Fonyódon útjára engedtük I-t, és Balatonmáriafürdőre zúztunk, ahol majdnem elveszítettem a pulzusmérő pántomat, de aztán szerencsére meglett, a kocsi mellett hullajtottam el, de senki se nyúlta le.
Eredeti terv szerint R futotta volna az első szakaszt, és I a befejező félmaratont, de végül megcserélték. Én maradtam aznap a középső.
Úgy emlékszem, még napsütésben kezdtem futni, de ahogy haladtam Keszthely felé, egyre jobban beborult az ég, és időnként a szél is rákezdett, de nekem még annyira nem volt vészes. Út közben sasoltam a kocsikat, hátha kiintegetnek R-ék nekem, de valószínűleg akkor hagytak le, amikor épp egy nagyobb bozótos elválasztott az autóúttól.
Balatonmáriafürdő, Balatonberény, Fenékpuszta - ezek a helyek nekem nem mondtak olyan sokat, szóval itt nem volt nosztalgiázás, mondjuk azon meglepődtem, hogy Steinmetz Ádám Berényben jobbikos jelölt.
Arra figyeltem, hogy okosan osszam be az erőmet.
Ami nagyon jó volt, hogy nem éreztem az elején azt a darabosságot, mint előző nap - egyből ráhangolódtam a futásra. Nagyjából hasonló volt a tempóm is, valamivel hat perces kilométer alatt, csak a magasabbra szökő pulzusom jelezte, hogy már fáradtabb vagyok kicsit. Persze vártam a végét, de nem volt semmi szenvedés, sőt, az utolsó kilométeren kicsit gyorsítottam is, ami aztán szabadjára engedett egy adag endorfint, és tényleg fülig ért a szám, amikor beestem a keszthelyi váltózónába.
R leváltott engem, fotóztam picit, átöltöztem, aztán irány Szigliget.
Autózás közben nem tudtam nem arra gondolni, milyen jókat vezettünk J-vel a nyáron erre is. Első szabadnapunkon Keszthelyre látogattunk, általában Szigligetre jártunk strandolni, a várba meg még 2016-ban mentünk fel. Időnként felbukkant egyik vagy másik tanúhegy is. A Szent György-hegyi túra. Hogy az milyen szép volt!
Ha nagyon akarom, remekül tudom kínozni magam fájó emlékekkel.
De talán nem baj, ha párszor felszakítom még a sebeket, talán kell ez ahhoz, hogy majd jobban begyógyuljon. Egy idő után meg, remélem, nem fájni fognak, csak simán szép emlékek lesznek.
Ahogy vártuk a szigligeti vár tövében R-t (nem semmi emelkedőn volt a cél, még jó, hogy a várig nem kellett teljesen felfutniuk), értetlenül csodáltam a sok piros rajtszámos egyéni futót, nem egy közülük még egy sprintbe is bele tudott kezdeni. Felfelé. A második nap ultrázás után.
Akit még bámultam, az egy szurkoló pasi volt a közelünkben, rettentően tetszett, de sajnos nem vett észre.
Sajnálhatja, hehe.
R eléggé kiborulva érkezett meg, jobb időt szeretett volna futni a félmaratonon, de egyrészt bekerült egy szélcsatornába, másrészt a hasa se volt az igazi. Mondjuk amit futott, azt én simán elfogadom jobb időmnek is, de hát ő most más szint.
Pár perc után már örült, hogy megcsinálta ezt a félmaratont is, és tényleg nem sikerült rosszul.
Kerestünk egy gyógyszertárt a hasproblémára, aztán a szállásunkra mentünk, ezúttal Hévízre. Ez a szállás már sokkal jobb volt, mint az előző, tágas, szaunás (bár azt nem használtuk ki, mert nem volt elég meleg). Most már én is komolyan vettem a nyújtást, elvégre ez már a második napom volt, kezdtem érezni a lábaimat.
I nem akart vacsorázni, szóval R-val kettesben mentünk a csárdába, ahol fantasztikus élőzene szólt (rémes szintis), viszont a kaja eléggé ízlett.
Este még borozgattunk kicsit hármasban, aztán rápihentünk a BSZM második felére.
Megint hajnali négykor ébredtem, és ezúttal se tudtam visszaaludni, most a leginkább az zavart, hogy túl meleg volt a szobában, meg az is lehet, hogy bár egyáltalán nem vittem túlzásba az ivászatot, de talán ennél is kevesebbet kellett volna inni este.
Reggel itt már kaptunk reggelit, az is nagyon jól esett, aztán elindultunk - nem az előző napi befutóhoz, Szigligethez, hanem Badacsonyra.
Hm.
Badacsony.
Itt aztán mesterszinten lehet űzni az önsanyargatást.
Második nap, teljes táv: Fonyód - Szigliget (52,9 km)
Az én részem: Balatonmáriafürdő - Keszthely (15,6 km). Átlag tempó: 5:52 min/km. Átlag pulzus: 152
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése