Sokat lehetne írni a Zeneakadémiai koncertünkről, arról, hogy sajnos a végére se sikerült megszeretnem a Mahler egyet minden hatásossága ellenére, hogy döbbenetesen túl nehéz, hogy életemben annyit, mint a negyedik tétel elejét, semmit se gyakoroltam (metronómmal, folyamatosan gyorsítva, fejen állva, spárgázva, stb.), és hogy nagyjából a szólamomból én voltam az egyetlen, aki le bírta játszani tempóban, de a koncerten mégse jött össze, mert úgy elizgultam, mert az izgulásaimat sajnos még nem tudom levetkőzni (ettől függetlenül nem gondolom, hogy hiába gyakoroltam ennyit, mert biztos, hogy sokat tanultam és fejlődtem általa, egyébként meg annál a résznél úgyis elnyomnak a fúvósok), arról, hogy a közönség mennyire hálásan fogadta, hogy milyen volt visszatérni ebbe a Szentélybe, ahol még a profi zenészek is megilletődnek, arról, hogy mennyire tele volt a hócipőm az utolsó hónapok hisztérikus favágómunkájából, és hogy milyen szép volt azzal a maroknyi csapattal szombat délelőtt Rudi sírjánál készíteni fel lelkünket a koncertre.
De mégis egy momentum van, amit kiemelnék, mert nekem ez jelentette a legtöbbet.
Rengeteget kaptunk Gézától, hogy mi milyen fegyelmezetlenek vagyunk, milyen a próbára járási morál, hogy nem figyelünk, hogy leszarjuk, hogy bénák vagyunk (és sok kritika szerintem egész egyszerűen nem is volt jogos), de a legeslegtöbbet a brácsa szólam kapta.
Őket minden próbán keményen osztották.
Sokszor nem szalonképesen.
Persze, bénácskák is, de MINDIG azok voltak, és a Mahler - az sokkal nehezebb, mint eddig bármi, amit próbáltunk.
Volt egy rész a negyedik tételben, amit a próbákon tízből kilenc és félszer elrontottak. Nem különösebben nehéz, ami a hangokat illeti, csak a ritmusa nagyon becsapós, és ezért 100%-os koncentrációt kíván (legalábbis egy amatőr zenésztől), ami általában nem jött össze, mert valaki mindig behúzta vagy itt, vagy ott.
Még a délutáni helyszíni bejátszó próbán is elrontották.
Géza azt se tudta, hogy akadályozza meg, hogy robbanjon. Látszódott, ahogy visszaszámol magában. Aztán párszor eljátszatta még velük.
Amikor a koncert alatt eljutottunk az ominózus részig, érezhető volt, hogy az egész zenekar feszülten drukkol a brácsának.
A brácsa pedig, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, tökéletesen eljátszotta.
Akkor érezhető volt, hogy mindenki, a hegedűsöktől kezdve a fúvósokon át az egész ütős részlegig, Gézát is beleértve, megkönnyebbül, és mosolyog, és boldog.
Akkor éreztem hosszú idő után először és nagyon mélyen azt, hogy szinte egyek vagyunk.
Géza meg, talán kárpótlásul a sok szapulásért, meg dicséretképpen a koncerten való tökéletes megfelelésért, meg egy szép gesztusként, ünnepléskor az egész brácsa szólamot külön felállíttatta és ünnepeltette.
A közönség részéről nem feltétlenül, de a zenekar többi tagjától ők kapták a legnagyobb ovációt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése