Vakrandi - béna, de rövid

Hosszú idő után megvolt az első vakrandim, a várva várt. Ja, nem.

Csütörtökön felhívott a fiú, hogy megbeszéljük a randit, és sajnos nekem már ott nem voltak jók a megérzéseim, mert egyszerűen nem tetszett se a hangja, se ahogy beszélt.
Végül, mivel a jövő hét részemről a próba, főpróba, vívóverseny és koncert esték miatt eléggé zsúfolt, az egy darab kedd este meg neki nem volt jó, ezért vasárnap délelőtti kávézást beszéltünk meg.
Délelőtt.
Kávézás.
Hát.

De ami nagyon jó volt, és a randi legnagyobb erőssége, hogy háromnegyed óránál nem tartott tovább.

Eleinte a magasság különbség miatt féltem, de valahogy olyan szélsőséges dolgokat képzeltem el, hogy mikor találkoztunk, esküszöm, nem is volt olyan rémesen zavaró. Lehet, hogy már én is megyek kicsit össze :) Persze azért egyértelműen magasabb voltam, de hát van ilyen.
Arcra meg teljesen okés volt a fiú, sőt, szép kék szemek, határozott orr, kis borosta.

Viszont ami a telefonon keresztül is gyanús volt, az élőben csak erősödött: nagyon untam. Nagyon.
Pedig esküszöm, próbáltam nyitott lenni, kedvesen feldobni egy-két labdát, de aztán feladtam.
Nyilván ő is izgulhatott, de hogy egyszer se éreztem a leghalványabb késztetést se arra, hogy az udvarias mosolygáson kívül valami belülről jövőbb mosoly vagy akár nevetés jöjjön, az nekem nem nyerő, és egyáltalán nem motivál arra, hogy még egyszer találkozzak a fiúval.
Ha esetleg egy csoportos programra eljön, akkor jöjjön, hátha ott kevésbé erőltetetten tudunk beszélgetni, de ez így egyelőre felejtős.
Jó esetben ő is ugyanígy érzett, és nem akar folytatást.

Gondolhatnám, hogy túl kevés idő telt el J óta, hogy még fölösleges a társkeresést erőltetnem, mert nincs lezárva. Talán, de abban biztos vagyok, hogy J-től tökéletesen független az, hogy ezzel a fiúval nem randiznék másodszorra.
Majd inkább a Káli-futásról írok, az sokkal jobb volt még úgy is, hogy a váltásokat kissé elrontottuk :)