Nagy várakozásokkal tekintettem Római utam elé, hiszen 96-ban és 2000-ben rengeteg élményt szereztem, sok-sok szállal kezdtem kötődni a városhoz. Bánkódtam is, hogy két szökőév is kimaradt, ámde 2012-ben úgy alakult, hogy hivatalos útra mehettem Rómába.
Ennek megfelelően a hivatalos része nem a kikapcsolódásról szólt, végig figyelnem kellett a vendégeinkre, négyük közül hárman (egy orvos, egy nővér és egy koordinátor) velünk is utaztak repülővel szerda kora reggel.
A rájuk való figyelés olyan remekül ment, hogy Fiumincino-n leszállás után muszáj volt elrohannunk (nekem és PSI-os kollégáimnak) WC-re, ezalatt viszont a három vendég - azóta se tudom, hogy sikerült nekik - elkavarodott, és teljesen más terminálon kötöttek ki.
Őrülten telefonálgattam (senki se fizetni nekem...), mire kiderült, hogy nagyjából hol vannak...Valaki már kiirányította őket a tranzit zónába, szerencsére mi le tudtuk vadászni az ő csomagjaikat is, és nagy nehezen össze tudtuk szedni egymást. A taxis is megvárt minket, mert a tolmács kollégánk kiment szólni nekik, hogy várjanak még egy kicsit (vissza kellett aztán jönnie a csomagjaiért, és az aznapi harmadik motozáson is túlesett ezzel - ugyanis még Ferihegyen megkomplikálta a dolgokat azzal, hogy a táskája egy rejtett zsebében a karácsonyi vásár óta egy kést hurcibált, bár erre ő se emlékezett, ellenben olyan hosszú volt a pengéje, hogy azonnal eljárás indulhatott volna ellene, de a rendőr jófej volt, G csak visszament, kidobta a kést valahol egy kukába, és újabb motozás után feljutott a gépre).
Rómába érkezvén eső fogadott minket, meg az ötcsillagos szállás, és a negyedik vendégünk, egy doki, aki már előző este megérkezett a családjával. Ezt az éjszakát magának kellett fizetnie, szóval érthető volt a mérge, mikor elmesélte, hogy éjjel vagy háromszor költöztek, olyan hidegek és rosszak a szobák.
A közös helyiségek gyönyörűek, előkelőek és cirádásak voltak, de a szobák az öt csillaguk ellenére hagytak kívánninvalót maguk után. Ugyan az enyém nagyon szép volt, hatalmas gardrób résszel, és két mosdós fürdőszobával, megfelelő hőmérséklettel - azonban a kulcsom nem nyitotta. Természetesen én voltam a hülye, úgyhogy a nem tudom, hányadik új kulcskérésemnél felkísért engem a portás, aztán belátta, hogy mégse én vagyok a hülye. Küldtek szerelőt is, ott kuksoltam, vártam, szereltek, mentek, visszajöttek - végül feltelefonáltak a recepcióról, hogy sajnos nem tudják megcsinálni a záramat, csak a főkulcs nyitja. Mondtam nekik frappánsan, hogy nem baj, adjanak nekem főkulcsot, de ők arra kértek udvariasan, hogy ugyan költözzek már át egy másik szobába.
Pakolhattam össze, pedig olyan szépen belaktam a hatalmas gardróbomat.
Az új szobám sokkal rosszabb volt, beázással, ezer éve felújított fürdővel, gardróbhelyiség nélkül (a szobában volt azért egy szekrény), és ami a legrosszabb, rettentően huzatos ablakkal. A méretére viszont nem volt panasz, körülbelül akkora volt, mint a mostani lakásom, vagy még nagyobb.
A szerdai napba belefért egy kis esős városnézés, én irányítottam az embereket, bár a 12 éves emlékeim meglehetősen homályosak voltak, de úgy tűnik, elég jól tájékozódom térkép alapján (és még forgatnom se kell). Néhol pedig egész jól visszajöttek az emlékek. A Piazza Navonán kezdtük, majd átmentünk a Santa Maria Sopra Minervához, ami az egyik kedvenc római templomom, egyrészt azért, mert gótikus és szép, másrészt azért, mert 2000-ben ott énekeltük a Kodály: Te Deum-ot. Onnan átmentünk a Pantheonhoz, ahol újra megcsináltam a 2000-ben kitalált saját babonánkat (az egyik oszlop megkerülése - sajnos már nem emlékszem, 2000-ben hogy csináltuk pontosan, hányszor kerültük meg, és hogy még mit kellett csinálni - pedig akkor biztosan bejött és működött ez a rituálé....). Még G-nak is megmutattam, aki szintén körbejárta velem az adott oszlopot. A Caffé Tazza D'Oroban remek espressot ittunk, aztán megnéztük a Trevi kutat is, és mire odaértünk, az eső is elállt. Az esti gálavacsora előtt még sétáltunk egyet, csak g és én, bár akkor már megint esett, megnéztük a Spanyol lépcsőt (életemben nem láttam még ilyen üresen), meg elmentünk a Piazza Veneziáig, de aztán vissza kellett fordulni, mert idő volt, meg át is fagytam.
A gála vacsora rendben volt, jókat ettünk-ittunk.
A csütörtöki nap végig az előadásokról szólt, figyelnem kellett, hogy a magyar doki-nővér vendégek jól vannak-e, meg ilyesmi, munka volt, de semmi különös. Szerencsére korábban végeztünk a vártnál, így megint tehettünk egy sétát az esőben, majdnem az egész magyar különítmény. Felmentünk a Spanyol lécsőre, átmentünk a Borghese parkhoz, Piazza del Popolon keresztül fordultunk haza. Este a Borghese park egyik épületébe vittek minket vacsorára, étvágygerjesztő falaták, előételek, még egy előétel, tészta, főétel, desszert - eléggé jóllaktam, csak azt sajnáltam, hogy majdnem a végén jutott eszembe fényképezni.
Közben egyre hidegebb szél fújt, az eső meg változatlanul esett, még szerencse, hogy busszal hoztak-vittek minket.
Pénteken reggel megkönnyebbülve ébredtem, hogy végre vége a hivatalos programnak, innentől már csak a móka és kacagás van hátra. Ketten már aznap reggel hazautaznak, egy doki este a Wizzair-rel, a negyedik pedig vasárnap ugyanazzal a géppel, mint mi, de már nem kell fogni a kezét, jön hozzá a családja. Lementem reggelizni, a telefonom se vittem magammal, mert minek. Reggeli közben hívta a nővér a doki nőt (engem is hívott, mint utólag megtudtam), hogy a Malév csődbe ment, ők kint állnak a reptéren, fogalmuk sincs, mi legyen.
Azt hittem, viccel.
Elindult az őrült telefonálás, nekik is, a magyar irodába is, össze-vissza. Az volt a szerencséjük, hogy ennek a két pénteki embernek Alitalia jegyet vettem, mert épp az volt az olcsóbb, de mivel a járat elsősorban Malév volt, az Alitalia csak bérelte rajta a helyeket, ezért a gépük Alitalia része se indult. Viszont az Alitaliának kötelessége volt segítenie a saját utasain, így végül délután négyre tudtak szerezni Bécsbe tartó gépre helyet (sajnos az esti Wizzair-re már nem volt hely). Azt ígérték nekik, hogy Bécsbe majd értük jön egy busz - ami aztán nem jött, így Debrecenből az egyikük tesója indult el kocsival Bécsnek (később kiderült, hogy mégis volt busz, de akkor már későn). A budapesti éjfél előtt, a debreceni fél három körül ért haza.
Engem a taxis cég is hívott, hogy hát akkor törölnék a taxi rendeléseimet Ferihegyre, ahogy a mi járatainkat is törölték. G később csatlakozott a reggelihez, jókat röhögött, mikor mondtuk neki, hogy mi újság, aztán kb. fél óra és rendületlenül komolyan tartott arckifejezés után elhitte, hogy nem viccelünk. Neki szerencséje volt, mert bár nem tudott hétvégére maradni, de úgy döntött még otthon, hogy inkább átszáll pénteken, de este menne haza - így neki egy olyan kombinációt tudtam szerezni, amelyik oda velünk volt, vissza meg Velencén át egy Alitalia-Carpatair gép, Malév nélkül, szóval ő viszonylag simán hazajutott pénteken.
Nekünk a sok telefonálgatás és a pesti kollégáink segítsége után meglett a vasárnapi esti Wizzair jegyünk.
Addig viszont még sok kalandban volt részünk, de most pihenek egyet, és iszom egy kis rozét, mielőtt folytatnám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése