Amikor életem első randimásképpjén voltam még 2013-ban, szakadó esőben és hidegben indultunk neki a bicajtúrának, és végül egy tök jó kis program kerekedett belőle.
I gondolkodott is, hogy lemondja, de én úgy voltam vele, hogy most jobb a helyzet, mert elég meleg van, az eső meg csak nem lesz folytonos.
Ehhez képest már akkor nem esett, amikor elindultam a Nyugatiba (csak a táskám ázott szét, de abban nem az eső, hanem én voltam hibás, mert nem tekertem rá a flakonra a kupakot), és bár jósoltak egy-két záport, de egyet se kaptunk. Cserébe a nap se tűzött, szóval ideális idő volt a biciklizéshez.
A túravezető már így harmadszorra puszival köszöntött, ezen meg is lepődtem.
Zs-vel is harmadszor találkoztam, már régi kedves ismerősként köszöntöttük egymást, jókat vihorásztunk együtt, de mint férfi, továbbra se jött számításba. Ott volt az a fiú is, akivel a biatorbágyi túrán többet beszélgettem. Az éjjeli vihar sokakat elijesztett, szóval lány csak négy volt: I, egy lány, akit az április kirándulásról ismertem, én, és még egy, aki valahogy furán nézett rám, aztán megkérdezte, hogy honnan ismerjük egymást, de nekem nem volt ő ismerős, de valahogy meg mégis...egyszer csak kiderült, hogy ő J legjobb haverjának a húga. Először azt találtam mondani, hogy nem is hasonlítanak, de közben meg borzasztóan, csak nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy az egyik fiú, a másik lány. A vonásaik, színeik, mimikáik, valamennyire a stílusuk is. Durva. Valószínűleg ezért volt mégis olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy valami ismerős benne, de nem feltétlenül ő.
Nem esett viszont jól, hogy - bár csak áttételesen - J-re emlékeztetett, mint ahogy az se, hogy előző este a sörfeszten a több száz asztal közül pont mellénk kellett ülnie a bátyjának. Féltem is, hogy esetleg J is odajön, akár csajjal, de vagy amúgy se jött volna, vagy leadták neki a drótot, hogy később és máshol csatlakozzon/csatlakozzanak hozzájuk.
A haver húgával J-n keresztül sose találkoztam, de kiderült, hogy ő is eggyel alattam járt a közgázon, onnan lehettem neki ismerős.
Remek lesz, ha elmeséli a bátyjának, hogy milyen rendezvényen futott velem össze :(
Pasi eggyel volt több (plusz a túravezető): két fiú a múltkori túráról, egy nekem picit fura, aki I-nek viszont szimpi volt, egy nagyon semmilyen fiú, meg egy öreg és egyáltalán nem szimpatikus "bácsi".
Nem túl nagy elspoilerezés leírni, hogy egy pasit se jelöltem a túra végén.
Amúgy a bicajozást élveztem, a Dunakanyar gyönyörű, mint mindig, nem fogom sose megunni.
Az volt most a jobb, hogy bicajozás közben nem kellett a hülye játékokkal foglalkozni, hanem csak kötetlenül tekergettünk. Viszonylag gyakran megálltunk, és olyankor kellett pár percig a beosztott párral feladatot megoldani. De ez a része nem dominálta le a programot, szerencsére.
Egyébként meg az idősebb pasin meg a jelentéktelenen kívül mindenki szimpatikus volt, jó fejnek tűntek (a húg volt picit fura, nekem néha "sok", de a bátyja is ilyen, nagyon szerettem, egy vidám, jópofa és közben nagyon okos figura, de tud időnként sok lenni ő is), szóval nem bántam meg, hogy elmentem, de azért picit frusztrál, hogy soha nincs senki, aki legalább egy picit is tetszene.
Nagymarosnál lángosoztam (így nem is hiányzott, hogy az egy darab elcsomagolt szendvicsemet ki kellett dobnom, úgy elázott) és fröccsöztem, Vácon cukrászdában ettünk és kávéztunk. Terv szerint ott lett volna a túra vége, de csak a húg ment haza vonattal (időre ment), mindenki más úgy döntött, hogy tekernénk még egy picit. Azért is volt jó, mert a Szob-Vác útvonalat már többször végigjártam, de Vác után még sose mentem, pedig az az erdei út is nagyon tetszett, helyenként szép kilátással vissza a Dunakanyarra.
Az egyik pihenőnél láttam, hogy megint van blokkolt üzenetem, annyi csak, hogy "Mit segíthetek?".
Nos, elsőre nem túl szalonképes válaszok jutottak eszembe ("Például azt, hogy lépj hátra két lépést és b...d meg magad", vagy "Nagy segítség lenne, ha eltűnnél a p...ba". A legkevésbé szalonképtelen az lenne, hogy neked kell segítség, orvosi, és mielőbb...)
Nagyon elegem van már, de elvileg egy hét múlva lesz vezetőségi megbeszélés, napirenden ezzel a témával is. Sajnos ahogy K-val (idősebb brácsás néni) beszélgettem, vannak, akik egyszerűen nem érzik át a probléma súlyát, szerintük szépen ejnye-bejnye figyelmeztetni kell ezt az elmebeteget. Nem értik meg, hogy azon már régesrég túl vagyok, hogy logikusan elmagyarázzam neki, hogy nincs nálam esélye - az a baj, hogy látszólag megérti, majd telnek a hónapok, és a rögeszméje idővel felülírja a szavaimat azzal, hogy elkezd mindenfélét belelátni a "tekintetembe".
Nem beszélve arról, hogy más ügyben már idén figyelmeztették egyszer, szóval még ha csak én lennék a rovásán...
Szerencsére P írt nekem tegnap, ha valami látszatmegoldás meg figyelmeztetés lenne a megbeszélés eredménye, mindenképpen szóljak neki (ő sajnos nem tud ott lenni jövő hétfőn).
Még azt se vetettem el, hogy ügyvédhez forduljak, elvégre 2015-ben, mikor utoljára írtam az agyhalottnak, akkor világosan megmondtam, hogy ez lesz, ha nem fejezi be.
Egyébként a héten az e-mailem spam fiókjában is felfedeztem néhány üzenetet, egytől egyig gyöngyszem és remek bizonyíték arra, hogy mennyire patológiás eset (mivel le van tiltva, egyből a spam-be kerülnek az üzenetek...mondjuk lehet, hogy feloldom a tiltást, mert kellhetnek ezek később bizonyítéknak).
Csak lenne már vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése