Persze túl sokat azért nem veszítünk, de úgy nagy hirtelen:
Ahogy tavaly, úgy idén is a füredi félmaraton volt az év első félmaratonja, a korábbi évektől eltérően viszont az egész telet kényszerpihenőn töltöttem. Február végén kezdtem bele a hét és fél perc/kilométeres vágtázásokba, úgyhogy olyan sokat ettől az áprilisi versenytől nem vártam, csak hogy lefussam, jól essen, és kigyönyörködjem magam a Balatonban.
R-val mentünk, és mivel nagy hirtelen gépjármű tulajdonos lettem (illetve én nem, de a cégem révén használó), a benzinkeretem miatt a PUB-bal (PBU, de annak semmi értelme nincs) mentünk. Igen ám, de nekem még egyáltalán semmi gyakorlatom, mostanában kezdek csak önállóan vezetni (tényleg, lehet, hogy ez is kap egy posztot), úgyhogy R vezetett. Vasárnap hajnalok hajnalán azért megkértem, hogy én állhassak ki a mélygarázsból, mert az állítólag egy komoly kihívás, és ennél ideálisabb körülmény arra, hogy kipróbáljam (egy lélek se ki, se be) nem adódhat egyhamar.
Egyébként a vártnál könnyebben kijutottam a parkolóházból, és ott aztán R átvette a volánt.
R tavaly is borzasztó nagyot száguldott, csak azért nem ment 1:45 alá, mert az elején beleragadt a tömegbe. Idén már sokkal komolyabb edzéseket végzett, a maratonja kezd űridőket megközelíteni, szóval neki konkrét célja volt, hogy most már aztán tényleg áttörje az 1:45-ös határt. Én meg csak jól akartam érezni magam.
Ez nagyjából ment is, csak a legelején nem esett jól, hogy ránk szakadt az ég, és a szél jobbról az oldalamra-fülemre vágta a jeges vizet. De szerencsére talán két kilométeren keresztül se tartott a dolog, és felszakadozott a felhőzet. Széllökések maradtak néha (de nem volt olyan durva, mint 2015-ben a siófoki), de így legalább hamar megszáradtunk.
Úgyhogy ment is. R-t csak néha láttam a visszafordítóknál, mert annyival előrébb volt, mint én, és olyankor se kommunikáltunk, mert nagyon erősen koncentrált a futására, úgyhogy se látott, se hallott.
Nyilván elfáradtam a végére, bár több, mint egy hónap távlatából teljesen megszépült minden, és az egészen biztos, hogy tavaly sokkal jobban utáltam a végét, sokkal jobban éreztem azt, hogy elfogytam. De az a hurrá érzésem se volt, hogy ó, úgy futnék még két-három plusz kilométert.
Mindenesetre a legvégén sprinteltem egyet, ezáltal néhány másodperchez hozzásegítettem egy hölgyet, aki felvette velem a versenyt (és le is győzött), valószínűleg nélkülem simán csak lekocogta volna az utolsó métereket.
A pulzusom elég magas lehetett, de az elején lecsúszott a pulzuspántom a hasamra, és már nem tudtam visszavenni, igaz, egy idő után valahogy ott is megtalálta a pulzusom, és onnantól szerintem nem is mért hülyeségeket, de az addigi adatok értelmezhetetlenek.
Az időm pedig kereken 1:55:00 lett, ezerszer jobb, mint amit vártam (akár két óra feletti időt is el tudtam volna képzelni nagyobb csalódások nélkül), mindössze fél perccel lassabb, mint tavaly, amikor télen is kocogtam, és amikor valahogy kifejezetten nyüglődős- véget érni nem akarós volt a vége.
Hozzáteszem, hogy az idő valószínűleg idén a szél ellenére is szerencsésebb volt, mert tavaly már kicsit túl meleg lehetett a futáshoz.
R döbbenet jó időt repesztett, 1:43:05-ös ufó idővel hatodik lett a hölgyek között.
Én se szégyenkezem. 189 induló közül 37. lettem (a legjobb időmmel 21. lettem volna).
Összességében ahhoz képest, hogy mennyire keveset készültem rá, szerintem nagyon jól sikerült kis futás volt ez, és bár persze elfáradtam a végére, de nem voltak nagyobb holtpontok, az időeredmény pedig minden előzetes várakozásomat felülmúlta.
Következik nemsokára a június kamikáze félmaraton. A füredi óta is minimális edzéseket végzek (egyszerűen nem jön ki a lépés, most hétvégén például programokkal telezsúfolt turné volt a zenekarral Galántán, már be se pakoltam a futócuccomat, mert úgyse lett volna rá idő), úgyhogy a tavaly-tavalyelőtti eredményeimet szerintem nem fogom megfutni, de nem is érdekel.
Addig is, viszlát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése