Eddig mind a három egy-egy nagy utazás és élmény volt, nem véletlen, hogy naponta külön posztokat írtam róluk.
Jelenleg olyan állapotok vannak, amilyeneket eddig csak sci-fi filmekben láthattunk, úgyhogy hatalmas szerencsének érzem, hogy az idei versenyt kicsit előbbre hozták. Ha a szokásos, március végi időpontban tartották volna meg - akkor már nem tartották volna meg.
Az első BSZM azért volt nagyon fontos, mert még teljesen friss volt a J utáni bánatom, és úgy éreztem, annak idején ez a négynapos terápia rengeteget segített nekem. Helyenként felszabadultak a boldogsághormonok, és hinni tudtam abban, hogy majd minden a helyére kerül.
Nagyon jó volt I-vel megismerkedni, jól működött a mi kis triónk.
A második, tavalyi BSZM-be már belevegyült a nosztalgia-faktor az előző évről. Frissen munkanélküli voltam, amit - leszámítva az anyagiakat és a jövő miatti aggódást - nagyon élveztem. Akkorra a lelki sérülésem már sokat tompult, ugyanakkor egy krónikusabb mélypontom volt amiatt, hogy még mindig egyedül voltam. Kezdtem elcsüggedni és reményvesztett lenni, az idő meg csak telt.
Idén meg....hát idén teljesen más helyzetben került sor erre a hosszú hétvégére.
- R-val párosban indultunk, ami annyiból rossz volt, hogy I, és a vele közös borozgatások nagyon hiányoztak néha, viszont mindkettőnket nagyon piszkált az a kihívás, hogy ketten toljuk le négy nap alatt a kb. 196 kilométert.
- Van munkám. Ha őszintén magamba nézek, amikor elvállaltam, jobbra számítottam. Vannak így is jobb napjaim, csak azt hittem, ez kicsit közelebb lesz az unalmas, de nem annyira stresszeshez, legalábbis ahogy belejövök. Az unalmat nem szeretem, de úgy érzem, jobban megtanultam kezelni, mint a stressz miatti szorongást. Fél év alatt nem érzem, hogy bele tudtam volna jönni, szóval ez sajnos még mindig nem az igazi. Nem jó, hogy kevés a sikerélményem, és konstans hülyének vagy fáradtnak érzem magam. De ez van. Vannak jobb napok. A verseny idejére legalább szabadságon voltam.
- A legnagyobb változás természetesen Rezső. Azt hiszem, ezen a néven futott a randis beszámolóimon, úgyhogy így is hagyom.
Szinte még mindig sokszor hihetetlen, hogy végül, két-három hónap "balfaszkodás" (ő szavai) és levelezgetés után úgy döntött, hogy belép az életembe, és már kőkemény két hónapja együtt vagyunk. Akármilyen bénának és szorongósnak érzem is a melót, olyan nagyon más így végigküszködni a napokat, hogy van közben kire gondolni.
Év vége felé már nagyon mélyen voltam, legalább annyira, mint a PSI-os időkben J után. Egyszerűen nem éreztem, hogy mi lenne az, ami miatt érdemes lenne felkelnem és csinálnom a napot. Ez persze így túlzásnak hangzik, mert persze sok jó dolog is volt az életemben, ezeket igyekeztem is értékelni: a családom, barátaim, hobbik - de valahogy mégse volt elég ahhoz, hogy kirángasson a lelki szakadékból.
Itt szúrnám be, hogy a "Majd akkor lép be az életedbe, amikor legkevésbé számítasz rá", illetve "ha teljesen rendben leszel magaddal, akkor vonzod be" és egyéb bölcsességek nekem nem érnek semmit.
Persze nem is jelenthetek ki semmit röpke két hónap után, de ez a két hónap már akkor is a miénk, és senki se veheti el. Úgy jelent meg az életemben, hogy igenis görcsöltem, és összességében elég mélyen voltam. És mégis.
Épp a BSZM előtti napon volt a második "évfordulónk" (szerinte a hónapfurdoló buzisan hangzik), és elvitt megnézni a Párnaembert, ami régi vágyam volt, és elég volt csak megemlítenem, máris megmozgatott minden követ, hogy jegyet szerezzen rá. Sajnos neki aztán nem tetszett, és igazából bennem se állt úgy össze, mint az In Bruge vagy a Három óriásplakát (a Kriplit sajnos nem láttam), de azért összességében nem bánom, hogy megnéztem.
Nálam is aludt, mert tőlem egyszerűbb volt másnap elindulnunk R-val Siófokra.
Az első nap ennek megfelelően tiszta örömfutás volt. Oké, nekem könnyű is volt a dolgom, mert "csak" 16,3 kilométert futottam, ugyanazt a szakaszt Rerrénél, amit két évvel ezelőtt. Nagyon könnyed voltam, az idő is gyönyörű volt (napsütés, icipicit hűvös, de már rövid ujjú pólós idő), de az is feldobott, hogy egyszerűen csak eszembe jutott Rezső, és tele voltam emiatt hálával.
Nem toltam túl a felkészülést, sokkal többet terveztem a heti kettőnél, de hát aki a magánéletére is időt akar szánni, és még zenél is, az így járt. A vívást nem véletlenül hagytam ki. Az most nincs. Erről esetleg majd később.
R viszont még nálam is kevesebbet tudott edzeni, ráadásul kicsivel a verseny előtt olyan egészségügyi és egyéb problémái adódtak, amelyek kérdésessé tették, hogy egyáltalán el tudunk-e indulni. Vagy úgy kellett volna, hogy én még többet futok (a terv szerint így is nekem kellett kicsit többet, R 96 felett, én picikét több, mint 100 kilométert a négy nap alattt). Mai fejemmel már látom, hogy akár több kilométer is belefért volna nekem, de jobb volt óvatosnak lenni.
Szerencsére csütörtökre R jobban lett, és azt mondta, maradjunk az eredeti tervnél, megpróbálja a két szakaszt (több, mint 32 km) első nap, hogy túl legyen rajta, és onnantól, bár még mindig húzós távjai vannak, de legalább 30 felett nem kell már futnia.
Ami nekem még stressz volt, az a vezetés, mert már több, mint egy éve nem vezettem, és most nem volt harmadik társunk, szóval amíg R futott, nem volt mese, nekem kellett a volán mögé ülnöm. Az első vezetésemet inkább le se írom, úgy bénáztam, mint egy kezdő, rám is dudáltak egy helyen, teljesen jogosan, de szerencsére baleset nélkül megérkeztem az első váltópontra, és onnantól talán már nem ügyetlenkedtem annyit. Szántódon úgy mentem ki a váltóponthoz, hogy teljes futóruhában, ha esetleg R nem bírná, beugorjak helyette, de szerencsére elég jól érezte magát, és futott tovább Szemesre.
Amíg ott vártam rá, ellőttem az immár szokásos képeimet, Anyukámmal is beszéltem picit telefonon, aztán végre elindulhatott számomra is a BSZM.
Tavaly az első napon marha gyors voltam magamhoz képest (meg végig a négy nap alatt), most visszafogottabb voltam, a nagy távok és tartalékolás miatt. A téli felkészülés alatt a bőven 6 perc, akár hat és fél perces kilométerek voltak kényelmesek - most ennél azért gyorsabb voltam, valószínűleg azért, mert már elég meleg volt ahhoz, hogy szájon át is merjek lélegezni. Nomeg feldobott a hangulat, és Rezső a gondolataimban.
A rerrei nyaralót megint lefotóztam a lányoknak, és mikor kiértünk Fonyód előtt a partra, muszáj volt megállnom egy-két gyors fotó erejéig.
Az egész futás egyszerűen könnyed volt, magától ment, de milyen is legyen a legelső nap?
Semmi fáradtságot nem éreztem este, de idén először már első nap rávettem magam a szállásunkon, hogy nyújtsak és hengerezzek kicsit. Ugyanazon a borbirtokon voltunk, ahol tavaly, csak most nem volt az a szuper vacsora-menü. Ettől függetlenül sikerült jókat enni, és két-két deci bort is megittunk. Ez sehol nincs a tavalyi és tavalyelőtti iszogatásainktól - ebből jött a csapatunk "Macska-jajj!!!" neve - , de ennyi akkor is kellett.
R elmesélte, milyen gondjai adódtak a verseny előtt, ezekről természetesen nem számolok be, elég annyi, hogy valóban csoda, hogy ott tudott egyáltalán lenni, és ilyen szépen teljesített.
Rezsővel nagyon minimálisat tudtam csak beszélni, mert alig volt térerő.
Kis olvasgatás után nagyon korán lefeküdtünk, és emlékeim szerint jobban aludtam, mint tavaly.
BSZM 2020, első nap, teljes táv: Siófok-Fonyód, 48,45 km
R: Siófok-Szántód-Szemes, 32,15 km
én: Balatonszemes-Fonyód, 16,3 km, tempó: 5:51/km
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése