buszos Almádi-Siófok-Almádi megoldás alapból kuka lett, R ennyit nem buszozott volna fáradtan. I meg az erdei futása után nem autózott volna Budapestről Siófokra csak azért, hogy minket elvigyen Almádiba a kocsihoz. R befutójára valószínűleg oda se ért volna.

Abban maradtunk a reggeli indulás előtt, hogy ma mindenki lefutja a maga adagját, és utána Füreden eldöntjük, hogyan legyen.