Pedig nem is indult jól - előző este végigkínlódtam az argentin-holland rettenetet, hosszabbítással, gól nélkül, tizenegyesekkel. Mivel szabadságon már nagyon rég voltam, akkor se sokat, ezért amúgy is szinte elviselhetetlen szintre kumulálódott a kimerültségem, ezen pedig a foci vb miatti éjszakázások se segítenek.
Nagy nehezen összevakartam magam, negyed órával előbb, mint egyébként kellene, mert az 1-es villamos miatti túrás ennyivel hosszabbítja meg minden nap a közlekedésemet, oda is, vissza is.
Az irodában gyorsan leellenőriztem a friss e-maileket, de mielőtt igazán felhúzhattam volna rajtuk magam, elindultunk Füredre, hogy ott is elindítsunk egy vizsgálatot.
M-mel nagyon jókat tudunk beszélgetni út közben a kocsijában, most főképp egy nemszeretem kolléganőmet beszéltük ki, de hát néha ilyen is kell.
A fürediek nagyon profik és kedvesek voltak, és mivel a vizsgálatból a kapott anyagokból előre felkészültek, egyéb vizsgálatokból meg rengeteg tapasztalatuk van, így szerencsére egész hamar végeztünk a nyitóvizittel. M nem vitt haza engem a kocsijával, mert másik irányban lakik, én viszont nem törtem magam egy korábbi vonatért, hanem elsétáltam a partra.
Az idő kellemes volt, bőven messze a strandidőtől, de nem is hoztam fürdőruhát. A terv egy kellemes, Balatonba belebámulással felváltott olvasgatás volt egy tóparti padon.
Persze Füreden majdnem mindig van valami rendezvény, most éppen a Kék szalag versenybe botlottam bele, úgyhogy kezdett mosolyra húzódni a szám, amikor a sok boros standot megláttam.
Fülig akkor kezdett érni a mosolyom, amikor teljesen váratlanul megláttam a véradós sátrat.
Az utóbbi években nem adtam vért, volt, hogy a vasam volt kevés, a trombocitáim meg mindig kevesen vannak, és amúgy se nagyon ajánlották a véradást a dokik, de őszintén szólva úgy igazán eszembe se jutott mostanában.
Tudtam előre, hogy jól fogom érezni magam abban a kevés időben, ami a vonat indulásáig nekem Füreden megadatik, de valahogy arra nem számítottam, hogy azon túl, hogy jól elleszek, még jót is tehetek.
El is felejtettem, hogy ez milyen jó érzés.
Először nem mentem át a hemoglobin teszten, de annyira kicsi mintából nézték, hogy meg lehetett ismételni a mintavételt, és másodszorra szerencsére már jó volt az eredmény.
Csodaszép, piros vérem elég hamar lecsapolódott (a biztonság kedvéért leellenőriztem, nem nőttek-e vámpírfogaim a látványra, de nem...most még nem), közben pedig a sátor hasadékán át a Balatont nézegettem.
A véradás után természetesen serkenteni kellett a vérképződésemet, erre mi sem felelt meg jobban, mint a jó kis szekszárdi vörösbor
...és a fűszeres kolbász sok-sok mustárral.
Miután jóllaktam, letelepedtem egy szimpatikus padra, és kezdődött a program azon része, amit már jó előre elterveztem. Olvasgattam a könyvemet, időnként meg belefeledkeztem a Balatonba, a hattyúkba, a kacsákba, és a parton lófráló emberekbe. Mostanában sajnos többször előkerül a mizantróp énem, de azon a padon, második pohár vörösborommal, könyvemmel, és kedvenc, soha meg nem unható tavam látványával valahogy inkább a Capo Rosso-i "szeretem az embereket" érzés szállt meg.
Nem szorongtam a szokásos dolgaimon, nem zavart, hogy egyedül vagyok, és hogy a boros árusokon és véradós nővéreken kívül senkivel se beszéltem. Amikor a munkahelyi stresszek és idegesítő dolgok próbáltak a gondolataim közé férkőzni, egyszerű képzeletbeli legyintéssel elhessegettem őket.
Nyugodtságot, elégedettséget, könnyed derűt éreztem.
Azt, hogy minden jól van úgy, ahogy van.
Az se zavart túlságosan, amikor elkezdett szemerkélni az eső - volt nálam esernyő, így tudtam tovább olvasni és nézelődni fekete kupolája alatt.
Úgy éreztem, ezt a dolce far niente-t a világ végéig tudnám boldogan űzni. Tudtam, hogy ez az állapot rövid ideig tart, de épp ezért igyekeztem fenékig kiélvezni.
A búcsú ideje aztán elérkezett, de ebben segített, hogy az idő is kezdett barátságtalanná válni.
Kicsit még sétálgattam a parton, aztán elindultam az állomás felé, ameddig látni lehetett, a vállam felett folyton hátra-hátralesve a vízre.
A vonaton igyekeztem addig nyitva tartani a szememet, amíg a Balaton mellett mentünk, köszöntem Csopaknak, a fűzfői halasnak (réges-rég kellemes nosztalgia már, semmi több), és persze Akarattyának.
Aspettami, Balaton!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése