Túra randimásképp

A két régi randimásképpen nagyon jól éreztem magam. Bár egyiken se tetszett meg úgy igazán senki, mindkétszer beírtam valakit (a biciklisen két nevet is), amikor a végén az értékelő lapokat ki kellett tölteni. Úgy működik a rendszer, hogy csak akkor adják ki egymásnak az adatokat, ha kölcsönös a jelölés. Azt nem fogom megtudni, hogy ki jelölt be engem (egyáltalán bejelölt-e bárki), csak arról az emberről derül ki, hogy jelölt-e vagy sem, akit én jelölök.

Tegnap nem jelöltem senkit, szóval nem fog kiderülni, tetszettem-e bárkinek.

Nem az volt a bajom a tegnappal, hogy nem tetszett senki - erre nagyjából számítottam is, amilyen "optimista" vagyok.
Az volt a bajom, hogy maga a túrázás része, ami miatt mentem, nagyon minimális volt.
Sokan voltunk, és azért, hogy végül minden lány minden pasival beszélgethessen, nagyon sok feladatot adtak, ami miatt alig haladtunk (kilométerben  minimálisat tettünk meg), és a végén már erőltetettnek éreztem, hogy mindig irányítva volt, mit csináljunk. Nekem nagyon jól esett volna néhány kötetlen kilométer. Viszont a természet tényleg gyönyörű ilyenkor.

A másik baj az volt, hogy az elején a lányokat párba osztották, és a feladatok során végig azzal a lánnyal kellett lenni, csak a fiúkat cserélték hozzájuk. Amikor a találkozóhelyre értünk, rögtön összehaverkodtunk egy lánnyal, nagyon szimpi volt - I-nek mázlija volt, mert vele osztották párba. Rajta kívül még volt néhány nagyon helyesnek tűnő lány, de akivel végül egy csapatba kerültem, sajnos vele én nagyon nem voltam egy hullámhosszon, meg sokszor nagyon negatívnak tűnt, sok feladatnál csak látványosan húzta a száját, és rossz volt, hogy végig hozzá voltam kötve.
Gondolom, neki se volt egy örömmámor velem.

A vége felé I is elvesztette a párját - mert az a lány az egyik feladatnál totál rákattant egy fiúra (az egyetlen jóképű fiú volt egyébként a csapatból, de nekem valami miatt nem volt szimpatikus, kicsit bájgúnár, és mind külsőre, mind stílusában túlságosan emlékeztetett valakire, akiről nem a legjobb emlékeket ápolom), és ez kölcsönös volt, szóval ők ott is hagytak minket, és már együtt folytatták az útjukat kiválva a csapatból...
Néhány lány meg is jegyezte, hogy ők már sokadik másképp randijukon voltak, de velük ilyesmi sose történt. I-t aztán ez a szerencsés lány ma bejelölte facebookon, majd lehet, hogy tartani fogják a kapcsolatot. Felvetette, hogy randizzanak négyesben (azzal a fiúval, akivel az ő lovagja volt párban), I meg mondta, hogy akkor esetleg lehetne ötös találka velem kibővülve. Mondtam, hogy nekem olyanhoz nincs kedvem, de csajos programhoz igen, tényleg nagyon szimpatikus ez a lány.
Irigylem is kicsit I-t, mert neki a szerencsés lány-pár miatt sokkal jobban sikerült ez a túra.

Egyébként arról a másik fiúról, akivel ez a négyes vagy ötös randi lenne, azt éreztem, hogy bejövök neki. Persze, mivel nem jelöltem, ezért nem derül ki, hogy jól éreztem-e. A gyülekezésnél reggel még valahogy optimistább és nyitottabb voltam, talán akkor még felírtam volna a lapra, de a "túra" végére elfáradtam, és már nem volt kedvem. Valamennyire szimpatikus volt, beszélgetni is lehetett vele, és azt mondják, elég, ha az ördögnél egy fokkal szebb - ő csúnya egyáltalán nem volt, de ennyi idő alatt nem találtam benne az égvilágon semmit, ami legalább egy kicsit tetszett volna.
Sokszor úgy gondolom, hogy valószínűleg amiatt, hogy ilyen válogatós vagyok, meg is érdemlem, hogy egyedül maradtam :(
Máskor meg, hogy de egy csomó ismerősömnek van olyan pasija, aki külsőre simán megfelelne, akkor nekem miért csak olyan juthatna, aki tényleg egyáltalán nem tetszik? J se volt egy Hugh Jackman, de valami miatt számomra ő nagyon vonzó volt. Ezt a "valamit" nem tudom megfejteni, hogy min múlik...

Még egyébként a túravezető tetszett a leginkább (az a vékonyan sportos, magas testalkat, ami nekem az esetem, kedves arccal), de őt valószínűleg nem lehetett jelölni amúgy se, ő nem vett részt a játékokban, csak irányította.
Ja, meg még egy Dani nevű fiú: jóképű, humoros, kedves - és 25 éves. Egy haverjával jött, és úgy sajnáltam őket, mert nőből szerintem egy se volt 30 alatt. Az irodától nem volt korrekt, hogy nem mondták el nekik, hogy ennyire egyedül lesznek fiatalok. Velük nagyon jókat dumáltunk meg nevetgéltünk.

A játékok egyébként emlékeim szerint nagyjából ugyanazok voltak, amik a biciklis túrán, meg egy-kettő biztos a borkóstolásoson is visszaköszönt. Nem a legjobbak, de arra jók, hogy kommunikálni kell hozzájuk.

Amikor hazaértem, eléggé elkedvetlenedtem, de ma már úgy látom, hogy sebaj, lehetett volna egy jobb túra, kicsit szimpatikusabb lány-párral, több kilométerrel, több nevetéssel, de most így sikerült, legalább esélyt adtam.

Aztán az este még folytatódott...kimentem sítúrásJ haveromékhoz Etyekre. Sose tartottam intenzíven a kapcsolatot velük, de a négy évem alatt szinte teljesen leépítettem őket. Nem szándékosan, csak ha volt szabad időm, azt szívesebben töltöttem a párommal. Mivel emlékeztem rá, hogy a költészet napja körül van sítúrásJ szülinapja, ezért írtam neki, ő cserébe meginvitált erre a piknikezésre.
Nem bánom, hogy kimentem, mert pasi társaságban voltam, boroztunk, nevettünk - ilyesmire szükségem van. Az egyik haverja külsőre még egy nagyon picit tetszene is, bár kicsit unalmaska eddig, de J se volt mindig az a nagydumás, mégis aztán olyan jókat tudtunk nevetni együtt... Közben meg lelkifurdalásom is lett, mert SítúrásJ nagyon úgy tűnik, hogy eléggé oda van értem, és most azzal, hogy én jelentkeztem be és bukkantam fel nála, lehet, hogy tápot adok hamis reményeknek. (Mivel még írt egy messenger üzenetet is, arra most reggel válaszul megírtam, hogy nagyon köszönöm, hogy hívott, hogy jól éreztem magam, hogy nehéz időszakon vagyok túl, és ezért jól jönnek az ilyen nevetős-iszogatós esték, de hogy nem akarom, hogy félreértsen: nagyon jó havernak tartom, de remélem, hogy nem láttatok bele mást. Lehet, hogy nem kellett volna megírnom, mert évek óta ismer, és ha bármikor lett volna esélye nálam, az már kiderült volna  - de mindegy, már elküldtem, nekem így tisztább akkor is, ha már soha nem hívna többet semmilyen haveri összejövetelükre).
A vége az volt, hogy mikor valamikor éjjel egy után hazaértem (SítúrásJ öccse kijött értünk autóval, bár két fiú nem fért be, ők nem tudom, hogy jutottak végül haza), akkor leültem a szőnyegre, és hangosan zokogtam.

Valahogy a bor ezt csinálja, felerősíti az alaphangulatot: ha jó, akkor még jobb lesz, de ha rossz, akkor még rosszabb.

Vannak napok, amikor elég jól el tudom terelni a gondolataimat J-ről, a koromról, arról, hogy egyedül vagyok. A tegnapi nap sajnos minden túl sokszor jutott az eszembe.
Rettenetesen haragszom J-ra, hogy visszataszított ebbe az utált egyedülálló állapotomba, és közben hálás is vagyok neki, hogy legalább négy évig nem kellett ezzel szívnom.
De jelenleg a harag, csalódottság és értetlenség erősebb a hálánál, sajnos.

Randimásképpes programokra meg még valószínűleg fogok menni, mert ha nem is sok, de a nullánál több esélyt adok, és talán például egy biciklisen megint jól tudnám magam érezni. Ha meg nem, akkor majd magam alá zuhanok, mint tegnap, de aztán összeszedem magam.
Most például lassan leér a reggeli, és el tudok indulni egy futásra, a Tordai-Tegzes tüdő kiköpős futókörömet tervezem, idén először, az remélem, a negatív gondolataim egy részét legalább kipucolja a fejemből.

UI.: SítúrásJ végül tök kedvesen reagálta le az üzenetemet. Huhh.

Update (május 2.): I-nek tegnap írta meg a szerencsés lány, akivel azóta is tartja a kapcsolatot, hogy újra szingli, mert kiderült, hogy a túrán megismert pasi elviselhetetlen. Mondjuk nekem valami miatt már ott se volt szimpatikus az a fiú, lehet, hogy sajnos jók voltak a megérzéseim. Kár, pedig nekik olyan meseszerűen indult...