Avagy a brácsa fekete napja
Tizennégyes versenyzőnk a szimpátiaversenyben nálam dobogós.
Egy alacsony, köpcös, borostás bácsi, ápolatlan, hosszú haja lófarokba kötve, vagyis a külső benyomások lehettek volna jobbak is.
Azonban rögtön tanúbizonyságát adta empatikus készségeinek, mert azzal kezdte, hogy sejti, mennyire bele lehetünk már fáradva ebbe a válogatásba, és ha más nem is, ma próbáljunk meg egy jót zenélni. Nagyjából úgy foghatjuk fel, mint egy vakrandit - majd kiderül, hogy követi-e újabb találkozó, vagy sem.
Magáról annyit mondtott, hogy csellósként kezdte, de több zenekarnál és kórusnál is megfordult már.
Ráadásul csellistaként még ebben a zenekarban is játszott rövid ideig, és nem manapság (nem a fiatalabb generációt képviselte, olyan negyvenes vége lehetett).
A próbáról, vezényléséről túl sokat nem tudok írni. Nem volt jó, sajnos.
Először átvettük megállás nélkül a Mahler első tételét, majd visszatértünk javítgatni, de semmi szemléletes vagy emlékezetesebb instrukciót nem kaptunk, inkább a tempón és tempóváltásokon próbált állítgatni, felemás sikerrel. A keze vagy nem volt jó, vagy velem lehetett a baj, mert sokszor egyszerűen nem értettem, hogy mit akar mutatni. Volt viszont egy teljesen egyértelmű mozdulata: hogy valami legyen több, azt balkeze rázogatásával jelezte, némlieg komikusan.
Ő volt talán az egyetlen, aki még a Brittenben (Tarantella) jobb volt, mint a Mahlerben - legalább az elején a ritmust nagyjából bejáratta. De még itt is nagyon színtelen-szagtalan volt az egész. Énekelni tudott legalább, de nem gyakran élt ezzel az eszközzel.
A szünet után átvettük a negyedik tételt a Mahlerből, gyakorilatilag csak ott megállva, ahol muszáj. Így is picit túlmentünk a hivatalos próbaidőn.
Ja, és hogy miért volt fekete nap a brácsásoknak?
Még a hangoláskor I tekert egyet a húrján, majd pattanás-csattanás: a hídja teljesen kettétört.
Talált magánál egy hegedűre való hidat, ami szerencsére nem szakadt el az erősebb brácsás húrok feszítésében, viszont nyilván nem lehett vele normálisan játszani, a húrok ráfeküdnek a fogólapra teljesen.
Ez volt a kisebbik. A szünet után viszont M (valószínűleg fáradt lehetett, máshol járhatott az esze) ráült a hangszerére. Szilánkosra tört a nyak-fej része szegénynek. Próbálta egy saját sztorival enyhíteni Copfos Vakrandi bácsi a tragikus légkört, de mondjuk egy húr elpattanása, azt hiszem, nem említhető egy lapon egy hangszer összetörésével. M összecsomagolt, és láttam, ahogy fent a karzaton hanyatt fekszik. Megijedtem, hogy esetleg halni készül, de aztán kiderült, hogy a hirtelen mozdulattól kiújult a lumbágója, ezért hevert a kemény földön.
Lófarkas bácsi nálam a második legkevesebb pontot kapta (48 vagy 49), a szimpátiára 10 pontot, a többire amit éppen éreztem. A belenézett a lapomba, és nem értette, hogy miért adok ilyen sok pontot.
Mondjuk tényleg soknak tűnik, de kb azért, mert én átlagosan mindenkit magasabban pontozok, mert ilyen vagyok, de ennél a pontszámnál nálam csak Szerencsétlenke (a 12-es versenyző) kapott kevesebbet.
Azt is odaírtam a lapjára, hogy egyike a legszimpatikusabb jelölteknek, de ez sajnos nem elég.
Megint nem tetszett, hogy a prím első pult első három helyezettjében nagyon tartja magát Maximalista, és az se tetszik, hogy nagyon úgy fest, a végső megbeszélés 15-én lesz, ahol még A-n keresztül se tudom képvilseltetni az érdekeimet, mert ő se ér rá. Én meg nem lóghatok a céges karácsonyról. De az, ha leírom a véleményemet és rangsoromat, nem olyan, mintha élőben képviselném magamat, amihez szólamvezetőként, azt hiszem, jogom van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése