Visszatekintős - remélem, majd december legvégén ennél pozitívabbra sikerül majd

Utálom ezt az évet.
Sajnálom, lehet, hogy igazságtalan vagyok, de függetlenül attól, hogy nagyon sok jó dolog is történt, amikért hálás is vagyok, de összességében ez egy borzasztó év volt.
Amitől félek, hogy 2018 se lesz sokkal jobb.
Vagy talán minden év egyre rosszabb, mert ahogy idősödünk, úgy lesz egyre több hozzátartozónk, barátunk beteg.

Alapvetően az évértékelő irományomat december legvégén szoktam megírni, és lehet, hogy most is kiegészítem majd, de most nagyon írhatnékom van.

Összességében, ha nem történt volna ennyi szar dolog, azt mondanám, hogy 2017 olyannyira semmilyen volt, hogy észre se venném, ha kihúznák az életemből. A legtöbb esemény, amit úgy érzek, hogy idén volt - azokról, ha jobban belegondolok, kiderül, hogy 2016-ban voltak (pl. tök olyan érzésem van, mintha az általános iskolai osztálytalálkozóm most ősszel lett volna. Szinte meg vagyok róla győződve. De ha megnézem a facebook-on az eseményt, akkor látszik, hogy 2016.)

Kezdjük a jókkal:
Talán a legjobb, hogy sikerült egy közös nyaralást összehozni. Az a két hét tényleg nagyon jó volt, sok sporttal, vezetéssel, kirándulásokkal.
Az is jó volt, hogy bár még mindig nem érzem komfortosnak magam a vezetéssel (ma is kiraktam a T-t még, bár a terv az, hogy 2018-tól elhagyom), de mégis sokat fejlődtem, nyilván volt is honnan.
Jó, hogy továbbra is jelen van a zene az életemben, ez az én megmentőm. A vívás is, bár egyre kevesebben vagyunk, és aggaszt, hogy mi van, ha teljesen elfogyunk. Munkától lezombisodott aggyal nem is mindig esik olyan jól. Pista bácsi nagyon hiányzik.
Ott a futás, az is kikapcsol, bár ez egy ilyen szempontból felemás év volt: összes kilométereim száma jócskán elmarad az elmúlt évekétől, és a betegségem miatt eleve később is kezdtem futni, de azért csak belepakoltam pár félmaratont.
Ööö.
Most nagyon gondolkoznom kell, hogy mi volt még jó, és nyilván igazságtalan vagyok, hogy nem jut semmi különös az eszembe.
Majd kiegészítem december legvégén.

A rosszak:
Az a baj, hogy nincs végük.
Azt mondtam volna, hogy a legrosszabb a kedvenc nagybátyám stroke-ja.
Még mindig nem tudjuk, hogy mennyire tud visszajönni, bár ahhoz képest, amikor először láttam a Szent Imrében, amikor csak feküdt, remegett kicsit, és néha a könny csordult ki a szeméből, ahogy én erőltetetten locsogtam erről-arról - szóval ahhoz képest ég és föld. Hatvan éves, nagy sportember és küzdő, szóval még biztos sokat fog fejlődni. Tolószékkel jól közlekedik, de pár lépést bottal is tud már menni. Néhány szót már kimond. Úgyhogy halad, lassan. Reméljük, az ő története csak jó irányba tud változni 2018-ban.

A mai friss hír meg Apukám. Tudom, nem szabad a legrosszabbra gondolni, de...ilyenkor az ember nem tud mást. Szegény Anyukám, már eddig is annyi, de annyi volt rajta. Azt hittem, hogy ezt nem lehet fokozni.
Vidám egy karácsonyunk lesz.
Ja, és a másik nagynéném férje is rettenetesen rozoga. Kórházból ki, kórházból be.

A másik legrosszabb az ex-sógorom ámokfutása. Senkinek nem kívánom azt, amin a nővérem, és rajta keresztül gyakorlatilag az egész családunk keresztül megy. Próbálok mindig empatikus lenni, de a legnagyobb jóindulatot feltételezve se tudom megérteni, hogy ezt miért így kell csinálnia. Életemben olyan gusztustalan, felkavaró, hányinger leveleket nem olvastam, mint amilyeneket az úgynevezett ügyvédjével íratott (az ilyet szerintem a kamarából ki kellene zárni és eltiltani a hivatásától): azok a fenyegető, zsaroló, ultimátum levelek. Ahelyett, hogy megpróbálnák megbeszélni. Nyilván ők már ezer éve nem beszélnek egy nyelvet, de hátha egy külső mediátor tudna segíteni. Meg se próbálták, pedig a tesóm ezt is felajánlotta régebben. Az is érdekes nagyon, hogy a nővérem pszichés eset, aki lelkileg megnyomorítja a gyerekeket (no comment), de van az a pénzügyi megállapodás, amely szerint mégse pszichés eset? Tény, hogy a nővérem közel se tökéletes, és nagyon labilis (ez részben érthető is...), és az is tény, hogy a gyerekek imádják az apjukat, akinek a nimbuszát nem akarjuk lerombolni (fenét nem akarjuk, milyen jó lenne, ha látnák a másik oldalt is - de a gyerekeket ebből mi kihagyjuk, próbáljuk tényleg az ő érdekeiket nézni). De amiket és ahogy most művel, bennem azt a kérdést erősítik meg, hogy biztos, hogy a nővérem a pszichésen sérültebb eset?
Költői kérdés.
De sajnos ebből a helyzetből se várok túl sokat 2018-ra. Én E helyében már rég belefáradtam és feladtam volna, bár nekem nyilvánvalónak tűnik, hogy az exsógor pont erre játszik. A tesóm meg nyilván nem azért nem tudja elfogadni az ultimátumát, mert dafke ellenszegül, hanem mert nagyon fél, hogy teljesen ellehetetlenül, amikor már így se tudna talpon maradni a család segítsége nélkül. Amit kérdés, hogy meddig tud a családunk előkeríteni.
Ha tényleg a gyerekek a fontosak neki, akkor ezt az egészet nem így intézné. Semmi, de semmi akadálya nincs annak, hogy többet, hogy fele-fele lehessenek nála a gyerekek. Ennek a tesóm sose állt az útjában!
Itt az anyagiakon megy a vita. Csak nem úgy van beállítva.
És mivel valószínűleg nem annyit keres papíron, mint a valóságban, így jól nem jöhetünk ki belőle még úgy se, hogy E nagyon rosszul keres. Bár most emeltek neki egy picit, aminek irtóra örül, de ebből a szempontból a fizetésemelés időzítése nem a legjobb. Ex-sógor szerint rosszindulatú feltételezés, hogy milyen jó anyagi körülmények között él. Nem ezt mondjuk. Csak muszáj, hogy lényegesen jobban keressen, mint a tesóm, különben nem tudott volna olyan lakást venni, mint amilyet!!! Mi is lakást keresgélünk, szóval pontosan tudom, milyenek arrafelé az ingatlanárak.
Vagy a barátnője segített bele jelentősen?
Akkor van segítsége. Anyagi értelemben is.
Mert a tesómnak nincs.
Na mindegy, nem akarok tovább találgatni, borzasztóan elkeserít ez az egész.

A többi gyakorlatilag már eltörpül ezek mellett.
Az, hogy már réges-rég anyuka szeretnék lenni, de... ebbe most nem megyek bele. Nem vagyok anyuka, és egyelőre úgy érzem, csoda kellene hozzá. Néha csendesen elengedem, mert valahogy úgy érzem, már most túl öreg vagyok hozzá. Ha sikerül is egy, a tesó már még nagyobb csoda, hogy beleférjen. Több gyerek - ezek már régi tervek, ezeket már tényleg elengedtem.
Amikor a gimis osztálytalálkozón (na az biztos, hogy idén volt, viszont nem éreztem jól magam egyáltalán) Sixtus körbekérdezte, hogy kinek hány gyereke van...hú, de rosszul éreztem magam.
Akkor is nagyon rosszul éreztem magam, amikor május elsején J haverjaival voltunk vidéken, több pár, mindenhol gyerekek. És reggel a gyerekekkel együtt mentek az apukák az anyukákhoz egy-egy virággal, hogy anyák napja alkalmából köszöntsék őket. Arra gondoltak, hogy nem lenne jó, ha én egyedül nem kapnék semmit, szóval nekem is hozott egy virágot J, amit aztán a többiek borzasztóan sete-sután kommentáltak, és tényleg a legnagyobb jó szándék vezérelt mindenkit, de én, őszintén szólva, megalázónak éreztem. Persze jó arcot vágtam hozzá. Igyekeztem.
Aztán sorra derülnek ki a terhességek (legutóbb egy vívó társam múlt héten, aki legalább stabilan járt eddig edzésekre, nagy veszteség lesz, ha vele is kevesebben leszünk), vagy ugye a sokkal-sokkal fiatalabb unokatesómnak is megszületett a lánya (és bár tök közel laknak ide, de egyszer se látogattam meg...). Van, hogy sírok kicsit.
Vagy csak csöndben fáj.
Persze örülök nekik, de attól még nekem fáj.
Tudom, hogy még nem késtem - teljesen - el, hogy még bármi lehet, hogy pozitívabban kell hozzáállni.
Tudom.
Elméletben.

Az, hogy a munkát mennyire utálom néha - ezt tényleg szinte le se kellene írnom. Mert abban J-nek igaza van, hogy ha ennyire utálom, akkor váltsak.
Váltanom kellene, de merre?
Ötletem sincs.
Körülbelül se.
Aztán persze vannak dolgok, amik jók, és amik valószínűleg hiányoznának. Szóval talán csak jobban le kellene szarni. Lehet, hogy visszamegyek cégen belül az előző helyemre (bár igazából azt is utáltam) - nyilván örülnének nekem, de a kocsit elvennék. Csak ne a kocsi legyen, ami valami olyanhoz köt, amit nem bírok elviselni. Ami, sokszor úgy érzem, az egész életemre rátelepszik.
Könnyebb lenne a helyzet, ha az előző munkakörömet legalább egy icipicit jobban szerettem volna.
Meglátom.

Nem haladok az írással, mert a munka teljesen leszívja az energiám. A zenére és a sportra marad, mert azok valahogy teljesen más agyterületeket mozgatnak meg, és inkább feltöltenek - de az íráshoz szükség lenne valamire, ami a munka miatt már nem áll rendelkezésemre nap végén.
Jó lenne egy fél év alkotói szabadság. A múltkor félálomban beugrott néhány dolog a Szingli-házhoz; de ahhoz persze nem volt bennem erő, hogy kipattanjak az ágyból, és az éjszaka közepén elkezdjek írni.

Idén - persze már nem tudom, mert a 2017 olyan, mintha nem is lett volna - nem nagyon volt külföldi utazás, talán csak Galánta, amiről az egyetlen emlékem, hogy végig rohantuk az egészet.
Azért amikor együtt eljátszottuk-elénekeltük a koncert végén a Himnuszt, attól majdnem elbőgtem magam, valahogy ott, külhonban ennek egy egészen megmagyarázhatatlan ereje volt.
Ja, és Szerbia, Rednek a céges csapatépítővel.

Jövőre azt tervezzük, hogy utazunk. Végre valahára talán befejeződik J tanulása (ez a december ebből a szempontból is rémes volt), vannak Wizzair pontjai, szóval ezt mindenképpen várom.

Tavaly ilyenkor azt hittem, az idei karácsonyt már az új, közös otthonunkban töltjük, de ez az ügy is jóval lassabban halad, mint előre képzeltem volna. Eleve sokkal később kezdtük hirdetni J lakását, mint szerettem volna (gyakorlatilag a felvételi ponthatárokat és a többi boom-ot szépen lekéstük), azóta meg nem túl nagy az érdeklődés. Most van valaki a csőben, majd meglátjuk.
Aztán találni egy másikat, amit mindketten el tudunk képzelni otthonunknak - azt talán még nagyobb falat lesz.

Nem szoktam ilyen részletesen kiírni ennyire magánügyeket ezen a blogon. Egy csomó olyan dolgot írtam le, amiket inkább a titkos naplómba szoktam. De mivel már ezt is alig olvassák, most így esett jól. Remélem, senkinek se jut a kezébe az ex-sógorom ismeretségi köréből, akik ennyiből felismernék (bár amiket leírtam, neki is elmondanám).

J most bulizni ment a haverjával (ő is megérdemel egy kis gőzkieresztést), én meg, ahogy a húgom javasolta, azt hiszem, kinyitok egy bort. Úgyis nyertem egy üveggel a múlt heti évzáró vívó versenyen, ahol a lányok közül első lettem (hárman voltunk, és az egyik lány igazából a sorsolása miatt került csak mögém, de ezt a végeredmény nem tükrözi :)
Tessék, ez pozitív.