BSZM párban, 2020, negyedik nap

Utolsó BSZM-es éjszakánk után ismét bőségesen reggeliztem, aztán miután összeszedelőzködtünk, kikísértem R-t a sétányra. Kicsit szelfiztünk a mólón, aztán vártam egy darabig, de még a rajt előtt elindultam a kocsihoz a szállásunkra. Utolsó vezetésem következett, úgyhogy extrán igyekeztem, nehogy a végén legyen baj. Szerencsére Almádiban rengeteg hely volt még a parkolóban - persze kicsit később már nem ez volt a helyzet, úgyhogy jól tettem, hogy időben elindultam.
Követtem R-t az endomondon, láttam, hogy ha nem is világbajnok tempóban, de fájós talpa ellenére szépen, folyamatosan tolja lefelé utolsó kilométereit. Küldtem is neki endomondo-n a biztatásokat.
Jutott idő a WC-re is. Az volt a szerencse, hogy a toj-tojnál egy hölgy szólt, hogy kicsit arrébb, a síneknél is van WC, ott kisebb a sor. Amikor oda felértem, egy bácsi tanácsolta nekünk, ha már ott vagyunk, kicsit arrébb az állomáson még kulturáltabb körülmények között lehet a szükséges dolgokat elintézni.
Apukámat is felhívtam névnapja alkalmából.

R befutott, én meg elkezdtem a 35 kilométeremet. Nagyon örültem annak, hogy bár a lábaim már furcsa állapotban voltak, az első nagyjából 10 kilométeren sikerült úgy futnom, hogy szinte el is tudtam feledkezni arról, hogy voltaképpen én most futok.
A frissítéseknél ezen a napon a sós pereceket részesítettem előnyben, néha kólát, egyébként meg a szokásos izot, és talán egyszer vagy kétszer magnéziumot is. Azt olvastam valahol, hogy a has bugyogás lehet a sóháztartás felborulása miatt is. Rajtam nem múlik, kipróbáltam a sóbevitelt. De már nem emlékszem, hogy mennyire használt.
Az első 20,1 kilométert két éve futottam, akkor emlékszem, mennyire féltem tőle. Most gyakorlatilag ott, Akarattyán leszek csak a a táv lélektani felénél.
De tényleg jól ment, volt energiám nézelődni és kicsit nosztalgiázni. Valahogy előjött az emlék azon a helyen, ahol pár éve J-vel és öccsével lerobbant a kocsi. Fűzfőnél meg egyrészt a Tó étteremnek örültem, ahol a szüleimmel többször is ebédeltünk, és persze a fűzfői halasnál megint eszembe jutott Nemmondjukki. Milyen rég volt már! Mennyire megszépült kis emlék maradt csupán...
A legszebb és kedvenc fűzfői öbölből sokat nem láttunk, mert inkább mellette, az erdőben kavarogtunk. Kenese előtt R-ék kijöttek drukkolni nekem (idő közben a barátja csatlakozott hozzá Almádinál). Akarattyánál csodálkoztam, mert a MÁV üdülő helyén csak valami nagy építkezés volt. A nyaralónknak integettem, és nagyon jól esett, hogy a híres-hírhedt Bercsényi emelkedő előtt húgomtól is, R-tól is kaptam a biztatásokat. R annyit mondatott be endomondo nénivel hogy "just like how you do Tordai-Tegzes". Anna üzenetéből nem értettem mindent, de utólag láttam, hogy ez volt: "Kakarattya is coming, yeeeee! Igazából itt mindig úgy érzem, hogy helyzeti előnyöm van amiatt, hogy szinte minden kanyart, fát és házat jól ismerek.
Még korábban elhatároztam, ha lesz energiám, én megfutom ezt az emelkedőt. De nem minden áron, hiszen még sok lesz onnan nekem hátra, szóval azzal se lesz baj, ha belesétálok.
Körülöttem szinte mindenki a lehető legtermészetesebb módon váltott bele a sétába, de én, ha csiga tempóban is, de meg tudtam maradni a kocogásnál. Valaki - talán tőlem -  kedvet kapott, és kocogásba kezdett mellettem.
Fent a váltópontnál poénkodtam R-éknak hogy cserét kérek, de nem gondoltam komolyan.

Mondta, hogy nyugodtan sétáljak majd bele, de azt válaszoltam, hogy teljesen jól vagyok. Ez persze nem ugyanaz a "Nagyon jól vagyok!" volt, mint a második napon Máriafürdőn, inkább azt jelentette, hogy "Ahhoz képest, hogy a napokban már 85 kilométert lefutottam, és épp túl vagyok ezen a kis emelkedőn, valamint hogy még mindig van hátra 15 kilométerem, és a lábaim is nehezebbek a szokásosnál, meglepően jól érezem magam, és biztos vagyok benne, hogy gond nélkül be tudom fejezni a versenyt".
Ezt a képet azért szeretem, mert R nagyon jól elkapta a repülő fázisomat:

R már többször futotta az Akarattya-Siófok szakaszt, úgyhogy sok hasznos tanácsot tudott adni. Tudtam, hogy az elején sok lejtős szakasz lesz, és harmincig egészen könnyedén el lehet jutni. Onnantól sík, és főleg unalmas, sín melletti rész jön, de akkor már az van az emberben, hogy ha idáig eljutott, ott már nem adhatja fel.
Világosnál nagyon örültem, hogy végre én lehetek itt, mert a fenti sétányról hihetetlenül gyöngyörű volt a kilátás. Fotózni persze nem tudtam, de legalább rólam készült kép.

A szeles idő miatt felvettem a hivatalos mellényt. Akarattyánál erősen gondolkoztam, hogy odaadjam R-nak, mert időnként kicsit melegem volt, de úgy döntöttem, inkább legyen melegem, mint fázzak. Amikor néha szelesebb és árnyékosabb helyre értem, akkor nagyon örültem, hogy rajtam volt.

Néhány szurkoló már ismerős volt, annyiszor láttam őket. Az egyiküktől én is megkaptam, hogy "Hajrá, téged szinte mindenhol láttunk"!

Az furcsa volt, hogy felkészültségem alapján előzetesen úgy gondoltam, hogy itt már bőven 6:30 felett lesz az átlagom, és ha belesétálok, lesznek 7 percesnél lassabb kilométereim is, de egyszerűen nem lassultam hat perc felé. Persze nem adták ingyen, fejben végig azt éreztem, hogy nagyon koncentráltan dolgozom, hogy ez már igazi akaraterő-próba, de egyáltalán nem szenvedtem, nem fájt úgy igazán semmim. Az apróságokra meg nem adunk.
Időnként visszanéztem a partra, kerestem a szememmel Füredet és Almádit, és álmélkodtam, hogy milyen távokat vagyunk képesek teljesíteni.
Nem beszélve az egyéni futókról.

Felismertem azt a helyet, ahol tavaly az UB-t befejeztem, és ahol a magas, jóképű és jegygyűrűs Zoltán megköszönte a nyulazást. Innentől valóban unalmasabb szakasz következett, meg is kaptam az endomondos biztatást R-tól "The most boring part...bu you can do it!"
Valahogy úgy voltam vele, hogy ameddig elláttam, addig biztos, hogy el tudok futni, utána meg lehet, hogy már egy olyan kanyar jön, ami visz ki a partra. Addig a jobbomon levő házakat nézegethettem, volt köztük néhány tetszetősebb. Ha nem is olyan könnyen, de valóban eljött az a kanyar, ami után már a parton, egyre több szurkoló közepette haladhattunk.
Húgom még küldött egy kb. "dzsuuúúú"- nak beolvasott "Juhuuuuu"-t, aztán már ott állt R, és az utolsó száz métert kézen fogva, együtt tettük meg.

Kérdezték a barátjával, hogy szeretnék-e pihenni, de nem éreztem, hogy kellene, inkább fáztam (R most az egyszer elfelejtette kihozni a kocsiból a kabátomat), szóval gyorsan felmentünk a szálloda emeletére az érmekért, aztán visszamentünk a földszintre - meglepően könnyen ment a lefelé lépcsőzés is -, meglátogattam a WC-t, aztán kicsit még érmeket fotóztunk a parton.

Az eredményhirdetést nem kellett ezúttal se megvárnunk. Nyolcan voltunk a fiatalabb (?) női kategóriában, ebből végül ötödikek lettünk. Ha nincs R egészségügyi problémája, talpfájása, és ha mindketten annyit edzettünk volna, amennyit terveztünk, akkor valószínűleg beértünk volna negyediknek, de a dobogóra sok esélyünk akkor se lett volna.
De ez minket nem is érdekelt, ha legutolsók lettünk volna, akkor is büszkék vagyunk, mert 100 kilométert négy nap alatt lefutni mindenképpen hatalmas fegyvertény.

Nem húztuk aztán sokáig az időt, elindultunk hazafelé. Otthon egy nagy, forró zuhanyt vettem, aztán már csak annyi volt hátra, hogy vártam Rezsőt, aki hozott nekem vacsorát, és bevasaltam rajta a pihentető masszázs ígéretét.

BSZM 2020, negyedik nap, teljes táv: Balatonfüred-Siófok: 51,2 km
R része: Balatonfüred- Balatonalmádi, 16,2 km
Enyém: Balatonalmádi - Siófok, 35,1 km. Átlagos tempó: 5:52/km