Négy nap terápiás futás a Balaton körül - harmadik nap

Harmadik nap Hévízen csodaszép napsütésre ébredtünk. Még otthon arra számítottam, hogy napról napra, fokról fokra javulni fog az idő.
Hát nem így lett. Végig csak az első nap volt derűs idő, a második nap beborult és fújt a szél, a harmadik nap szintén menet közben befelhősödtünk, a negyedik nap végig borús és nagyon hideg volt.
De nem esett az eső egyszer se!

Egyébként meg a futáshoz nekem meglepően jól esett most a hideg. Sok emberhez képest nem voltam túlöltözve (egy sportmelltartó, egy rövid ujjú technikai póló és egy vékony hosszú ujjú technikai póló - az egyikhez nem kellett sál meg kesztyű se, mert bebújtathattam a kezeim az ujjába, a másikhoz kellett, bár azt hiszem, második nap egyáltalán nem volt rajtam kesztyű. A sapkámat nem találtam, ezért a csíkos kendőmben futottam, ami nem túl meleg, és a fülemet se fedi. A negyedik napra előkerült a sapka, de akkor már csak azért se cseréltem le. Ja, és negyedik nap még egy ujjatlan technikait is felvettem pluszban, az jól is jött, mert talán akkor volt a leghidegebb).
Néha úgy éreztem futás közben, mintha sítúrán lennék, talán a mozgás és hideg levegő belégzése kombináció miatt.

Régen, amikor elkezdtem futni, sose értettem, hogy lehet ezt élvezni, és mi ez a szöveg a boldogsághormonokról. Nekem akkor esett csak jól, amikor abbahagytam, és akkor is elsősorban a büszkeség miatt, hogy na, ezt megcsináltam.
Aztán néhány félmaraton után észrevettem, hogy időnként már közben is élvezem. A 2010-es félmaratonomban például nagyon sok "füligérőszájas" örömfutás volt. Azóta is változik, van, hogy egy egész futás nem esik igazán jól, de általában legalább néha-néha előjönnek az endorfinok.

A BSZM-en minden futás során voltak örömfutás szakaszok, de a legtöbb talán a harmadik napon.
Ez volt egyébként a legrövidebb nekem, csak (hehe, csak) 12,8 km.
R helyett aznap beugrott egy barátnője a 17 kilométeres Révfülöp-Fövenyes szakaszra - igen, csaltunk kicsit, de máshogy R nem bírt volna másnap két szakaszt is bevállalni úgy, hogy ugye előző nap meg letolt egy félmaratont. Nem beszélve arról, hogy sok csapatban eleve négyen voltak.

Badacsonyban (a MOL kút, ahol többször mértük a keréknyomást nyáron J-vel) a rajt előtt megint láttam a szigligeti helyes pasit, de most se nézett rám, szóval ennyit erről.
Nem úgy Kató néni! Persze egyértelműen ő volt a sztár, retiküljében a hozsannás könyvvel, egy gyerekkori fotóval és egy papír tízforintossal. Nameg a dugókával (én még nem futottam ezzel a rendszerrel, nem a rajtszámon vagy stafétaboton volt a chip, hanem egy pendrive-hoz hasonló izén, amit az ujjunkra tudtunk húzni, és amiket a váltó-és célhelyeken be kellett dugni a leolvasóba.)
Volt szerencsém Kató néni váltását látni Révfülöpön - ő nem az ujján hordta a dugókát, hanem elkezdett a retiküljében kotorászni, és onnan húzta elő.

Sz egészen kész volt. Az egyéni futók rajtoltak először, és furcsállottuk, hogy Nike cipő van rajta, mert nem így tudtuk. Kiderült, hogy először a dugókát és rajtszámot felejtette a buszon, amivel szállították őket. Jó, ez egy dolog, visszament értük. Aztán kiderült, hogy a szálláson hagyta a Garminját. Sebaj, a telefonján is tudja mérni a távot. Mikor beálltak inni egy üdítőt, és lenézett, azok a rémálmok jutottak eszébe, amikor valahol előadást kell tartania, lenéz magára, és látja, hogy nincs rajta nadrág. Hát most nadrág volt rajta, csak éppen utcai cipő. A szálláson hagyta a futócipőjét!!!
Szerencsére kapott valakitől kölcsön, akinek ugyanilyen mérete volt.

Ezen a napon voltunk a legtöbben a pályán, mert a Félbalatonosok is (akik csak a szombat-vasárnapot csinálták) csatlakoztak, meg a Maratonfüredesek is (utólag kiderült, hogy az a cserkész haverom is futott, aki sokat tett azért, hogy elkezdtem futni. Kár, hogy nem találkoztunk).
I kezdte a futást, akit aztán a kocsiból is láttunk, úgyhogy integettünk és kiabáltunk neki.
Mivel a futóút többször is keresztezte az autóutat, rendőrök irányították a kocsikat, és csak akkor engedték el őket, ha viszonylag nagyobb rés támadt a futók között. Emiatt hatalmas torlódás alakult ki, és komolyan féltünk, hogy Révfülöpről, az első váltóhelyről nem érünk át Fövenyesre.
Végül odaértünk, de tényleg pár perc után már jött is a lány, aki R helyett beugrott, én meg leváltottam, és elkezdtem örömfutni.
Persze nem volt minden lépése mámor, mert rögtön egy kis emelkedővel indult, amikor meg lefelé kezdtünk futni, kicsit szúrt a térdem, de ez inkább csak egyfajta figyelmeztető jel volt, és szerencsére nem ment át fájdalomba, de este aztán még lelkiismeretesebben nyújtottam. Nem tudom, miért, de borzasztóan megörültem Balatonudvari szív alakú sírköveinek, vagy a virágzásnak indult fáknak, vagy annak, hogy hangosan baszófőzhettem, amikor Aszófőre értem, vagy a tihanyi apátság látványának, vagy annak a fának, ahol tavaly elkapott minket biciklizés közben a zápor, vagy már Fürednél annak a bódénak, ahol a csajos nyaraláson ért minket a vihar, vagy hogy épp az autóút közelében futottam, amikor R-ék elhaladtak ott kocsival, és így nekem is tudtak integetni és kiabálni.
Először tartalékolni akartam a negyedik, legnehezebb napra, és lassabban futni, mint előző két nap, de valamivel aztán inkább még gyorsabb voltam, mert nagyon jól esett, meg mert ez a többihez képest tényleg rövidebb táv volt.

Jó érzés volt az is, hogy legalább földrajzilag magam mögött hagytam Badacsonyt, és időnként még pozitív gondolatok is az eszembe jutottak, pillanatokra tudtam abban hinni, hogy rám is várhat még boldogság.

Egy helyen felismertem az út szélén drukkolók között Kató nénit, de már civilben volt. A legszebb mosolyomat ragyogtattam felé, mire még utánam is kiabált, hogy nagyon jól nézek ki. Ettől aztán még egy adag endorfin szabadult el.

Első két nap mindig azt vártam, hogy 10 km felett legyek, és valóban, onnantól valahogy mindig már egész hamar megvolt a vége. Most is ezt vártam, de itt 10 km felett tényleg szinte rögtön a célban voltam. Közben trenírozni próbáltam az agyam, hogy másnap ilyenkor még bőven sok lesz hátra.
A célban a BSI vezetője is ott volt, kérdezte, milyen volt, én meg tök őszintén vigyorogtam, hogy hát ez most nagyon jól esett!
Közben bemondták, hogy a csapatunk továbbra is dobogóesélyes, ezen meg szintén röhögnünk kellett, mert...

...szóval hát már Fonyódon kiderült, hogy a kategóriánkban összesen ketten vagyunk.
Az összéletkor számított, 136 év alatt volt az egyik kategória - valószínűleg azért kerülhettünk csak ketten ide, mert sok csapatban voltak négyen, és így könnyebben túllépték a határt. Bár akik végül nyertek, ők is négyen voltak, csak hát ők tényleg fiatalok.

A Tagorét nagyon szeretem, de nyáron durva tömeg szokott lenni, most viszont csak mi, futók leptük el. Fotóztam is párat, aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen iszonyúan fázom.

Szerencsére a szállásunkon volt szauna, csak oda I már nem jött velünk, mert mennie kellett haza, hogy aztán másnap letolja az ötven kilométerét a Vértesben. Mivel volt, hogy fájt ez-az neki, nagyon gondolkozott azon, hogy vagy a Vértest hagyja ki, vagy a szombati futást, de végül mindent lefutott, amit tervezett. Durva.

A szauna és vacsora között nyújtottam becsületesen, aztán összekészítettünk mindent másnapra. Vasárnap korán volt a rajt (a váltóknak fél kilenckor), és még egy órát vesztettünk is az átállítással. Mindenesetre egy rövid találkozóra átmentünk Sz-ék szállására, de nem maradtunk sokáig. Ha jól aludtam volna, akkor az előző két, hajnali négykor kelős éjszakámat felülmúltam volna - de sajnos rettenetesen rosszul aludtam, szinte semmit, csak kis szakaszokban.

És hátra volt az utolsó, a legnehezebb nap.

Harmadik nap
Teljes táv: Badacsony-Balatonfüred (43,6 km)
Én szakaszom: Fövenyes - Balatonfüred (12,8 km). Átlag tempó: 5:42 min/km. Átlag pulzus: 154