Kukiiii!

Napok óta ezen röhögünk.

Pedig tényleg így volt, a zeneiskolai zenekarral folyton kukit játszottunk. A szabályokra nem emlékszem, csak hogy valamilyen kártyajáték, ahol bizonyos esetekben be kellett kiabálni, hogy kuki!, és ezzel összefüggésben valaki kezére rá kellett sózni a paklival.

Amikor 1991-ben Spanyolországba utaztunk (oppárdon, Katalóniába...vagy hogy is van most ez?), a busz hátsó szekciója szorgosan kukizott. Én elöl ültem, Apukám mellett, aki mint a zenekar orvosa és nagybőgőse tudott elkísérni minket. Sokáig pisiszünetek után csak átszámoltak minket a tanárok, de miután sikeresen elveszítettünk egy fiút Olaszországban (több kilométer után jöttünk rá, hogy hiányzik, akkor elkezdett visszafutni a benzinkútra néhány jobb kondiban levő zenetanár, de közben egy rendőrautó utánunk hozta a fiút, szóval onnantól már csak a tanárokat kellett visszavárni. Mobil még nem volt), bevezették a névsorolvasást.
A hátsó szekcióból mindig hangosan jött előre az "Igen!" vagy "Jelen!".

A zseniális, de ezzel párhuzamosan nem szokványosan működő agyú zongorista fiú is elöl ült a tanárja mellett, és ő kitalálta, hogy megtréfál mindenkit, így mikor a nevét mondták, hangosan azt válaszolta:
- Nem vagyok itt!
A tréfa kedvéért mindenki úgy csinált, mintha rettenetesen elborzadt volna, mire nem győzte hajtogatni, hogy:
- De itt vagyok! De itt vagyok!
Aztán jöttek a hátrébb ülők (nevekre már nagyon kevésre emlékszem, meg amúgy is, szóval ezek álnevek ám):
- Trombitás Pisti!
- JELEEEEEEN!
- Harmadik Hegedűs Dani!
- IGEEEEEEEN!
- Csellós Zita!
- KUKIIIIII!

Na ezt a történetet meséltem el a kollégáimnak tegnap, bár igazából nem is emiatt, hanem a tengeres rész kedvéért, amikor mindannyian feltűrt nadrággal rohantunk bele a vízbe, hiszen legtöbben akkor láttunk életünkben először tengert. Viszont még kora tavasz volt, szóval a fürdés szóba se jöhetett. A zongoratanárnak eszébe jutott, hogy esetleg a kis zseninek érdemes lenne szólni, hogy a cipőjét vegye le, mert még képes lesz cipőstül a vízbe menni.
Kicsit később ugyan cipő nélkül, de csuromvizes zoknikkal jött ki a partra: "Azt nem tetszett mondani, hogy a cipőmet is vegyem le!"
Az egész meg abból indult ki, hogy A kolléganőm kisfiát a férje és mostohafia tegnap reggel képesek voltak zokniban, cipő nélkül kivinni a házból.

A kukizáson kész voltak teljesen, nem tudom magamról levakarni, de szerencsére A elmesélte otthon a sztorit a férjének, aki A-t nézte hülyének, mondván, hogy létezik az, hogy nem ismeri a kuki játékot, ők sokszor véresre verték egymás kezét a kártyapaklival.

Még néhány adalék, ami csak úgy eszembe jutott: 91-ben a barcelonai olimpiai stadion még nem volt kész.
Tavaly voltam azóta először Barcelonában, és a Sagrada familia rengeteget épült, bár tavaly nem tudtunk bemenni. A stadiont is körbefutottam.
Az egyik trombitás gyerek (alapvetően vonós zenekar volt ez, de a turnénkra vittünk magunkkal hangszeres szólistákat is) azóta világhírű lett, Maurice André utódjának tartják.
A kibővített zeneiskolai zenekarban konzisok is voltak. Néhány nagyobb lány szívesen anyáskodott és foglalkozott velünk, kicsikkel, de az egyik lányra nem emlékszem, hogy bármikor is kedves lett volna hozzánk, meg valahogy nekem az rémlik róla, hogy mindig olyan morcos feje volt - persze nagyon könnyen lehet, hogy ennyi év távlatából rosszul emlékszem rá. Belőle lett Sophia Loren menye.

Belőlem meg nem lett se zenész, se híres ember, se celeb (csak egy kicsit, a Vodafone reklám miatt), de az, hogy zenekarban zenéljek, tartósan belém ivódott, és ebben talán a spanyol és a későbbi svéd (ahol már én is vígan kukiztam) utak is segítettek.