Ahogy a napjaim (és éjszakáim) teltek Isolán - sítúrás beszámoló 2 (de ez még hosszabb)

Nem tartott sokáig ez a síelés, de elég hamar kialakult a maga sajátos kis ritmusa, megszokásai, hagyományai.
Volt, hogy kifejezetten ellene dolgoztunk ennek.
Rögtön első este kialakult pl. az asztal körül az ülésrend, de mi egyszer csak gondoltunk egyet, és elkezdtük kevergetni. A kis ottlétünk alatt mind a négyen ültünk mind a négy széken, néhányon többször is. A többi apartmannak persze nem jutott eszébe ilyen elmés kis ötlet.

A reggelek általában úgy kezdődtek, hogy már jóval hamarabb ébren voltam, mint kellett volna. Sokszor F is hamarabb ébredt. Kicsit feszélyezett minket, ha pl. pisilni kellett, ki kellett volna menni a fiúkhoz, mert az előszobából, ahol aludtak, nyílt a fürdő (a dagasztás se volt könnyű ügy). Megvártuk a nyolc órát, amikor szólt az ébresztő, gyorsan felöltöztünk, elkezdtük csinálni a reggelit, a fiúk meg egy idő után csatlakoztak hozzánk (már ha nem volt valamelyikük éppen nagyon másnapos).
Minden nap nyolckor kezdtük a nap hivatalos részét, de minden nap egyre lassabbak lettünk, és egyre később értünk ki síelni.
Egész nap a pályákon voltunk, amikor csak lehetett, zárásig síeltem, de volt, hogy fáradtság, vagy utolsó nap a rossz látásviszonyok miatt hamarabb abbahagytam.
Mikor mindenki visszaért a szobánkba, gyorsan megittunk egy pálinkát az ijedelmekre (aztán még egyet...), megfőztük és megettük a levest. Leves után a közértben beszereztük a vacsorához hiányzó dolgokat és innivalókat (találtam korzikai rozét is!!!), aztán nekiálltunk a vacsorafőzésnek.
Vacsora (pálinka, bor) után általában átvonultunk valamelyik zenekaros apartmanba, tízig ott voltunk, utána meg némi tipródás után valahol folytatódott az este.

Mindegyik nap erre a kaptafára volt ráhúzható, a fő különbségeket az esti programok adták.

Azt hiszem, innen  nagyon hiányzott egy jó kis Poco Loco (a bár Orcieres-ben, ahol egyszer jelmezekben vonultunk fel, egyszer meg egy Michael Jackson estbe és egy Stephanba botlottam bele). Voltak itt is bárok, de valahogy igazi élet egyikben se volt. Ettől függetlenül kipróbáltuk a Krokodilt, a Bowling Bar-t (én azonnal felállítottam a negatív pályacsúcsot) és a Hi-Bar-t is.
Első este, amikor hamar pizsifellövőset játszottam, ha jól tudom, a többiek a Hi-Barban kötöttek ki, ahol elmondásuk szerint két ötvenes nőci próbálta rúdtánccal szórakoztatni a nagyérdeműt. Nem biztos, hogy sajnálom, hogy kimaradtam belőle.
Valamikor az elején, talán a második vagy harmadik este átinvitált megint AZ a banda kártyázni több zenekarost. Mocsaraztunk (valami nem túl bonyolult játék, ahol kialakul egy sorrend: király, királynő, polgárok, mocsár - és a következő osztáskor a mocsár a legjobb három lapját lecseréli a király három legrosszabbjára, a paraszt kettő legjobbját a királynő kettő legrosszabbjára, és így tovább, lényeg, hogy ezzel nehezítik a mocsár feljutását illetve a király bukását, de a játék célja nyilván az előmenetel). Rögtön az első osztás után a már többször emlegetett fiú lett a király, én a királynő. Ő jól játszott, én viszont elég hamar buktam, nehezményezte is a cserét, mikor egy fiú lett a "királynője". Hogy az előző jobb volt. Mosolyok. Nem én kezdtem.
Talán ezen az estén éreztem a legjobban magam az egész út során.
F és még páran otthagytak minket még a játék elején, és elmentek sétálni és csillagokat nézni a sípályákra. Mire visszaértek, én már egészen mocsárig leküzdöttem magam, és bár az utolsó körben sikerült pár pozíciót javítanom, de akkorra abbahagytuk a játékot.
Emlékszem, az ágyamban valahogy annyira közelinek éreztem mindenkit, akit szeretek, főleg Áronra és Nórira gondoltam, és hálás voltam, hogy kicsit elutazhattam, és hogy otthon meg annyi ember vár, akit szeretek és akik engem is szeretnek. Sikerült épp eltalálni a "szeretem a világot" alkoholszintet.
Innentől ezt a társaságot kicsit elvesztettük, nem fértünk volna be úgy egy apartmanba se, hogy a zenekarosok és ők is ott legyenek, úgyhogy csak időnként láttam őket a pályákon, de az is ritka volt.

Az az este a Bowling Barban, amikor negatív pályacsúcsot állítottam fel, nem sikerült valami jól. Igazából P-vel (trombita) ketten éreztük magunkat garde-damoknak (hosszú történet, de az egyik fiú rábízta P-re a húgát, akire L, a szobatársam nyomult, és P-nek nem igazán volt kedve ehhez a küldetéshez, de a végén épen kézbesítette a lányt. A, a másik szobatársunk annyira bátran dobálta a minipályán a golyót, hogy többek között az eredményjelzőt is eltalálta, úgyhogy majdnem kidobtak minket onnan, még szerencse, hogy P nagyon jól beszél franciául, és valahogy kidumálta magát.)

F és P (meg akik épp hozzájuk csapódtak) több este is eljátszották az "éjszaka felsétálunk a pályára" műsort, én csak egyszer tartottam velük. Mentünk felfele a frissen leratrakolt hóban, és ahogy egy kis bukkanón túljutottunk, és a sífalu fényei teljesen eltűntek, az addig is fényes csillagok olyan hihetetlen erővel kezdtek el ragyogni, hogy volt egy olyan vágyam, hogy csak hanyatt fekszem itt a havon, és nézem, nézem őket, amíg...
Aztán inkább visszafordultam, egyedül, picit para volt, hogy nem tévedek-e el a sötétben, egyszer talán vakuztam is a gépemmel, hogy látom-e még a lábnyomokat. Volt, hogy térdig belesüllyedtem a hóba, és akkor megint picit megijedtem, mert ez azt jelentette, hogy letévedtem a pályáról, de aztán szerencsére hamar visszataláltam rá, és utána már nemsokára megint előbukkantak a sífalu fényei, onnan meg már tényleg nem lehetett eltévedni.

Volt olyan este, hogy az egyik szobába bezsúfolódva kacsintós gyilkosost játszottunk, majd megtanítottam nekik a történet elmutogatós játékot, az jó időre lekötött mindenkit. Főleg az a játék lett nagyon vicces, amikor a történet a Belfortban látott, idiótára kipingált-dekorált autós volt, akinek a fúvósok bekiabáltak és mutogattak mindenfélét. Vagy amikor Miki összetöri a brácsáját a kürtösök fején.

Körülbelül ennyi estére emlékszem, a záróestén kívül, de az külön történet.

Az út előtt picit tartottam attól, hogy milyen lesz egy ilyen társasággal utazni, de szerencsére ezek a fiatal egyetemista zenekarosok nagyon helyesek. Vidámak, pozitívak, befogadók. Ettől függetlenül sajnos sokszor úgy érzem -  nyilván nem véletlenül - hogy ők már egy teljesen más generáció, mint én vagyok. Igazából igazságtalanságnak érzem, hogy nekem annak idején nem adatott meg ekkora és ilyen összetartó társaság (nekünk is volt egyetemista zenekaros bandánk, de úgy nagyjából 5-6 főnél kimerült), és hogy most meg szinte egyáltalán nincs jelen a zenekarban az én generációm. Elszabott egy generáció, néha úgy tűnik.
Ami nekem borzasztó furcsa a fiatalokban, hogy hihetetlenül jól viselik, hogy együtt utaznak exek és jelenlegi párok. Én annak idején már azt borzasztóan nehezen viseltem, ha egy-egy koncertre eljött J új barátnője, de hogy együtt is utazni velük...számomra ez elképzelhetetlen lett volna. Néha kicsit vicces kívülről figyelni, hogy ki kivel járt és kivel jár most, ki kibe szerelmes reménytelenül, egész regényeket lehetne írni róla, csak nem akarom kiteregetni a kis szálaikat, egyrészt, mert aki esetleg olvassa itt, úgyse ismeri őket, és így neki érdektelen, másrészt meg még ismeretleneknek se biztos, hogy illik kiadni őket.
De azért egyik kis szobatársamról mégis: nagy kedvencem lett L, most nem tudom, hogy 18 vagy 19 éves kürtös fiú. Az út végére egészen úgy lettem vele, mint egy kedves kisöcsivel. Nem, tesónak túl fiatal, de akkor mondjuk unokaöcs.
Nekünk volt már egyébként egy közös történetünk - csakhogy erre egyikünk se emlékszik. Nekem is csak utólag mesélték, hogy azon a bizonyos decemberi bulin, amin...hát szóval sokat sikerült innom, azon ő még rajtam is túltett. Állítólag ott voltam akkor én is a mosdóban, amikor ő...de nem emlékszem rá.
Mindenesetre ez a közös emlékezetkiesés valószínűleg tudat alatt is összekapcsolhatott minket.
L-t egy picit mégis kiteregetem. Elnézést tőle.
Szóval elég hamar észre lehetett venni, mennyire egy húron pendülnek az egyik csellista fiú húgával, egy nagyon szép és mosolygós lánnyal. Szerintem nagyon helyesek voltak. Olyan igazi fiatal Benedek és Beatrice. Azt hittem, nincs mese, össze fognak jönni.
De aztán kiderült, hogy a lánynak van otthon barátja, és ő "csak" nagyon kedveli L-t.
Nehéz az élet.
De még bárhogy alakulhat.
Rájuk kellett vigyázni aznap este a Bowling Barban.

Apartmanunkban a két fiú közül egyébként messze L volt a háziasabb, saját készítésű húst hozott még otthonról, meg az utolsó vacsit is ő csinálta nekünk. F mosogatott a legtöbbször, a főzőcskézés leginkább nálam landolt (nem tudom, ezzel a többiek hogy jártak), de a végén A-t is be tudtuk fogni egy-két mosogatáshoz.

Az utolsó vacsora menüje egyébként zseniális volt, L-lel együtt találtuk ki: maradt rizs és sajt. Vettünk zöldségkonzervet és virslit. A virslikarikákat L megsütötte margarinon, a rizst megfőzte, összekevertük a zöldségkonzervvel, sajtkockákkal és virslivel, majd az egészre még reszelt sajtot borítottunk. Nyami.
Nagyon finom volt.
Vagy csak nagyon éhesek voltunk.

A vacsora után én nekiálltam sütni a palacsintatortát (három zenekaros ünnepelte a szülinapját az út során, őket köszöntöttük utolsó este), F segített a töltelékkel. A torta tetejére K miskolci premieres ajándéka nyomán papírból kivágtuk az ünnepeltek neveit, rászórtuk a kakaót, majd a betűket leszedtük. Voilá.
Az egyik hatszemélyes apartmanban gyűltünk össze, szinte hihetetlen, de még mindig maradtak otthoni pálinkák (az enyém is szépen kitartott a búcsúestig), amiket ki tudtunk egészíteni helyi sörökkel és borokkal.
Kis játék, italozás után már egész jó hangulatba kerültem, többek között fotón van megörökítve, ahogy felfekszem a recepciós pultra.
Átmentünk a Bowling Barba, ahol az előző alkalommal rajtunk kívül alig voltak (mégis ki akartak dobni még minket is), most viszont valahogy tele lett az egész hely, és a táncparkett is, egész jó zenék mentek (amennyire emlékszem). A fiatalok gyorsan birtokukba vették a minipályát, én a múltkori teljesítményemet már úgyse tudtam volna alulmúlni, úgyhogy inkább csak söröztem.
Megjelent végül "a" banda is, akikkel úgy igazán a mocsarazós-kártyázós este óta alig találkoztam.
Velük kezdtem beszélgetni, velük...vele...
Fogadást is kötöttünk. Egy üveg Szeremley rizling a tét.
Én fogom megnyerni.
Azt hiszem, hogy sose fogom megkapni.
A fogadás arról szólt, hogy szerintem nem fog eljönni a Parasztbecsület koncertünkre.
Egy idő után táncra is perdültünk, és még folytattuk is volna, de egyszer csak nagyon duLván felkapcsolták a lámpákat, kedves, franciásan udvarias módon tudtunkra hozva, hogy most már húzzunk el a bánatba.

A szálláson nagy jövés-menés kezdődött, mi valahogy leragadtunk a lépcsőházban.
Egy idő után egy üveg bor is előkerült.
Dumáltunk sokat.
Időnként fel-felkapcsolódott a villany, ahogy a későn hazatérők, vagy az egyik emeletről a másikra menők a lépcsőházban átmásztak rajtunk, de egy idő után nagyjából mindenki hazatalált, sötét lett, csend és nyugalom.

Mi még picit maradtunk.

Nem túl sokat aludtam ezen az éjszakán, majd másnap megkezdődött a buszozás, megint sok tolatással, Monaco-nézéssel, legalább másfél óra alvással a buszon (nálam ez nagy szó!) és vasárnap dél körüli hazaérkezéssel.

Azt hiszem, nagyjából ennyi ennek a síelésnek a története.
És mégse.
Már megint nem sikerült úgy írni, ahogy szerettem volna, a helyes arányokkal, arról, amiről szólt, hogy milyen gyönyörűek voltak a hegyek, hogy milyen érzés volt úgy ülni (és énekelni! Én mindig éneklek ilyenkor) a tányéros felvonón, hogy balról a hegy eltakarja a napot, de az egy glóriát von köré, előttem pedig a tiszta kék égen ott integet a félhold.
Vagy ahogy kavarja a friss havat a szél, és úgy hömpölyög néha, mintha hullámok lennének a tengeren.
Vagy hogy milyen érzés volt először meglátni fentről a tengert, és úgy érezni, hogy akár egy álló napig elnézegetném azt a sávot, ami onnan látszódott belőle, és a másik oldalon meg a magas hegycsúcsokat.
Hogy amikor mégis elindultam lefele arról a csúcsról, puszit dobáltam a tenger felé.
Hogy milyen volt egyedül menni a kabinos felvonóban, és kiereszteni a hangomat abban az akusztikában.
Hogy milyen volt döntögetni jobbra, balra a léceimet, megfeszíteni a combokat, érezni és élvezni a siklás sebességét.
Belélegezni a tiszta levegőt.
Mozogni.
Nem gondolkozni.
Bámulni.