Félmaraton újra...egyéni csúcs újra

A budaörsi nagyszerű félmaraton után úgy voltam vele, hogy már sajnáltam, hogy korábban beneveztem a Budapest Félmaratonra. Sajnálom a kevéske hétvégéimet, meg a célom, az egyéni csúcs már megvolt, azóta alig futottam valamit, szóval nyilván a két héttel későbbi budapesti már nem fog úgy sikerülni.
De befizettem, és igazából ezeket a versenyeket mindig nagyon szerettem, a 99-es budapesti félmaratonnal debütáltam, és a tavalyit is csak Provence tudta kiütni a nyeregből, szóval nem mondtam vissza azzal a megnyugtató gondolattal, hogy legfeljebb egy jó kis levezető félmaraton lesz belőle.
Annak szántam, de úgy látszik, a (kényszerű) rápihenős taktika bejött.
Valahogy nagyon könnyedén ment az elején 5:10-es, nagyon egyenletes ezrekkel.
Persze azt éreztem, hogy ez egy picit a kényelmes tempóm felett van, de csak egy icipicit, és majd lassulok, ha nem bírom.
Képzeletben ezt a futást is három hét kilométeres szakaszra bontottam. Az elsőben minden ment magától, jóval könnyedebben, mint hittem volna. A második szakaszban egy kicsit kopott ugyan a könnyedség, de azt éreztem, hogy ezt a tempót tovább tudom vinni a harmadik szakaszra is, csak az már munkás lesz.
Így is történt, már nem magától ment a futás, már tenni kellett érte, de ment anélkül, hogy átment volna szenvedősbe. Dolgozós volt, de nem szenvedős.
Viszont mivel nagyon a futásra koncentráltam, ezért sokkal kevesebbet bámészkodtam, mint szoktam.
Az elején még királynősen integettem a darunak (ott vagyok a kép tetején, feketében, kendőben)

Az Operánál picit áriáztam, és kerestem Gézát, de nem volt ott. A következő emlékem, hogy elfutottunk a régi munkahelyem előtt, ahol talán azóta nem jártam, hogy megszereztem az utolsó aláírást a kilépő papíromra. Valahogy nem örültem annak, hogy ott visz el az útvonal.

Megvan a macskakő a Közgáz előtt, a Szabadság-híd és az előbukkanó emlékek, hogy milyen is volt ott két éve harminc kilométernél.

A lenti rakparton kiszúrtam drukkolók között a vívótársamat és barátját, kicsit későn vettek észre, de még tudtak integetni és biztatni.

A Várra, Gellért-hegyre vagy a Parlamentre egyáltalán nem emlékszem, arra igen, hogy a Lánchíd söröző még zárva volt. Az István park közelében lestem, hogy nem sétál-e épp véletlenül arrafelé B, de nem sétált.

A Nyugati felüljáró nagyon könnyen megvolt, egyrészt rövid, másrészt még jó, hogy nem lejt.

(Hű, de nagyképű lett valaki...)

Nagyjából ennyi, mert innentől szinte csak csőlátásom volt, előre néztem (kellett is, mert volt, hogy az út közepén, teljesen hirtelen döntött úgy előttem valaki, hogy inkább megáll...majdnem felkenődtem a hátára), lestem a kilométertáblákat, meg az utolsó négy-öt kilométeren kiszúrtam egy nőt, akinek tetszett a tempója, és hol ő volt egy nagyon picit előttem, hol én őelőtte. Az utolsó kilométeren faképnél hagyott, akkor nem bírtam utolérni, bár utólag látom, hogy simán volt még bennem annyi tartalék, hogy ment volna, de az már nagyon nem esett volna jól. Így is öt perc alatt volt az utolsó két kilométerem úgy, hogy itt nem segített rá olyan szimpatikus, hosszú, szelíd lejtő, mint a budaörsi útvonalon.

Éreztem, hogy jól sikerült, de az időeredményem minden várakozást felülmúlt: 1:48:49!

Ez még a budaörsinél is jobb!

Kicsit azért akartam most is jó időt futni, mert volt egy olyan hülye elméletem, hogy a budaörsi rövidebb volt, mint 21.1 km, és így az nem is "igazi" időeredmény, és szerettem volna egy teljesen hivatalos pályán is jó időt menni.

Most már nem tagadhatom le magamnak, hogy TÉNYLEG lefutottam a félmaratont 1:50-en belül.
Ugyanitt, a budapesti félmaratonon, 1999-ben futottam le a legelsőt, még 2 óra 12 perc körül.
A célban utolért egy pasi, aki megköszönte a versenyzést. Úgy tűnik, ahogy én a sárga felsős nőt, úgy ő meg engem szúrt ki - csak épp nem vettem észre. Mondta, hogy az utolsó frissítő után már nem bírta tartani velem a lépést, viszont 99-ben ugyanitt futotta élete első félmaratonját, és azóta csak egyet hagyott ki (én többet: 99, 2000, 2005, 2007, 2010 és az idei voltak a Budapest félmaratonjaim).

Innentől azon kell igyekeznem, hogy NE akarjak új egyéni csúcsot futni, persze ha megy, akkor miért ne, csak ne legyen ez a cél mindenek felett. Szerettem ezt a futást  (és még az utolsó kilométereken is tudtam mosolyogni, sőt, a célban volt valaki, aki látott, és külön elismerően szólt, hogy mennyire vigyorogtam, mert sokaknak nem volt őszinte a mosolya...), de nem volt bennem az, ami a 2010-es félmaratonon, amikor már-már sajnáltam, hogy MÁR MEGINT jött egy újabb kilométertábla, és NEM AKARTAM, hogy vége legyen. Most dolgozósabb volt, és ezért minden kilométertáblát vártam rendesen. Főleg a végét.

Szóval legközelebb lehet, hogy valakivel együtt futok, aki picit lassabb, mint én, és rittyentek egy igazi örömfutást.

Ez is az volt, csak ennél még tud egy picit örömtelibb lenni.

Viszont az eredményem miatt meg teljesen megérte, nagyon feldobott, és rém büszke vagyok magamra!
Meg úgy éreztem, hogy ha maratont nem is, de 30 kilométert egészen simán le bírnék futni. Ettől még nem indulok az októberi 30 kilométeren, mert az még egy hónap, és addig sajnos már nem fogok tudni edzeni, legfeljebb egyszer-egyszer hétvégén.
Egy-két futás nélküli hét alatt még - ezek szerint - szinten lehet tartani a formát, de egy egész hónap kihagyás már nagyon sok lenne, főleg, hogy nem félmaraton, hanem 30 km lenne a cél.
Különben is: ha meglenne a harminc, akkor meg azon nyavalyognék, hogy de akkor miért nem 42?
Szóval majd inkább maratont fogok futni valamikor, de csak akkor, ha megközelítőleg olyan komoly felkészülést tudok előtte csinálni, mint 2012-ben.

Zene: volt most is a Csajkovszkij Csipkerózsika keringő, meg ha eljutott hozzám valami zene az út mentén.