A síelésről...

Úgy döntöttem, hogy annyira nincs kedvem dolgozni, hogy inkább írok a síelésről.
Mert eddig gyakorlatilag semmit nem írtam azon kívül, hogy megzakkantam egy nagyon szép és fiatal fiú miatt.

De azért egy egyhetes síelés nem csak erről szól, szerencsére.
Az utolsó napok a munkahelyen tiszta idegbetegek voltak, mindent szerettem volna befejezni, de nem sikerült 100, csak 98%-osan. Volt, hogy a héten haza is vittem melót, ami miatt későn feküdtem le, úgyhogy tisztára felpörögve, feszülten és fáradtan (jé, alliteráció) indultam pénteken este síelni.
A fiatalokkal.
A zenekari ifjúsággal.
Garde dame-nak.
Jó, persze, nem vagyok még öreg, és soha, egy percig nem éreztették velem a többiek, hogy kilógnék közülük - de én nem tudom teljesen félretenni, hogy ez már egy másik generáció.
Kb. 15-en mentünk a zenekaros bandából, szóval bíztam abban, hogy talán a buszon lesznek idősebbek is. Nem nagyon fedeztem fel ilyeneket.
Az a lány ült mellettem a buszon, aki a zenekarban is mellettem ül, egy nagyon helyes, csinos lány, és ő legalább nem egyetmista, már dolgozik, és csak kb. 5 évvel fiatalabb, mint én. Sokat még nem beszélgettem vele, de a buszon remek alkalom adódott a pasitörténeteink taglalására.
Ezt megszakította, hogy az egyik otthon maradt csellós lány felhívta a velünk utazó barátját, és közvetítést adott a zenekari próbáról. Irtó vicces volt a buszról kicsit részt venni a próbában, és Géza minden kifakadásán röhögtünk egy nagyot (jó, hozzáteszem, ekkorra már többször körbejárt a pálinkás üveg).
Próbáltam nem rágörcsölni a buszon alvásra, meg annyira fáradt voltam, hogy meg voltam arról győződve, valamennyit fogok aludni. Nem így történt, vagy ha el is aludtam, max egy-két perc lehetett (láttam az órát a buszon).
Sokat buszoztam már, és voltak ilyen és olyan sofőrjeink, de azt hiszem, ennyire suttyókat még sose fogtam ki. Az első húzásuk az volt, mikor éjszaka közepén minden magyarázat nélkül leálltunk (mivel ébren voltam, én hallottam, ahogy azt mondja az egyik a másiknak: "felhörpintek egy kávét"). Mindketten otthagytak minket bezárva, nem öt-tíz percre, de legalább fél óra volt, míg valamelyikük visszajött, kinyitotta az ajtót, innentől kezdve persze leszállingóztak páran, és egy nem tervezett megállásból majdnem egy óra lett.
Következő nap elkezdtük a tolatásos mutatványainkat. Olaszországban pl. az autópályán sikerült, záróvonalat átszakítva. Ugyan az olasz rendőrök intettek nekünk, hogy álljunk félre, de mi ez két sofőrünknek? Mentünk tovább rendületlenül.
Később szinte mindenhol tolattunk: szerpentinen, alagútban, körforgalomban, Monacoban. 

Ez a harmadik síelős utam volt Franciaországba, de az első olyan, ahova a tenger felől mentünk, nagyon szép látvány volt, Savona-nál meg elmorzsoltam egy-két könnycseppet a 2005-ös korzikai utunkra gondolva (abból a kikötőből indultunk).

Két éve emlékszem, hogy hosszú órákra megálltunk, amikor eltört egy alkatrészünk egy olyan útszakaszon, ahova busszal nem is mehettünk volna. Azt hittem, ha akkor már ezt így átéltem, idén zökkenőmentes lesz a megérkezés. Nem így történt, ugyanis ahogy közeledtünk a célhoz, elkezdett szakadni a hó. Egyre nagyobb manőverezések árán vettük be a szerpentines kanyarokat, de az utolsónál szépen el is akadtunk.
Hólánc sehol.
A helyiek próbálták megértetni a sofőrökkel, hogy álljanak félre, ne tartsák fent a forgalmat, de ők ezt is, mint az olasz rendőröket, leszarták, és csak próbálkoztak szüntelen. Néha már egészen megijedtünk, úgy sodródtunk le az útról. Végül a csapat férfitagjai leszálltak, és ők tolták meg a buszt, én nem is értem, ezt hogy lehetett megengedni, baromi veszélyes volt!
Hálistennek nem lett senkinek se baja, és nagy nehezen a buszt is kilökték a kanyarból.
Valahogy így érkeztünk meg szombat este.

Négyfős apartmanban voltunk, és Franciaország híres a mini apartmanjairól, de ez az általam látottak közül is a legkisebb volt. Pici előszoba bezsúfolt emeletes ággyal, és egy kis nappali konyhával, étkezőasztallal és egy kihúzható ággyal. A hatágyas apartmanosok rosszabbul jártak, mert alig nagyobb nappalira nekik két kihúzható ágy jutott, egy tolóajtós elválasztó fallal. Nekik sütőjük volt, nekünk mikrónk.
F pulttársammal mi megkaptuk a nappalit, a fiúk (két kürtös - a rezesek a zenekarok Zoltánjai, mint tudjuk) pedig az előszobát. A szobatársakról és az apartman életéről majd még lehet, hogy írok.
Az erkélyünkre és a kilátásra egy szavunk se lehetett (Puy-ben gyönyörű volt, Orcieres-ben viszont egy nagy fal vette el a kilátást a hegyek elől).

Első este már ment az agyalás, hogy hol lehet a környéken partyzni (a szobákban tíz után nem lehetett hangoskodni, meg amúgy is kicsik voltak). Nem tartottam a többséggel, én éjfél körül inkább lefeküdtem aludni. Egyszer még kopogtatott az a banda, amelyikben az a bizonyos fiú is volt, át akartak hívni kártyázni (a buszon elég közel ültünk, és kicsit összehaverkodtam velük az út során, logikai feladványoztunk meg kártyáztunk egy keveset), de addigra én már a szuperszexi pizsamámban voltam.

Amilyen sűrű hóesésben érkeztünk, olyan gyönyörű napsütéses napra ébredtünk másnap, és ez az idő nagyjából végig így maradt. A hó tökéletes volt, az idő hideg, de napos (néha fáztunk, egyszer volt nagyon szeles a délelőtt, és utolsó nap délután volt nagyon ködös és hideg, de egyébként végig csodálatos idő volt, le is barnultam rendesen).
Eleinte picit zavart, hogy mindenki meg akart várni mindig mindenkit, emiatt alig csúsztunk, szóval én elkezdtem, és végig fent is tartottam azt a szokásomat, hogy időnként mindenkitől elszakadtam, és csak úgy egyedül síeltem, vagy csatalkoztam egy lányhoz, aki úgy zúzott, mint egy ágyugolyó.
Egész jól belejöttem az új lécemmel a síelésbe, próbáltam ráérezni - nem maradéktalan sikerrel - a carving technikára. Talán a harmadik nap ment a legjobban, onnantól picit kezdtem fáradni.

Nagyon sok pálya volt, és csak az hiányzott, hogy ez a banda a próbálkozásaim ellenére nem volt fogékony az átkeresztelésekre, pedig volt itt minden, Charlie Chaplin, Tetrisz, Combos, Kalodás (ez volt a kedvencem, jó kis két szakaszos piros pálya), Vers, Sistergős, Levi, Bátorvilla és így tovább.

A legszebb természetesen az volt, amelyik felment arra a csúcsra, ahonnan a tengert is lehetett látni. Oda minden nap felmentünk, amikor nyitva volt (két nap volt zárva, első nap, meg a szeles napon).

A legkalandosabb utam az volt, amikor szokás szerint egyedül maradtam, és gondoltam, felfedezem a piros Bátorvillát, mert nem létezik, hogy kihagyjak egy piros pályát. Amikor a kék-piros elágazás után a pirosra mentem, még kérdeztem is magamban, hogy nahát, ez a pálya mitől piros, mikor inkább zöld?
Aztán mikor hirtelen ott állt előttem egy keskeny, meredek, nagyon buckás rész, akkor már annyira nem vigyorogtam. Sőt, inkább elindultam visszafele, hogy én márpedig visszamászom az elágazásig, ezen nincs kedvem levergődni. Pechemre - vagy szerencsémre épp arra jött az a francia, aki lezárta a pályát, és begyűjtötte az olyan bénázókat, mint én vagyok. Lebeszélt a visszafordulásról, és mondta, hogy majd lekísér. Ám legyen. Rendkívül elengánsan, buckáról buckára evickéltem lefelé, kétszer le is ültem inkább, mert nem bíztam abban, hogy nem a fa állítana meg a pálya szélén. A pasas biztatott, hogy ügyes vagyok (haha), és hogy mindjárt vége (de jó...csak akkor mi ez a következő, még meredekebb, még keskenyebb, még buckásabb szakasz???), és aztán valahogy tényleg levergődtem, bár nem esett jól.
A férfi meg nem kérte meg a kezemet, és ez külön felháborító.

Folyt. köv.