Ez most nem is igazi félmaraton volt, csak a maraton fele :)

Idén is szerveztem céges váltót a Spar maratonra, és két orosz kolléganő jelentkezésével együtt összesen 10 vállalkozó volt. Igen ám, de négy fős egy csapat. Még az egyik orosz csajnak lehet azt mondani, hogy mivel az egyéni maratont jött lefutni, ezért max csapatban nem versenyez...de mit csináljak az egy plusz emberrel?
Szerencsére a másik orosz lány kitalálta, hogy ő legszívesebben párban futná le a maratont, és idén már olyat is lehetett. Szóval nyolc embert szétdobáltam két négyfős csapatba (az egyikben az első ember a maratonista orosz), én meg Alexandrával alkottam párost. Mivel a váltópont nem pontosan a táv felénél volt, így rám 21.7 km, társamra meg 20. 5 km jutott, szóval hatszáz méterrel túltoltam a félmaratont.

Mostanában nem voltam edzésben. Augusztus még csak-csak, akkor a két hét szabi alatt elég jó kis sporttábort tudtunk csinálni, többek között a Badacsonyt is körbefutottuk párszor. Viszont 10-12 kilométernél sose futottam többet.
Szeptember gyalázat, összesen kb. 40 kilométer, ha összejött, és még ez is úgy, hogy a csapatépítőn tele hassal is elmentem futni Szerbiában. Október se volt sokkal jobb. Nem azért, mert nem volt kedvem, hanem mert újra elkezdődött a zenekar, bejött a vívás (bár csak heti egyszer járok, hiába szeretnék kétszer, egyszerűen nem fér annyi bele), és egyébként is folyton közbejön valami. Heti egy futás összejön, de több nem.
12 kilométernél többre a Városmajorban körözgetve egyszerűen nem bírom rávenni magam, és inkább a pulzusra figyeltem edzéseknél, szóval átlagban mindig hat perc fölött volt egy kilométerem (elején picit gyorsabb, a végén hat és fél perc simán).

Szóval ezek után picikét tartottam a félmaratontól - mármint egész biztos voltam benne, hogy letolom, csak féltem, hogy vagy elégedetlen leszek a tempómmal, vagy nagyon szenvedni fogok a végén, vagy mindkettő. De ugyanakkor bíztam a rutinomban, mert már össze se tudom számolni, hányszor futottam le a félmaratont, egyszerűen benne van a fejemben az egész.
Azt terveztem, hogy nyilván gyorsabban fogok futni, mint az edzéseken, és figyelek a szervezetemre, hogy az adott sebességgel be tudom-e osztani az energiáimat a hátralevő távra, mert ha nem, akkor lassítok.

Ugyanonnan volt a rajt, mint öt évvel ezelőtt.
Nem mondom, kicsit piszkál ez a maraton-dolog, mert annyira, de annyira jó élmény volt ez nekem (főleg, miután az idő a kisebb-nagyobb holtpontokat teljesen kitörölte az emlékeimből), de mivel nem bírok annyit időt felszabadítani, mint akkor, így inkább nem vágok bele. Le tudnám futni, valószínűleg öt órán belül, de utálnám. Annak mi értelme lenne?

Végül nem lett igazam se az elégedetlen tempóval, se a végén szenvedéssel kapcsolatban. Inkább az elején szenvedtem. Álmos és kedvetlen voltam, és az első néhány kilométer alatt azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen nekem semmi kedvem sincs most két órán keresztül szaladozni.

Aztán, ahogy ennek lennie kell, valahogy csak túltettem ezen a problematikán magam. Mivel kicsit gyorsabb voltam, mint ami edzettségi szintemhez képest jól esett volna, így túl sokat nem tudtam bámészkodni, de még így is nagyon értékeltem az Operaháznál kihangosított zenekart és kórust, a mellettem sokáig haladó francia különítményt, a Várkert bazárnál játszó katonazenekart, vagy a rocky-t játszó bandát a Margit-híd pesti hídfőjénél, na ott muszáj volt egy kicsit riszálnom, ami nekik is tetszett.
Úgyhogy mentem, haladgattam, a szokásos hét kilométeres résztávokra bontottam a félmaratont: az első hét elvileg a verseny miatti adrenalintól magától menős szakasz - na ez most inkább a "hogyan legyek úrrá az unottságomon?" szakasz lett, a második hét kilométeren bambulgatni kell, és nem túl sokat gondolkodni azon, hogy miért nem jönnek gyakrabban a kilométerek, és az utolsó hét kilométeren meg örülünk minden egyes kilométernek...zene eleinte nem ment, egyrészt mert elég gyakran voltak szurkoló zenekarok, másrészt mert beálltam most a négy lépés be-, három lépés kilégzésre, és arra kevés zene megfelelő...
A harmadik hetesnél (kezdve azon, hogy a Margit-híd után a pesti rakparton valaki, aki maratont futott, megkérdezte egy társától, hogy "most már ugye megyünk vissza Pesten át a célba?", mire a társa teljesen azt hitte, egyébként én is, hogy csak hülyéskedik. 15 kilométernél...), az említett rockyzás után rákanyarodtam a Margit-hídra, utána tudtam, hogy csak át kell futni a szigeten, és mindjárt vége is lesz...közben azért a kilométerek is fogyogattak, úgyhogy tényleg egész hamar odaértem a Tímár utcához, ahol Alexandra már várt rám.
Az utolsó kilométereken se emlékszem, hogy nagyon elfogyott volna az erőm, bár nagy sprintet se vágtam ki, most így utólag nem tudom, miért, valószínűleg pont elégedett voltam azzal, amit csináltam.

Kicsit össze-vissza mért a nemsokára megszűnő órám (a propos: nemzetközi méretű felháborodás után kaptunk másfél év haladékot, csak 2019. végén szűnik meg a polarpersonaltrainer.com...egyebekben nem látom, hogy törnék magukat a Polar háza táján, hogy 2020-tól kinyerhessük adatainkat az órákból, de legalább másfél évvel több lesz arra, hogy gyűjtsek egy Garmin-ra), mert többször voltunk alagútban, aluljáróban, de ha minden igaz, egy 1:55 körüli félmaratont sikerült futnom, és így 1:57:30 körül adhattam át a stafétát a váltótársamnak 21,7 kilométernél. Ez nem egy eget rengető idő, még magamhoz viszonyítva sem, mert már többször futottam ennél jobbat, de ahhoz képest, hogy mennyit edzettem mostanában, és hogy végig láttam, hogy 5:30-nál gyorsabbak a kilométereim - szóval ez azért nagyon-nagyon jó. A rutin valóban segít, nem keveset.
A pulzusomat nem tudom, ugyanis a rajtban vettem észre, hogy elfelejtettem felcsatolni a pluzusmérő mellkaspántomat. Valószínűleg jobb is, hogy nem tudom, mennyi volt...

A célban még láttam Emőkét, ahogy váltja Yurit, Kata pedig előtte adta át a stafétát Zolinak (csak várnia kellett rá majdnem két percet, de ez Kata hibája, mert ő egy UFO...így, hogy két perccel a rendes futása után állította le az óráját, így is 5 perc alatt volt az átlag tempója 12 kilométeren), aztán Katával bementünk a versenyközpontba drukkolni a befutó embereknek és egyéni maratonistáknak.

Mindenki szerencsésen befutott, az egyik négyfős váltó 3 óra és 57 alatt, a másik 4 óra 13 perc alatt, Anastasia pedig 4:40 körüli idővel teljesítette a maratont, ami bámulatos, ahhoz képest, hogy mennyire nem készült rá (ahhoz képest legalábbis, amennyit annak idején én készültem)...Alexandra pedig egy picivel több, mint két órás félmaratonjával összességében 3:59 alatt hozta be a páros csapatunkat, ami - mint utólag kiderült - a céges női csapatok közül DOBOGÓS lett!!!
Álmomban nem gondoltam volna, hogy helyezett leszek, meg se néztem - csak Kata szólt, hogy harmadikok lettünk.
Nyilván, mert idén volt először maraton párban, és céges női váltó még nem nagyon nevezett ide, csak 26, és közülük is csak az első három csapat volt négy órán belül, ami azért, valljuk be, annyira nem egy frenetikus idő.

De azért persze örülök!

Utána elmentünk azokkal, akik nem koptak haza, egy kis sörözésre-eszegetésre, aztán hazamentem, és semmire nem voltam már képes, az esti fogmosáshoz is körülbelül fél órán keresztül gyűjtöttem az erőt, hogy ki tudjak szállni a kanapéból.

Igazából az edzetlenség nem ott mutatkozott be, hogy sokkal lassabb lettem volna, mint egyébként (nyilván kellő edzéssel valamivel gyorsabb is lehettem volna), és nem is ott, hogy szenvedtem a végén (teljesen jól bírtam az utolsó kilométereket is, és úgy éreztem, még pár kilométert biztos lefutottam volna, ha nem is abban a tempóban, és ha a a maratont végképp nem is), hanem ott, hogy ma még van némi izomláz a lábaimban, pedig egy normálisabban elő-edzett 1:55-ös félmaraton másnapján körülbelül semmit se szoktam már érezni.