Viszont egyáltalán nem volt biztos, hogy megyek idén a piknikre. Egyrészt tavaly emlékszem, hogy nagyon nem éreztem jól magam a sok kisgyerekes fiatal között. Tudom, irigy vagyok.
A másik, ami visszatartott, természetesen az agyhalott volt, de mivel az esemény előtt pár nappal legalább négyen megírták nekem (köztük az elmebeteg is), hogy nem fog jönni, így végül péntek este (a brazil-belga meccs közben-után) eldöntöttem, hogy belevágok.
Nagyon pocsék éjszakám volt előtte, fél öt óta ébren voltam, és sehogy se tudtam visszaaludni.
Iszonyúan kialvatlanul sétáltam ki a vonatállomásra, és akkor jöttem rá, hogy ugyan én remekül eldöntöttem magamban, hogy itt kánikulás szenvedés és ha kell, sörözős megállás lesz, ehelyett viszont lehet, hogy bőrig fogok ázni úgy, hogy semmi eső vagy hideg elleni cucc nincs nálam.
A vonatból kinézve láttam, hogy szakad az eső (borzasztóan idegesítő két férfi ült a mögöttem levő négyesen, azt hittem, be fogok húzni az egyiknek, ha az ötödik vonatos csengetésre ugyanazt a "poént" süti el, hogy Kedves gyerekek, Levente Péter vagyok.. elsőre SE volt vicces. Pettendnél meg nyilván az volt az észbontó humoruk, hogy petting).
Hát most már ez van, akkor szarrá ázok.
Tulajdonképpen az esőkabát se segítene, mert csak befüllednék alá.
De már nem hátrálok meg.
Velencefürdőn leszálltam a vonatról (végre megszabadultam hülye útitársaimtól), és lelkiállapotomat leképezve egy bemutatós szelfit csináltam, mert most komolyan, tényleg kapja be mindenki, főleg J, de a füligszáj, meg mindenki más is.
Épp mikor elmerültem a szelfikészítésbe, jött arra egy biciklis, nézhetett, hogy kinek mutogathatok.
Úgyhogy abba is hagytam, és csináltam egy másik képet, ami szerintem életem legborzalmasabban sikerült képe (eddig), rajta van minden, az utóbbi időszak összes gyötrelme, éveim súlya és a masszív alvászavar úgy egyben. Egy mogorva nénike. Most csak azért is felteszem. Ez is én vagyok.
Egyébként az eső már nem esett, mikor a vonatról leszálltam, viszont egészen kellemes volt az idő, kb. húsz fok, majdhogynem ideális a futáshoz. Mázlista voltam.
Ettől függetlenül a futás elejét nem élveztem. Nehezen rázódtam bele, próbáltam lent tartani a pulzusomat, a tempó nagyon kényelmes volt, de nehezen barátkoztam meg azzal a gondolattal, hogy még nagyon hosszú ideig futni fogok.
Aztán valahogy szép lassan elkezdtem belemelegedni.
Készítettem fotót a partról, aztán az árnyas fák boltíveiről.
Arra emlékeztem, hogy valahol el kell majd menni az autópálya alatt, de valahogy hamarabb jött egy elágazódás, mint vártam. Jel csak egy volt, hogy bicikliút jobbra. Nekem inkább úgy rémlett, hogy még egyenesen kellene menni (a hat évvel ezelőtti szülinapi tókerülésem már rég volt, a pár hete történt csajos bicajozás viszont ellenkező irányból, szóval nem voltam túl biztos magamban), de egyenesre nem mutatott semmi jel. Úgyhogy elmentem jobbra.
Sukoróra :D
Már közben gyanús lett, hogy én itt nem vagyok jó helyen, de akkor már nem volt kedvem visszafordulni, ezért úgy döntöttem, hogy - ha kerülővel is, de - folytatom, és az országúton keveredek majd át Pákozdra.
Sokak szerint tehetség kell a Velencei-tó megkerülésénél az eltévedéshez.
Akkor én tehetséges vagyok.
A kis intermezzo miatt gyorsítottam, mert azért egy icipicit izgultam, hogy tényleg vissza fogok-e találni az útra, másrészt bár hatalmas forgalom még reggel az országúton nem volt, de mégse volt jó érzés az út szélén futni, és a néhány autót arra kényszeríteni, hogy kikerüljenek, hiába húzódtam le az útról, amennyire csak tudtam.
A gyorsítás miatt a pulzusom kezdett elmászni, de azt elengedtem.
Volt, hogy picit szemerkélt az eső, de egyáltalán nem volt zavaró, inkább jól esett.
Egy hosszabb szakasz után végül csak megtaláltam a bicikliutat, beértem Pákozdra, és megnyugodtam, hogy most már minden rendben lesz.
Azért minden nem lett rendben, mert egy második kanyart is elnéztem, amikor balra kellett volna fordulni, hogy átmehessek az M7-es felett.
Itt azért hamarabb kapcsoltam, és szerencsére nem csak Székesfehérvárnál fordultam vissza.
Ha már így alakult, sétáltam egy picit visszafelé a helyes útig, és közben megettem egy zabszeletet.
A híd utáni részen csodás napraforgótábla volt, itt már azért azt hiszem, a reggelihez képest pár évet sikerült fiatalodnom. A nélkülem készült napraforgós képet meg nagyon szeretem, mert valahogy pont a hangulatomhoz illően szomorkás. Pedig a napraforgók amúgy olyan vidám növények, csak a borús időben valahogy ők is elszontyolódtak picit.
Amikor elértem a bal kanyart, köszöntöttem azt a sörözőt, ahol a múltkori csajos bicajozáson megálltunk. Akkor ugye a másik irányból, Velencéről mentünk el odáig, de az bringán csak egy könnyed tekerés volt.
A tempóm továbbra is gyorsabb volt, mint amit terveztem, hat percen belül, egyszerűen az eltévedés után úgy maradtam.
És bírtam.
Meglepően jól.
Ok, edzett vagyok, de arra nem számítottam, hogy ilyen flow-élményem lesz, folyton csak azt vettem észre, hogy már megint eltelt egy kilométer...már megint...
Persze Agárd picit hamarabb is jöhetett volna, és ha már jött, hamarabb vége is lehetett volna, hogy átadja a helyét Gárdonynak, és Gárdonyból is elegem lett, hogy most már következzen végre Velencefürdő.
Aztán egyszer csak már ott volt az a hely, ahonnan reggel elindultam (a bemutatós szelfis rész), még egy picit túl kellett futni, hogy frissen, üdén berobbanhassak a zenekaros társaságba.
Amiket még kifelejtettem beleszőni az így is hosszúra nyúlt elbeszélésembe:
Nagyon jó volt találkozni a szembejövő futókkal. Akikkel láttuk egymáson a vizes hátizsákokat, feltételeztük, hogy szintén tókerülő. Mondjuk a legtöbbet kísérte biciklis is, olyan magányos futót, mint én, csak egyet láttam, de ő valószínűleg rövidebb távot nyomott.
Agárdnál az út mentén egy bácsi kérdezte meg, hogy hány kör?
Mondtam, hogy csak egy.
Mire ő kicsit sajnálkozott, hogy az jó sok, de én vidáman megnyugtattam, hogy már nincs sok hátra (azért még volt).
A futócipőm talán harmadszor volt rajtam, kicsit izgultam, hogy bevethetem-e egy ilyen hosszú távra, de mivel az előzőleg vett cipőm sajnos nagyon nem jött be (max 10 kilométer alatt jöhet szóba, utána már fájnak benne a lábujjaim), ezért bizalmat szavaztam neki.
Eleinte kicsit sértett, hogy nem fut helyettem, de a végén hálás voltam neki, mert különösebben nem fájt semmim benne.
Ilyenkor van, hogy egy-két napig nem megy a lefelé lépcsőzés, de most egészen minimális, alig érezhető izomlázam lett csak. A jobb térdem viszont picit érzékeny lett, úgyhogy a héten úgy döntöttem, hogy inkább pihenek, és majd az Eiger környékén az 1000 méter szinttel kezdem újra a futkározásokat szombaton.
Az elvileg 27,5 kilométeres tókört nekem sikerült 32 kilométerrel abszolválnom (kicsit többet mér az órám, de azt szerintem már levontam), ami tényleg furcsa, hogy egy 30 pluszos táv ennyire könnyedén tud menni. Csak a sérülések kerüljenek el.
Úgyhogy...maraton...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése