Viszont abban picit amatőrök voltak, hogy nem volt a recepción senki, akinél fizetni lehetett volna. Végül beráncigálták egy munkatársukat, és egy kis röpke idegeskedés után rendezni tudtuk a számlát.
Már én vezettem R kocsijával a rajthoz (eddig ha R futott, I vezetett). Ettől is paráztam, hogy idegen autó, és hogy fogok tűrhető helyen, és még a váltáshoz időben parkolóhelyet találni.
Úgyhogy meg se vártam, hogy R elrajtoljon (pedig abban a hidegben jól jött volna neki, ha egészen a rajtig magán tarthatta volna a kabátját), tűztem át Almádiba. Igazából jól tettem, mert még jó helyet sikerült találnom. Lefotóztam, hogy hol van az autó, meg rövid instrukciókat írtam R-nak, hogy majd könnyen megtalálja. Beálltam a tojtojhoz, aztán azon igyekeztem, hogy lehetőleg ne fagyjak agyon, amíg várakozok. Jól tettem, hogy felvettem plusz egy ujjatlan felsőt, viszont a rendes futósapka hiányzott, fázott picit a fejem és fülem a csíkos kis kendőmben.
De szerencsére futás közben már nem.
Váltáskor odaadtam R-nak a saját kabátom és az övét, ő odaadta nekem a dugókát, viszont nagy zavaromban a kocsikulcsot továbbra is a másik kezemben szorongattam, de szerencsére ő észnél volt, és szólt, hogy adjam már oda, ne a kulccsal kezdjek el futni.
Fejben nagyon rákészültem erre a 20.1 kilométerre. Úgy indultam neki, hogy a három lépéses kilégzésnél azt mondtam magamnak: o-ko-san!
Úgyhogy okosan is kezdtem, szépen hat perc fölött volt az első három kilométerem.
Nem emlékszem pontosan, merre kanyarogtunk: ott voltak azok a részek, ahol annak idején lerobbantunk J-ékkel 2016-ban, de a cirkusz értelemszerűen nem volt még kint. Kicsit felkanyarodtunk, kicsit vissza Fűzfőnél, aztán megint át egy erdei szakaszra (sajnos a kocsival kedvenc részem, amikor szinte az ölünkbe folyik a Balaton a fűzfői öbölnél, kimaradt, mert ott ment át a bicikliút az erdei részre. De szerencsére egy rövid időre mégiscsak érintettük az öblöt). Elmentünk a híres fűzfői halas mellett. Te jó ég, Arbi mennyire nem hiányzik már!
De hát idő kellett hozzá...
Nagyjából a negyedik kilométer után elkezdtem egy nagyon picit gyorsítani, mert bár továbbra is mondtam, hogy o-ko-san, de valahogy úgy éreztem, ez az utolsó futásom, most már nem kell nagyon tartalékolni, csak annyit, hogy a 20 kilométer meglegyen.
Ezúttal nem a tizedik kilométert vártam, hanem egy kicsit félmaraton-szerűen hét kilométeres szakaszokra osztottam a távot, csak a 14 km helyett inkább a 15-re helyeztem a lélektani felét, hogy majd onnantól kilométerről kilométerre gyűrjem le a maradékot.
Ez nagyon bejött, mert utólag nem is igazán értem, hogy röpült el az utolsó öt kilométer.
Nem voltam abban biztos, hogy Sz-t utolérem. Azt tudtam, hogy ő már egyre lassabb így, a negyedik napon, de ő nem nyolckor indult, mint a többi egyéni futó, hanem fél nyolckor, a korai rajtolókkal, hogy még időben be tudjon érni a célba. Szóval egy óra előnye volt hozzánk képest (a csapatok fél kilenctől rajtoltak), és bár R jól megtolta a saját 16 kilométeres szakaszát, de én annyira nem száguldoztam az éppen csak hat perc alatti kilométereimmel. Végül valahol Kenese környékén mégis utolértem. Nem láttam a mozgásán, hogy annyira kész lenne, de amikor azt mondta nekem, hogy én repülök, akkor az hozzá képest talán igaz is volt. Válaszoltam neki, hogy persze nekem könnyű. Még biztattam picit, aztán lehagytam, hogy felkaptathassak az Akarattya előtti emelkedőre. Amikor azt mondták előtte, hogy az akarattyai emelkedő a legdurvább az egészben, azt hittem, a 71-es út emelkedőjére gondolnak, és hogy ott fent fogunk futni a Rákóczi-fánál. Legnagyobb meglepetésemre viszont Kenese üdülőtelepnél (valami más neve van most) lekanyarodtunk a partra, az alagúton keresztül. Látszik, hogy felkészült voltam az útvonalból...
De ha már ott voltunk, iszonyúan megörültem, mert tudtam, hogy el fogunk futni a nyaralónk előtt.
Itt én már nagyjából minden házat, fát, követ és fűszálat ismerek, nyáron erre szoktam futni!
Integettem is a házunknak, közléskényszeresen a legközelebb futónak elmondtam, hogy az a mi ablakunk. Szegény srácot pont tökre nem érdekelte.
Néztem a jól ismert házakat, és próbáltam tartalékolni, mert most már tudtam, ha a körforgalomnál lesz a vége, akkor az a bizonyos rettegett emelkedő a Bercsényi lejáró lesz, amihez kell az erő rendesen.
De azt is kívülről tudom.
Ok, futni nem szoktam rajta, mert ha Akarattyán futok, akkor elmegyek Aliga felé lent, de biciklivel már volt hozzá szerencsém, gyalog meg kismilliószor. Szóval pontosan tudtam, hogy mennyi van ott hátra.
Sokan belegyalogoltak az emelkedőn, de én nagyon erősen elhatároztam, hogy nem fogok. Mondjuk futásnak se lehet nevezni azt a konokul leszegett fejű robotmozgást, amit csináltam, de nem ez a lényeg, hanem hogy fel tudtam magam tornázni a váltóponthoz.
Ott a dugókázás után megkaptam R-tól a kabátokat és az instrukciót, hogy a kulcs az egyik zsebben van.
Nem volt könnyű a negyedik napon lefutni 20,1 kilométert, és a végén ezt az emelkedőt, de valahogy nem volt olyan rettenetesen nehéz se. Mosolyogni is végig tudtam a drukkoló embereknek, még ha az a fajta örömfutás, mint amilyen előző nap volt, nem kísért most olyan sűrűn el.
Kicsit sajnálom, hogy az első szakaszt nem futhattam, mert az meg a csopaki ház előtt vezetett el.
Vagy a harmadikat, mert az meg gyönyörű, Akarattyán a Katica pékség és a Sirály utca, aztán Világostól csodás panoráma.
De majd legközelebb.
A váltás után WC-re se mentem el (pedig még ráadásul meg is jött...korábban, mint kellett volna, valószínűleg a hideg és a sok mozgás), át se öltöztem, ahogy voltam, mentem a kocsihoz (kaptam én is fényképet messengeren, és főleg mivel Akarattyát ennyire jól ismerem, gond nélkül megtaláltam), és húztam Siófokra, hogy ott is jó helyen tudjak parkolni.
Szerencsére nem csináltam balesetet, és nem is húztam meg az autót. Ezen mondjuk elöl és hátul is van radar, és tolatókamera is, ami borzasztóan tetszett.
Siófokon ami ruhát tudtam, átvettem, aztán WC, megettem a befutócsomagomat, és vártam R-t. Közben, ha épp nem fagytak szét az ujjaim, megnéztem endomondo-n, hol tart Sz.
Drukkoltam és tapsoltam mindenkinek, aki befutott, volt egy pasi, piros rajtszámos, ő úgy köszönte meg a biztatást, hogy rám kacsintott.
Amikor R felbukkant (icipicit később, mint vártam, öt perceseket akart futni, de úgy, hogy már futott 16 km-t, aztán két órája volt, hogy totál lemerevedjen, majd újra kellett kezdenie, és letolni 15 kilométert, így azért ennél picit lassabb lett, de szerintem még így is durván jó volt a tempója), akkor megfogtam a kezét, és együtt rohantunk a célba.
Kár, hogy I nem lehetett velünk.
Eredetileg úgy terveztük, hogy R átöltözik, fotózkodunk, aztán ha Sz már közel van, megvárjuk az ő befutóját, ha nem, akkor még előtte hazahúzunk. Nem is annyira csak a futás miatt, de a minimális alvásaim miatt is már rettentően fáradt voltam.
Csak hát idő közben kiderült, hogy a kategória helyezetteket is díjazzák. Mi pedig, bármennyire is igyekeztünk megszerezni a bronzot, nem tudtuk - mert csak ezüstérmesek lehettünk.
Szóval megvártuk Sz-t (elmesélte, hogy azért is volt ilyen lassú, mert a lábfájásra magnéziumot szedett, attól viszont ment a hasa, úgyhogy vagy nettó 40 perc nem is a futásról, hanem a tojtojozásról szólt), utána meg az eredményhirdetést.
Igazából vicces volt.
Főleg, hogy véletlenül a hőn áhított bronzot kaptuk a nyakunkba. Kár, hogy utána odahívtak az asztalhoz, és kicserélték ezüstre.
Ami a legjobb, hogy ingyenes indulást nyertünk a következő évi BSZM-re.
Ha találok hozzá csapatot, akkor szívesen megyek.
Le se kellene írnom, hogy igazából teljesen más dolgokkal foglalkoznék egy év múlva ilyenkor.
Többször írtam, gondoltam már ezt, és sose jött be.
Most negatív vagyok, de majd még írok egy - remélhetőleg rövidebb, és remélhetőleg pozitív - összegzést.
Negyedik nap, teljes táv: Balatonfüred - Siófok (51,3 km)
Én szakaszom: Balatonalmádi - Balatonakarattya (20,1 km). Átlag tempó: 5:52. Átlag pulzus: 158
A teljes távot 18:36:01 alatt teljesítettük (ez a 22 női csapat közül, ahol sokan négyen voltak, 7. hely, szóval azért az se rossz. A kategória második hely meg zseniális :D)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése