Nem lebecsülve természetesen ezeket.
Nekem az egyik legnagyobb hozzáadott érték az volt, hogy nap közben nem volt internetem. Nem pittyegett folyton a telefonom, és én se éreztem késztetést arra, hogy állandóan nyomogassam.
Itthon is bevezetek offline napokat, de legalábbis órákat.
A másik, hogy ennyire szuper képet futás közben még sose sikerült rólam csinálni. Mintha műteremben fotózták volna. Jó, hát a háttér elég bénácska, de most mit csináljunk, az Eiger ennyit tud...
A harmadik, hogy R-el futottam a pleasure trail-re keresztelt, 16 kilométeres távot. Előzetesen megbeszéltük, hogy együtt megyünk, és hogy nem fogjuk túlzásba vinni a tempót, de őszintén szólva annál lényegesen gyorsabbra számítottam, mint ami végül lett. Egy darabig volt egy nagyon pici hiányérzetem a kíváncsiság miatt, hogy vajon milyen időm lett volna, ha egyedül futom. Akkor is sétáltam volna felfelé, de talán tempósabban, és sehol nem kellett volna senkire se várnom. Akkor is megálltam volna egy-két fotó erejéig, de nem ennyiszer. Aztán csak egy nagyon kicsi idő kellett hozzá, és most már mindenféle hiányérzet nélkül, őszintén örülök annak, hogy nem hagytam faképnél R-t, aki pedig ezt többször is felajánlotta, mert így elengedhettem a hülye önmagammal való versengést. Nem görcsöltem be, nem köptem ki a tüdőmet, élveztem az Eiger és a többi hegy látványát, haverkodtunk egy Zürihben élő magyarral, egyszóval a pleasure trail valóban örömfutás lett.
Ha előre tudom, hogy ez a négy nap (ami igazából a két nap utazás miatt csak nettó két nap) annyiba kerül, amennyi, lehet, hogy bele se vágok.
Épp ezért jó, hogy nem tudtam előre, mert így mégiscsak gazdagabb vagyok egy élménnyel és azzal, hogy ki tudtam szakadni a megszokott közegemből.
Úgy érzem, a triónk most nem működött ugyanolyan zökkenőmentesen, mint a BSZM-en, bár ez lehet, hogy csak az én szubjektív meglátásom, mert semmilyen vita vagy összezördülés nem történt. Kicsit talán mindenki fáradtabb és nyűgösebb volt, vagy csak magamból indulok ki; nekem biztos, hogy jóval kevesebb türelmem volt, mint márciusban.
Néha olyan érzésem volt, hogy szívesen kipróbáltam volna egy olyan utazást, amelyiken némasági fogadalmat kell tennünk (I szerintem nem beszélt sokat, de R és én nagyon), mert a kibeszélés is egyfajta terápia, de lehet, hogy a némaság ugyanolyan hatékony lehetne.
Mondjuk valószínűleg úgyse bírnám :)
I-nek meg csak gratulálni tudok, kilenc és fél órán belül lenyomni 51 (ő lényegesen többet mért) kilométert majdnem 3000 méter szinttel, tényleg fogalmam sincs, hogy csinálja.
Én a kis örömfutás-sétálgatás közben arra gondoltam, hogy idén a harminc kilométeres táv lett volna az igazi: az már elég kihívás lett volna, de talán még nem olyan, hogy közben magamat ostoroztam volna, hogy miért is vágtam bele.
Majd talán jövőre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése