Négy nap terápiás futás a Balaton körül - első nap

Amikor R felhívott, hogy visszamondták a társai a Balaton Szupermaratont, és hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzá, nem sokat gondolkodtam.
Tudtam, hogy bármi, ami kiszakít a hétköznapoktól, segíthet.
Nem beszélve arról, hogy ez a program mozgást, kihívást, szép tájakat, hangulatot, csajos csapatot jelent. És az imádott Balatont.

Aztán, ahogy közeledtem hozzá, valahogy elment tőle a kedvem. Nem akartam készülődni, féltem attól, hogy fogom bírni sorozatterhelést négy napon keresztül (még a maratonra készüléskor se futottam három egymás utáni napnál többet egyszerre). A téli időszak nekem nem arról híres, hogy annyira formába lendülnék. Persze azzal, hogy lenyomtam a 28 körömet a Bikásban, sokat segítettem magamon.
Azért se volt kedvem hozzá, mert olyan szar passzban voltam, hogy nagyjából semmi egyébhez se lett volna.
De mivel dolgozni volt a legkevésbé, ezért végül az, hogy csütörtökön és pénteken szabin lehetek, mégiscsak a BSZM felé billentette a mérleg nyelvét.

Szerencsére.

Nem csak a fizikális felkészülésemben voltak hiányosságok, de abban is, hogy nem is néztem utána, hogy pontosan mit fog jelenteni ez a verseny, fogalmam se volt arról, hogy tulajdonképpen akkor mi most megkerüljük-e a Balatont, melyik nap honnan hova futunk, és hol lesznek a váltások. Szerencsére R kézbe vette a szervezést, intézte a szállásokat, és megalkotta a csapatbeosztást. Ő maratonra készül, szóval a nagyobb falatokat bevállalta, de megnehezítette a tervezést, hogy vasárnapra a harmadik csapattagnak, I-nek el kellett mennie (50 kilométeres terepfutás a Vértesben, normális?! :), szóval épp a negyedik napra, amikor a legfáradtabbak leszünk, maradunk ketten.

Reggel elmásztam a Johann Sebastian Bachról elnevezett csomópontra, ahol megismerkedtem I-vel (egyébként R jelenlegi kolléganője), akivel elég hamar kiderült, hogy jól ki fogunk jönni egymással. Már az autókázás közben kiderült, hogy neki is volt egy szakítása, tavaly novemberben, de az esetükben a hapsi két hónap után meggondolta magát. Mi még nem tartunk a két hónapnál (bár már majdnem), de természetesen nem kezdtem ezen felbuzdulva reménykedni abban, hogy ahogy letelik a bűvös két hónap, majd J gyűrűvel a kezében fog térdelni az ajtóm előtt. Túl sokszor reménykedtem én már hiába, semmi értelme.

Siófokon bementünk a rajtközpontba, és már ott megállapítottam, hogy hát igen, itt azért vannak jó pasik. Szerencsére a vonzóbb férfiakat később is észrevettem, csak hát sajnos épp az nem volt egyikre se ráírva, hogy foglalt-e, vagy sem. Meg valahogy amúgy se adódott úgy, hogy bárkivel is mélyebb beszélgetésbe bonyolódjak futás közben annál, mint hogy "Hajrá, nagyon jó vagy!" és hogy "Köszi, neked is hajrá!"
Az elmaradhatatlan "előtte" szelfi után összefutottunk Sz-al, aki az egész tókerülést egyedül vállalta be, már harmadszorra. Mondjuk ezek szerintem elmebeteg dolgok. 196 km. Minden nap több, mint egy maraton. A második és negyedik napon jelentősen több.

R kezdte a futást, mi közben I-vel Szántódra autókáztunk az első váltópontra, ahol először szembesültem azzal, milyen más ez a verseny, mint az összes többi, amin indultam. Itt sincsenek kevesen, de valahogy mégis emberibb a hangulata, és van benne még valami extra, amit lehet, hogy csak azért éreztem, mert ez volt az első BSZM-em, vagy mert ennyi ultrás között futunk, vagy mert megkerüljük a szent Balatont, vagy csak...nem tudom. R száguldott, I már lassabb tempót ment (kb. mint én, vagy még lassabbat, neki azért vasárnapra is sokat kellett tartalékolnia), mi meg Szemesre mentünk, ahol már jól jött, hogy végre én is elkezdhetem az adagomat.
Az első néhány kilométer valahogy zötyögős volt. Nem éreztem a mozgást, nem éreztem a cipőmet, valószínűleg sok volt előtte kicsit átfagyva ácsorogni, meg előző szombat óta egyáltalán nem futottam. De aztán belejöttem, és egyre jobb kedvem lett. Csütörtökön még a nap is végig sütött, bár téliesen hideg volt.
Ott ült ki először vigyor az arcomra, amikor átfutottam Lellén, és elhaladtam a karéjoké diszkó előtt, ahol annó olyan szépen belesültünk a Peredájsz szitibe. Nem fotóztam, mert bár a tempó tök mindegy volt, de ez azért akkor is egy verseny. De mikor konkrétan azelőtt a ház előtt futottam el, ahol a rerrei pár napunkat töltöttük a csajokkal, ott muszáj volt megállnom és lefotóznom, hogy később elküldjem nekik.
A következő muszáj megállóm akkor volt, amikor Fonyód előtt kijutottunk a partra, és hát....szóval ezt magyarázni se kell. Nyilván a Badacsony látványa már valahol örökké fel fog kavarni, és rémesen hiányozni fog, de ez is kell, itt is megvolt egy adag abból, ami a feldolgozáshoz kell nekem.

Fonyódnál már vártak a csajok a célban, és utána elmentünk első szállásunkra, Fenyvesre, egy klasszik, nem túl felszerelt, de nem is olyan gáz zimmer feribe. Előtte még megvettük a borokat - ebben nagy egyetértés alakult ki köztünk, hogy kell a bor az esti dumálgatásokhoz  -, aztán, miután rendbe tettük magunkat, visszamentünk Fonyódra vacsorázni.
Itt lőttük a leggiccsesebb képeinket:

Este csapra vertük a villányi vöröset, dumálgattunk, nyújtottunk (én első nap még eléggé elblicceltem, mert nem éreztem, hogy annyira elfáradtam volna), aztán elaludtunk.
Egészen hajnali négyig tudtam, de akkor sajnos felriadtam, és onnantól nem tudtam már visszaaludni.

Mindenesetre másnap megint szép napsütésre ébredtünk, így visszamentünk Fonyódra, beszereztünk két csodálatos kínai gumipapucsot az otthon felejtettek helyett, aztán nekikezdtünk a szelfizgetésnek.
Ja, és előtte még konstatáltuk az előző napi eredménykiírásból, hogy kategóriánkban második helyen állunk.
Kettőből.
Atyaég, van esélyünk a dobogóra?

Első nap

Teljes táv: Siófok - Fonyód,  48,2 km
Én részem ebből: Balatonszemes - Fonyód, 16,3 km. Átlag tempó: 5:52 min/km. Átlag pulzusszám: 151