Roma sotto la neve 2

"Róma szeretete egyenesen arányos a zokni szárazságával"

Mivel nem volt kedvünk a Malévot gyászolni, és G-nek se volt már túl sok ideje Rómára, így nekivágtunk, dacára annak, hogy nagyon hideg volt, és kitartóan szakadt az eső. Az eredeti tervem a Campidoglio, Forum, Bocca della Verita és Aventinus lett volna, de azt inkább jobb időre tartogattuk, így a Vatikán felé indultunk el. Hiába volt rajtam sapka, kapucni, kabát, és még az esernyőt is tartottam - éreztem, hogy kezdek átázni. A Szent Péter bazilikának azért nagyon megörültem, jó volt viszontlátni, bár én a nagy bazilikák közül a falakon kívüli Szent Pált szerettem a legjobban - de eszembe jutott, milyen volt 2000-ben a Szent Péter térre megérkezni a kánikulában Palikával. A többiek busszal mentek, de mi vittük a magyar zászlót, és a hosszú rúdja miatt nem mertünk buszra szállni, átcsörtettünk fél Rómán, és sokat ökörködtünk.
Most máshogy volt, főleg a kánikula rész nem stimmelt.
De az nagyon nem.
Mikor végeztünk a bazilika megtekintésével, elkezdtünk kávézót-éttermet keresni, annyira át voltunk fagyva, végül a folyó másik partján találtunk egy nem is olyan rosszat. A havaseső addigra már egyértelműen hózáporrá változott, én vadul fényképeztem, mert hát Rómában hóesés, sietni kell, ha ilyen csodát meg akar örökíteni az ember, már előre dörzsöltem is a kezem, hogy ezekkel a képekkel milyen menő leszek. Akkor még nem tudtam, hogy ez a sűrű hóesés egész nap és egész éjjel ki fog tartani.

A Via Giulián nem jártam korábban (vagy legalábbis nem emlékszem, 96-ban lehet, hogy mégis, 2000-ben biztos nem), de azt hiszem, átázva-átfázva nem úgy értékeltem, ahogy egyébként tudnám.
Sajnos hazafele nem ejtettük útba a Pantheont, pedig lehet, hogy akkor még nem volt bezárva, és megnézhettem volna, hogy milyen az, amikor hó esik be a lyukas tetején.
A szállodába visszaérve a WC-ben átöltöztünk, a farmerem combközépig csurom víz volt, de a pulóverem is simán átázott kabáton és esernyőn át... (közben kedves portás fiú ránk nyitott), elköszöntünk G-tól, majd elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogy jutunk át a következő szállásunkhoz. Természetesen taxival, naná, majd a szakadó hóban, combközépig átázva fogjuk a bőröndjeinket húzogatni.
Persze az elgondolás jó volt, csak éppen ahol addig vagy tíz taxi álldogált, ott most nem volt senki. Szóltunk a recepción, hogy legyenek kedvesek, és hívjanak nekünk taxit - de a taxitársaságok nem válaszoltak.
Rómában leesett a hó, és annyira nem tudtak ezzel mit kezdeni, hogy katasztrófahelyzetet hirdettek.

Kénytelenek voltunk gyalog nekivágni a Piazza Espana-ig, ahol metróra szálltunk. Csatlakozott hozzánk egy román cigány gyerekbanda is, egy darab saját, vagy lízingelt csecsemővel. Szegénykének folyt a nyála meg minden ilyesmi, szóval a kendővel vadul töröltek-takartak - mikor is S észrevette, hogy a táskája a kendő alá került. Utolsó pillanatban rántotta ki onnan a táskáját, amely addigra már nyitva volt, és a pénztárca is félig kifele állt belőle...Szerencsénk volt.

Szerencse...ezt mondta az új szállásunk portása is, mikor megkérdeztem, hogy milyen időt ígérnek szombatra, és azt mondta, hogy hóesés akkor is. Látván elkeseredett arckifejezésünket, tájékoztatott minket arról, mennyire szerencsések vagyunk, ugyanis 85 óta nem volt hó Rómában. Csuromvizes zokniban és cipőben én ezt nem annyira így gondoltam.
A szálláshely lutri volt, interneten foglaltam - szerencsére kellemesen csalódtam. Kicsi szoba volt, de tiszta, rendes, barátságos, szépen felújított fürdővel, kedves személyzettel, és árban is kedvező volt. A Piazza della Republica-hoz volt közel, a Via Nazionale (ott laktunk 2000-ben) párhuzamos utcácskájában, ahol egymást érték a hasonló három csillagos szállodák.

A forró zuhany szerencsére kicsit átmelegített, a vizes cipőmet lecseréltem a kedvenc csizmámra, aztán elindultunk megkeresni a B által ajánlott trattoriát. Menet közben nagyon sok szépet láthattunk volna, a Santa Maria Maggiorét, vagy kicsit távolabbról a Colosseumot - de a szakadó hóban örültünk, ha közvetlenül magunk elé tudtunk nézni. A vacsora nagyon kellemes volt, rendkívül finom rukkolás-rikottás gnoccit ettem, egy baj volt - de ez az összes római étteremre igaz volt: fáztunk. Sehol se fűtöttek eléggé, de valószínűleg azért, mert tényleg nem tudtak mit kezdeni ezzel az időjárással.
Ja, a tiramisu is épp olyan volt, amilyennek szeretem, könnyű, de nem túlhabosított, érezhető benne rendesen a mascarpone.

Hazabattyogtunk egy kis Colosseum felé tett kerülővel, néztük a tv-t, ahol csak olasz adók jöttek be, szóval főleg a RaiNews-t. Minden a római hó miatti katasztrófahelyzetről szólt, megtudtuk, hogy zárva lesznek másnap a múzeumok - remek, mert ilyen rossz időben múzeumnézegetésen kívül kb. semmilyen más opció nincs.
Kíváncsiak voltunk, a magyarokon kívül érdekel-e bárkit a Malév halál, de arról egy szó se volt, inkább az olasz vonatok és autóutak elakadásairól beszéltek.

Szombat reggel (a reggeli teljesen rendben volt) erősen gondolkoztam, hogy a kicsit vizes csizmámat vegyem-e fel, vagy a nagyon vizes (bár próbáltam többször is hajszárítóval szárítani) félcipőmet. Végül a félcipő mellett döntöttem, mert nem akartam, hogy teljesen száraz cipő nélkül maradjak, nomeg a csizmámat jobban féltem. Nem volt túl felemelő belebújni a vizes cipőbe, bár eleinte a dupla zoknimmal nem éreztem nagyon, de aztán elég hamar megint teljesen átáztam. Ha tudtam volna előre, nyilván a bakancsomban jövök, de hát ekkora hóra-vízre-latyakra nem számítottam.
Először a Kapucínus templomhoz mentünk a Barberini térre, mert az volt a legközelebb, de sajnos a hókatasztrófa miatt be volt zárva. Úgyhogy tovább mentünk, megnéztük a Tervi kutat meg a Pantheont hóban.

Annak örültünk, hogy bár lábszár középig hóban vagy latyakban mentünk (járdatakarítás Rómában nem annyira ismert, lévén, hogy fogalmuk nincs, mit kell a hóval kezdeni), felülről már nem áztunk, mert a megígért szombati havazás elmaradt. Délelőtt még borús volt az ég, de nem esett semmi belőle, délutánra meg már a felhők is felszakadoztak.
A Pantheonnál reménykedtem, hogy ihatok egy finom Tazza D'Oro-s kávét, de természetesen ők is zárva voltak, ahogy a Pantheon is. Gyorsan ebédeltünk egy felejthetőt (de legalább nagyon olcsót), aztán elcuppogtunk a Campi di Fiori-hoz, csak hát ott is minden zárva volt, vagy ki se nyitott, és azt az ékszerboltot se sikerült megtalálni, amit S keresett. Szétszakadtunk, S elment shopping körútra, én meg M-t magammal ráncigáltam egy kis nosztalgia-sétára (ő először járt Rómában). Azt vettük észre, hogy időnként, ha egy-egy holtponton túljutottunk, már egészen megszoktuk, hogy merevre vannak fagyva a lábujjaink a csuromvizes cipőkben.
A Piazza Veneziát elhagyva elmentünk az Aracoeli templomig (zárva volt), felmentünk a Campidogliora (a múzeum zárva volt), megnéztük felülről a Fórumot, aztán átsétáltunk a Bocca della Veritához (NYITVA VOLT!!! Mármint a templom is, és ez is egy kedves templomom, én nagyon szeretem az ilyesmi egyszerűbb és szép templomokat), a Száj nem harapta le a kezem, mert a színtiszta igazat mondtam: én vagyok a legszebb a világon. Egyébként nem ezt mondtam, nem is emlékszem, mondtam-e valamit, de talán olyasmi lehetett, hogy alapvetően boldog és elégedett vagyok az életemmel. ÁMEN!

A következő látványosság a Circus Maximus volt, illetve dehogyis a Circus Maximus!  A római emberek, akik nagy boldogan seggen csúszkáltak rajta a hóban.
Felsétáltunk a kedvenc helyeim egyikére, az Aventinusra, ahova szerintem 2000-ben se jutott volna eszembe felmenni, ha előtte 1996-ban nem mutatja meg Kristóf (oppárdon, Rudolf), és emlékszem, mekkora fíling volt kora tavasszal rövid ujjú pólóban sétálni, meg valami teknősbékát láttunk a ciszterci rendházban, de ezek már homályosan rémlenek.

Mindenesetre most is muszáj volt felmennem, és ha már így adódott, M-t is vonszoltam magammal.
A kötelező kulcslyukbanézés megvolt, bár úgy rémlik, legutóbb még nem volt ilyen felkapott ez a hely, nem tudtak róla ennyien - most sorba kellett állni így is, hogy nem volt valami turistacsalogató idő.
Ha már arra jártunk, megnéztük a San Anselmo egyetemet, meg a Santa Sabinát, ami szintén az egyik kedvencem a sok közül.
Visszafele a Santa Maria in Aracoeli már nyitva volt, úgyhogy felmásztam a lépcsőn (de mégse nyertem a lottón, igaz, ehhez térden kellett volna felmászni), megnéztem a hülye, egészen oda nem illő csillárokat és a Bambinot (baNbino), neki valami olyasmit mondtam, hogy légyszi, vigyázzál ránk.

A Piazza Venezia - Via del Corso torkolatnál találkoztunk S-val, és benéztünk egy ruhaboltba, semmi kedvem nem volt vetkőzni meg ruhát próbálgatni - de végül egy kis feketének nem bírtam ellenállni (viccesen tocsogtak a zoknijaim a próbafülkében), pedig inkább színeset kellett volna nézni a húgom esküvőjére - de ez a fekete, mintha rám öntötték volna, és amúgy is tönkrement a Promod-os kis feketém...szóval megvettem, kemény harminc euroért. Aaaaaaaaaaaaaannyira széééép :)

A vacsorát aznap a Via Nazionale egyik éttermében ettük, S Rómában élő unokatesója ajánlotta, aki csatlakozott hozzánk. Nagyon finom pizzát ettem, és még finomabb csokis sütit, és grappát is ittunk hozzá, meg hallgattuk a pincér össze-vissza udvarlását (szerelmeskedését, ahogy S unokatesója mondta, aki félig angol, és jó ideje Rómában él, magyarul szépen beszél, de sok kifejezést nem ismer pontosan).
Ajánlott másnapra programokat és néznivalókat, meg éttermet is. Kellemes este volt, Kristóf nagyon helyes volt, kár, hogy vasárnapra volt programja.

Vasárnap napsütésre ébredtünk!!! Úgy döntöttem, ma már csak nem fog esni a hó, és bevállalom, hogy felveszem a csizmám (ha az is szétázott volna, nem tudtam volna száraz cipőben repülőre szállni). Nem volt teljesen száraz, de jobb állapotban volt, mint a félcipőm, amin már akkor látszódott, hogy valószínűleg kuka lesz belőle. Kényelmes kis bőr rohangászós cipő volt. R.I.P.

Megint megpróbáltuk a Kapucínus templomot, ezúttal sikerünk volt, megnézhettük a temetőt, ahova 2000-ben nem mentem vissza. (Amik vagytok, azok voltunk egykor, amik vagyunk, azok lesztek ti - sajnos nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy megrázó, roppant büszke voltam magamra, hogy S-t é M-t ide kalauzoltam, mert maguktól biztos nem jöttek volna, így viszont nagy élményt szereztem nekik.)

Megnéztük a Santa Maria Degli Angeli templomot a napórájával és a Bach orgonazenével, ami ott fogadott minket. A következő állomás a Santa Maria Maggiore volt, aztán tovább a San Pietro In Vincoli-hoz, ahol épp nem tudtuk megnézni a szarvas Mózes szobrot, mert szieszta volt. Lesétáltunk a Colosseumhoz, aztán el Lateránba, a San Giovannihoz, ahol belebotlottunk a kint maradt dokinkba és a családjába. Visszafele a San Clementével szemben levő I Clementi nevű étteremben ebédeltünk, ezt még Kristóf ajánlotta előző este. Olyan, de olyan kakukkfüves-diós raviolit ettem, hogy azóta sírok, ha rágondolok. A tiramisu is elsőosztályú volt, bár a Due Camoli-s egy fokkal még jobb volt.

A San Clemente templomot még anyukám kötötte a lelkemre, hogy nézzem meg, és megérte, 11., 4. és i.e. 1 (? nem biztos, de lusta vagyok megkeresni) részekből állt, mindez három különböző szinten: utcaszinten a legújabb templom, aztán ahogy haladunk egyre lejjebb, úgy érünk egyre régebbi rétegekhez. Nekem már a 11. századi templom is nagyon tetszett, kivéve az utólag feltett és agyondíszített mennyezetét, de az kereszt-életfás mozaik gyönyörű volt. A legeslegalsó szinten volt a Mithras-szentély, meg ókori szobák, forrás és ilyesmi, és valami iszonyú hideg, szóval nem maradtunk lent nagyon sokáig.
De ez tényleg annyira érdekes, bárki Rómában jár, ide (is) MUSZÁJ!

Mivel S előző nap nem járt az Aventinuson, M-nek meg semmi kifogása nem volt ellene, ezért újra felsétáltunk oda, megint belebámultunk a kulcslyukba, és megint benéztem a Santa Sabinába.
Leérve Cosmedin és az Aracoeli már zárva volt (de utólag megtudtuk, hogy a BaNbinot elvitték aznapra egy másik templomba - a dokiék próbálták meglátogatni), úgyhogy elindultunk hazafele, de előtte még a Parlament közelében bedobtunk egy fagyit, S kedvenc fagyizójában.

A szállásnál felvettük a csomagjainkat, kicsit izgultunk, mert nem jött a megígért taxi, de végül csak meglett, aztán összeszedtük a Vatikán közelében lakó dokiékat (külön sztori, hogy milyen "remek" szállást sikerült szerezniük, agyrém, nekünk nagy mázlink volt a mienkkel), aztán irány a reptér.
22:20-kor indult volna a gépünk, először nem is értettem, mi az a 23:30-as kiírás, hát annyi idő alatt mégse érhet haza...akkor világosítottak fel, hogy az nem a hazaérkezés, hanem a módosított indulás, és ne vágjak ilyen képet, örüljek neki, ha egyáltalán indul, mert a szombati gépet a pesti időjárás miatt törölték...

Végül fél egykor szállt fel a gép, és kettőkor gond nélkül leszálltunk a mínusz huszonhárom fokban.

Amikor felszálltunk Rómában, valahogy elkapott a félelem, pedig repültem már párszor, hogy mi van, ha most valami baj lesz...egész különös gondolataim voltak, majd egyszer lehet, hogy azt is leírom, de sajnos most elfogyott a rozém, valamint ennyit, amennyit ma írtam, úgyse képes elolvasni senki se.

Annyit csak a végére, hogy bár sokat áztunk-fáztunk, és levontam azt a következtetést, hogy Róma szeretete egyenesen arányos a zokni szárazságával, de így, pár nap után talán kezdem elhinni, amit lépten-nyomon mondtak nekünk a rómaiak, bár akkor néha inkább felpofoztam volna őket, hogy higgyük el, mennyire szerencsések vagyunk, hogy láthattuk Rómát hóban!