Az előjelek nem voltak kifejezetten jók: egyrészt ugye kimaradt a nagy téli alapozás, másrészt a füredi félmaraton után se tudtam úgy belevetni magam az edzésekbe, mint szerettem volna. Ettől függetlenül valószínűleg, ahogy tavaly nagyon megtaláltam magamnak a Tordai-Tegzes szívatót, idén a lassú-gyors-lassú körök váltogatása jött be a Városmajorban, és hogy azért az emelkedőzés se maradjon ki, kétszer a Kis Svábhegyre is felfutottam, igaz, az közel se olyan meredek, mint a budafoki, viszont már fent a hegyen is kisebb szintkülönbségekkel, terepen kell körözgetni.
A másik bajlós előjel az volt, hogy bár szerencsére nem vagyok egy fejfájós típus, szombat délutánra nagyon megfájdult a fejem, főleg a bal halántékomnál hasogatott. Nem tudom, miért lehetett, talán erősen fújt rá a légkondi a kocsiban vagy az öltönyösnél. Mindenesetre alig tudtam bármi értelmeset csinálni a tévézésen kívül, és 11-kor lefeküdtem aludni. Hajnali háromkor felébredtem, hogy még mindig fáj. Mivel gyógyszer nincs (J se fejfájós), ezért nem volt mit bevenni. Egy idő után próbáltam meditálgatni, tudatosítani a különböző testrészeimet, és amikor nagyjából kezdtem egy picit zsibbadni, akkor ért haza J (fél hatkor már...csapatépítő utáni ereszdelahajam), utána meg már az időnként felcsendülő hortyogás miatt nem sikerült rendesen visszaaludnom.
Reggel még mindig fájt a fejem, de mikor kiértem a helyszínre, úgy éreztem, hogy tulajdonképpen jelentősen mérséklődött, viszont a kimaradt alvás nagyon hiányzott.
Meleg is volt (bár nem olyan brutális, mint két éve), úgyhogy azt terveztem, ha azt érezném, hogy kezdek picit rosszul lenni, akkor kiállok a második vagy a harmadik körön - sose adtam még fel félmaratont, talán épp itt lenne az ideje. Jó, minden eddigi kamikáze félmaraton előtt ezt mondtam.
Tavaly R csinálta velem a kamikáze félmaratont, most G. Mivel neki első hivatalos félmaratonja volt, nem rohanhatta el az elejét, úgyhogy meg is beszéltük, hogy nem futunk együtt. Én a rajtnál kilőttem, és mentem egy olyan tempóban, amit "lendületesen lazá"-nak hívok. Messze nem sprint.
Ez az első kilométeren négy és fél percet eredményezett, ami esetemben nagyon gyorsnak számít.
A második kilométeren picit lassultam, de nem sokat, viszont talán a harmadiktól kezdve a lendületesen lazából már csak a lendületes maradt, a lazaság nem. A pulzusom az egekbe mászkált (szerintem még sose mértem 182-es pulzust!), de egyáltalán nem éreztem azt, hogy borzasztóan, szenvedősen erőlködnöm kellene. Az ötödik és a hatodik kilométerem volt a leglassabb (de még azok is öt percen belül), a hetedikre kicsit gyorsítottam, de ha nincs ilyen meleg, vagy nem félek a fejfájás és kialvatlanság miatt, vagy tudat alatt se zavar, hogy még van két köröm, akkor valószínűleg tudtam volna kicsit hamarabb és erősebb hajrát indítani, de nem akartam szenvedni, ez így épp elég kihívás és munka volt.
A hivatalos időm szerint (én hosszabb távot mértem, meg egy kör hivatalosan is picit több, mint hét km) 33:58 perc volt az első köröm. Tavaly, a tökéletes futóidőben 33:50, csak nyolc másodperccel jobb.
Idén abban se voltam biztos, hogy egyáltalán beférek a 35 perc alá, és akkor se lettem volna csalódott, ha 36-37 percet futok.
Szóval ez egy hatalmas pozitív meglepetés volt, és azt hiszem, egyszerűen a félmaratoni rutin mellé kezdem felszedegetni a kicsit (nyilván csak magamhoz képest) gyorsabb közepes távok rutinját is.
Hozzá kell tenni, hogy amikor A-nak átadtam a stafétát, akkor volt egy olyan pillanatom, hogy most akkor mi is van? Kiállhatok? És egy nagyon rövid idegi nem örültem neki, hogy folytatom a körözgetést, de ahogy az lenni szokott, néhány száz méter zihálás és magamra találás után már egészen jól esett a lassabb kocogás.
Három és fél kilométer után, a legborzasztóbb szakaszon (Dózsa György út, tűző nap) utolértem A-t, és onnantól átvettem az ő enyhén lassabb tempóját, ami igazán jól esett, szinte már-már kipihentem magam. Szegény, ő nem így élte meg (pici gyerek, kis plusz súly, semmi idő edzésekre - szerintem így is hatalmas hős!), de mondta, hogy segített, hogy vele voltam, hogy mondtam, mikor melyik kanyarig kell kibírni, és így tovább.
Harmadik futónk, T azonnal kilőtt, úgy szökellt, mint egy gazella. Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt nem fogja így végig bírni, és így is lett, minél későbbi visszafordítónál láttam szembe jönni, annál kevésbé volt őszinte a mosoly az arcán. Ha volt egyáltalán.
Nekem jól ment a harmadik kör, közel se voltam ahhoz az állapothoz, hogy én most feladjam - egyszerűen csak fáradtam. Picit gyorsabb voltam az előző körhöz képest, ehhez viszont jól jött, hogy a másodikban sokat tudtam tartalékolni.
Az utolsó ötszáz méteren értem utol T-t, próbáltam biztatni picit, aztán benyargaltam a célba, nyugtáztam, hogy sikerült két óra alatt lefutni a távot, aminek rettentően örültem.
Elfáradtam, de egyáltalán nem volt vészes.
Oké, tavaly a félmaraton még úgy is gyorsabb volt, hogy volt benne két perc WC-szünet, de az tavaly volt, amikor nem volt meleg, amikor két kört R-val futottam, és amikor valamivel edzettebb is voltam.
Két éve viszont két óra felett voltam, de akkor a mostanihoz képest is brutális hőség volt.
Úgyhogy ez egy kedves kis félmaraton, meglepően jól sikerült repülőrajttal, és egész könnyed másik két kör kocogással.
A többiek remélhetőleg idén is élvezték a futást.
Bár az én hét kilométeremmel messzemenőkig elégedett vagyok, idén mégse én lettem a leggyorsabb. K 33:23-t futott, ami szerintem már UFÓ dolog, ráadásul úgy, hogy ő negyedik futó volt, és addigra a hőség is fokozódott.
Ezt a vereséget még nem tudom, hogy fogom feldolgozni.
Haha.
Jövőre mindenesetre kéne egy ütős csaj csapatot csinálni, ehhez persze az lenne a tökély, ha R-t visszavenné a cég. Máris egy csajos félmaraton váltó, mindenki 35 perc alatt, sőt, közülük én vagyok a leglassabb.
Nővérem is velünk tartott, ő befejező ember volt, és akkor már tényleg nagyon ontotta a beton is a beszívott meleget. Alig lépte túl a 40 percet, ami még mindig hat perc alatti kilométereket jelent, és rengetegen cserélnének vele, de ő csalódásnak élte meg, 35 perc alatt szeretett volna futni, és emlékszem is, amikor még az ő cégével mentünk, mennyire néztem, hogy 33 körüli időt (vagy lehet, hogy még gyorsabb volt?) hogy a túróban tudott összehozni. Most meg ugye én voltam a jobb, de én korán futottam, kifejezetten készültem rá (ő is fut a kerületi futókkal, de főleg 10-13 kilométereket, és szerintem mindig lassabb tempóban), van ez a hülye allergiája, szóval egy csomó nehezítés, amik miatt már önmagában az, hogy kijön és fut, egy nagy teljesítmény, és az, hogy 40 perces időt, az pláne jó.
Csak átérzem, mert tudom, hogy milyen, hogy ő sokkal-sokkal jobbat tudott, kettőnk közül mindig ő volt a gyors, én csak a kitartó - és most valami miatt nem megy.
Próbáltam azt tanácsolni neki, hogy ha nem esik most jól a futás, akkor ne erőltesse, úgyis van egy csomó kötelessége az életben.
Akkor keressen valami új sportot, talán jót is tesz valami új motiváció, új társaság.
És nagyon-nagyon bízom abban, hogy ez csak átmeneti, mert ha jól futott, és szerette, és kb. az egyetlen dolog volt, ami még erősebb lelki bajokban is segített neki, akkor az nem múlhat el nyomtalanul. Kérdés, hogy ez a rezgő allergia el tud-e múlni vagy mérséklődni.
Egyébként a kollégáim szerintem nagyon kedvesen befogadták, G külön indítványozta, hogy legyen állandó futó tagunk (októberben is futott velünk váltóban), úgyhogy remélem, a csalódásán túl értékelni fogja, hogy eltöltött egy sportolós kis időt egy egész jó csapatban.
A futás után kiültünk egy teraszra, és kicsit lefogyasztottuk főnökünk arany kártyáját (ja, tényleg, elfelejtettem írni, hogy Y második ember volt a másik csapatban G után, és nem értettük, hogy miért nincs azon a helyen, ahova a pokrócainkkal telepedtünk - kiderült, hogy önszorgalomból a sajátja után még futott két kört, és így nem hivatalosan a félmaratont. Csak úgy.), én sört nem ittam, mert még aznap vezetnem kellett. Mielőtt szétszéledtünk, még megbeszéltük, hogy este tízkor folytatjuk a partyt az aranykártyával a Gellért Fürdőben.
A fejfájásom egyébként elmúlt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése