Harmadik nekifutás - vezetés

Valamikor márciusban lehetett a kocsit elhozni az autószalonból. Apukám jött ki velem segíteni, és hazahozta a rűholdvilágba. Az eredeti terv az lett volna, hogy átviszem a Kalotaszegbe (ott is tud ingyen parkolni), de miután - halál ciki - beindítani se tudtam az autót (jó, régebben voltak olyan kocsik, amiknél beindításhoz nem kellett benyomni a kuplungot, nem? És egyébként is, elméletben tudtam, melyik pedál a kuplung, de ott hirtelen támadt zavaromban még azt is elfelejtettem), Apukám jobbnak látta, ha náluk hagyom a kocsit.
Szégyenszemre körözgettem párat a játszótér körül, majd leforrázva hazamentem J-hez. (És csak nagyon picit vigasztalt meg, hogy másnap A kolléganőméknél is, akik akkor mentek az ő autójukért, okozott egy pici problémát a csak kinyomott kuplunggal való indítózás).

Úgy voltam vele, hogy mivel nem kevés órával és plusz órával tanultam első körben vezetni, és utána még vettem órákat (előbányászott naptáraim tanúsága szerint 2004-ben, amit azért nem értek, mert emlékeimben úgy élt, hogy a második nekifutást azért hagytam abba, mert elköltöztem otthonról, és nem volt már elköthető autó, de én csak 2005 nyarán költöztem a Ballagiba, ahonnan 2006 nyarán vissza a szüleimhez, és 2007 januártól lakom a Kalotaszegben, szóval nem értem, hogy 2004-ben miért álltam le a vezetéssel, mikor jóformán még el se kezdtem...talán jött a tél, és a téli hónapokban Apu nem annyira akarta...? Csak akkor meg 2005 tavaszán miért nem kezdtem újra?), és ha nem is sokszor, de egyszer-kétszer én már egyedül is vezettem életem során, így nem akartam harmadszor is oktatóra költeni a pénzem és időm.
De megijesztett, hogy sokkal jobban elfelejtettem mindent, mint előzetesen hittem volna.

Apuval másnap kimentünk Budaörsre, ahol az Auchan parkolóban próbáltam elérni, hogy  ne a vonalra álljak, hanem két vonal közé, de egyszerűen nem bírtam ráérezni, hogyan kanyarodik az autó, de tolatáskor az egyenesben tartás se igazán sikerült.
Következő napon J-vel mentünk a kocsiért, ő felvezetett Csillebércig, én meg az ottani parkolóban próbáltam bohóckodni. A Normafáig vissza már én vezettem, és emlékszem, milyen rettenetesen zavart, hogy láttam egy autót a visszapillantó tükörben. Én még nem tudok vezetni, hagyjanak engem egyedül az utakon! Talán még egy-két együtt vezetés után (kicsit már jobban kimerészkedtem a forgalomba), J biztatása ellenére, hogy nem megy ez azért olyan rosszul, figyelmes vagyok, stb., úgy döntöttem, hogy nekem mégiscsak szükségem van egy oktatóra, ha valaha is azt szeretném, hogy a környezetem és saját épségem veszélyeztetése nélkül vezetni tudjak. Túl azon, hogy nyilvánvalóan a leginkább maga a rutin hiányzik, amit viszont csak rendszeres vezetéssel lehet megszerezni, de kellett hozzá egy nagyobb kezdő lökés.

A második oktatómat nem próbáltam megkeresni, ő már 13 évvel ezelőtt se volt fiatal (bár lehet, hogy még vállalta volna, ki tudja). Nővérem nagyon elégedett volt az ő oktatójával, szóval fel is hívtam, de annyira tele voltak vizsgára készülő tanítványokkal, hogy engem legkorábban egy hónappal későbbre tudtak volna vállalni, és akkor se biztos, hogy túl rugalmasan. Úgyhogy találtam a neten egy céget, akik kifejezetten jogosítvánnyal rendelkezők részére csinálnak gyakorló órákat, és náluk próbálkoztam. Időben is rugalmasak, valamint abban is ők alkalmazkodnak hozzám, hogy oda mennek, ahol nekem jó, de az árát cserébe elég rendesen megkérik.
Kicsit megijedtem, amikor a hapsi elmondta, hogy neki ugyan nincs ideje, de van egy nagyon jó munkatársa, neki megadja majd a számomat - aki egy nő. Mondtam neki, hogy sajnos elég rossz tapasztalatom volt egy női oktatóval, de megnyugtatott, hogy B-t mindenki szeretni szokta.

Így kezdődött a harmadik vezetni tanulásom B-vel, aki tényleg jó fej volt, nagyon sokat tudtunk nevetni is, viszonylag hamar eltűnt nála a görcsöm, hogy vezetni kell (ez a második oktatómnál is nagyon jó volt). Néhány dolgot (pl. párhuzamos parkolás) nagyon jól tanított, viszont a kézifékes indulást nem tudta jól elmagyarázni, az valahogy nagyon esetlegesen ment (vagy inkább nem ment). Arra számítottam, hogy nagyjából csak egyszer kell majd a Totojájával mennünk, és látni fogja, hogy azért nem vagyok teljesen béna, és főleg közveszélyes, szóval a pedáljaiba nem annyira kell belenyúlni - de ő, függetlenül attól, hogy azt mondta, hogy sokkal jobban megy ez nekem, mint amilyenre számított - mégis elég sok órát az oktatós autójával adott nekem (nem emlékszem pontosan, mennyit, de több, mint tízet...tényleg bénáztam időnként, de figyeltem, és ha szólt, szerintem még időben tudtam korrigálni, de ő az oktató, úgyhogy elfogadtam, amit mondott, csak én úgy éreztem, előbb is átülhettünk volna az én kocsimba.) Sokkal jobbak voltak vele az órák, mint az első oktatómmal (bár ő se oktatott szerintem rosszul, csak rettenetes volt a stílusa és lelki terrorja), de nekem még mindig a második oktatóm volt a legjobb.
Általában ebédszünetben tűntem el egy órára vezetni, vagy néha szombatonként. Ezzel párhuzamosan azért a kis Sörözőmet is vezetgettem J-vel, és a legnagyobb áttörés akkor történt, amikor fogtam magam egy csütörtöki napon, remegtek a kezeim-lábaim, de kivezettem a mélygarázsból (életemben másodszorra, először ugye R-val, amikor a füredi félmaratonra mentünk), és ha már ott voltam, nem csak egy kis kört tettem, de elvezettem a Műegyetemig, és vissza. És megúsztam. És a környezetem is megúszta (bár néha nagyon pofátlankodnom kellett, mert fogalmam sem volt előre, hogy melyik sáv lesz a jó vagy rossz). Kicsit lassan ment a dolog, mert nagy dugó volt, de miután hosszas korrigálgatás után le is tudtam a mélygarázsban parkolni, mentem a Lánchídba, és közben nagyon-nagyon büszke voltam magamra, hogy sikerült kilépnem a komfortzónámból.

Innentől kezdtem kicsit rendszeresebben vezetgetni akár egyedül is, zenekarra kocsival járni, onnan haza J-hoz. Az első alkalom mondjuk vicces volt, mert még nem használtam navigációs rendszert, azt hittem, sima lesz a hazaút, sőt, még élveztem is a vezetést, mert mennyivel jobb volt a szinte üres utakon, mint még a zenekar felé a dugóban - csakhogy a nagy élvezet közben elfelejtettem az Attila útról felkanyarodni a Krisztina körútra, és valahogy nem sikerült rájönnöm, hogy tudnék hazamenni a Moszkván, és bár eleinte nem pánikoltam, hanem mentem szépen tovább, és amikor végre sikerült egy parkolóhelyet találnom az egyik utcában, akkor megnéztem a telefonon, hogy merre is menjek haza. Majdnem sikerült, de megint elrontottam egy ponton, úgyhogy visszamentem az előző parkolóhelyre, és felhívtam J-t, aki ugyan addigra már ivott, de kisétált hozzám, hogy hazanavigáljon (annyira picin múlt egyébként, hogy nem sikerült egyedül megoldanom).

E-vel is volt egy hatalmas kavarásunk, mert ő meg a Savoya Auchanba nem tudott rendesen elnavigálni, úgyhogy még Gazdagrétet is megjártuk, mire végre valahogy eljutottunk az úti célhoz.
A szülinapomra J-től egy telefontartó akármit kaptam, amivel a szélvédőre tudom tenni a navigációs programot futtató telefonomat, ez azért sokat segít.
B-vel kb. kétszer-háromszor mentünk az én kocsimmal is, aztán legnagyobb örömömre szólt, hogy elengedi a kezemet. Utoljára még kinéztünk az M3-asra, mert felmerült bennem, hogy következő vasárnap levezetek Badacsonyba.

Ezt az ötletet egyébként majdnem elvetettem, mert nem volt túl nagy autópályás gyakorlatom, egyedül meg végképp semmi, és Badacsony azért messze is van, de B szerint is meg tudom oldani, és J szerint is érdemes gyakorolni, főleg vasárnap kora reggel, amikor nem lesz nagy lemenő forgalom. Azért nem tudtunk együtt menni, mert ő már szombat hajnalban leutazott permetezni, én viszont szerettem volna R harmincadik szülinapi bulijára elmenni szombat este. Nagyjából végig a buli alatt már azon paráztam, hogy mi lesz másnap, és aludni se tudtam jól, úgy izgultam.
Megfogadtam, hogy egyszer se fogok előzni - beállok a szélső sávba, úgyse hajt semmi, előbb-utóbb majd csak leérek.
A forgalom picit nagyobb volt annál, mint amit szerettem volna (tök üres autópálya), és azért nyolcvan km/h, ahova időnként lassulni kellett, már nekem is csiga volt, úgyhogy előfordult, hogy előzésre adtam a fejem, persze csak ha szinte teljesen üresnek láttam a belső sávot: index, átmenés, kapaszkodás a kormányba, ááááááááááááááááá, aztán index, vissza, aztán: huhh, megúsztam, de most már többet nem előzök!
Aztán persze előztem még egy-kettőt, ugyanígy. És végül leértem Badacsonyba, és nem történt semmi baj, pedig volt egy-két szituáció, ami kicsit ijesztő volt (pl. rohadt hosszú biciklis konvoj előttem, beláthatatlan, kanyargós úttal kombinálva, mögöttem türelmetlenkedő autók, akiket a kocsimra kitett T se vigasztal - de aztán előbb- utóbb a bicikliseket is meg tudtam előzni), de egy hatalmas lépés volt, hogy ezt az utat egyedül meg mertem tenni.


Most nagyjából úgy vagyok vele, hogy napi szinten még nem vezetek, de hétvégén mindig, talán ezen a héten is az egyik nap hazahozom az autót csak azért, hogy vezessek - vannak jó napjaim, amikor egész jól megy, és vannak (pl. múlt péntek, az katasztrófa volt), amikor majdnem olyan pocsékul megy, mint mielőtt még B-vel elkezdtem vezetni. Van, hogy a parkolás megint irtó bénán megy, van, hogy az is sikeres.
Most még hullámzom, és nem, még mindig nem szeretek vezetni (talán sose fogok), mert túl nagynak érzem a felelősséget, túl súlyos következményei lehetnek a hibáknak, ráadásul nem csak én hibázhatok, de sok az őrült is az utakon, de azt azért érzem, hogy idővel, sok begyűjtött kilométerrel egyre komfortosabb leszek a dologgal.
Ja, és J-vel gyakoroltuk nemrég a kézifékes meg egyéb emelkedős indulásokat, és hihetetlenül jól magyarázott, akkor sok, addig reménytelennek tűnő dologra sikerült végre ráéreznem, más dolog, hogy ezek még nem rögzültek, ezért kell majd még gyakorolni. Szóval a legjobb oktatóm lehet, hogy J :)

A kilométereket meg a nyáron rendesen gyűjtögetni fogom, Badacsonyba még kétszer vezettem le, J-vel (visszafelé a nagy csúcsforgalomban inkább mindig átadtam a volánt), de megjártuk Hódmezővásárhelyt is (oda én, vissza ő), illetve most vasárnap a szüleimet vittem le Akarattyára, amitől nagyon féltem, egyrészt mert plusz két fő még nem ült a kocsimban, és még csomagokkal is rendesen telepakoltuk, másrészt Apukám előtt mindig van bennem egy kis félsz, hogy mennyire fogok bénázni (pedig tényleg tök türelmes ilyenkor, és nem szól be semmi bántót), de magamhoz képest meglepően simán és jól levezettem (kicsit kevesebbet előztem, mint J-vel "szoktam", de a forgalom se mindig engedte meg, és nem siettünk sehova.)

J szerint a T-t (ami egyébként mágneses, szóval tök jó, mindig le lehet szedni) már nem kellene feltétlenül kiraknom, de egyelőre én még korrektebbnek érzem figyelmeztetni a környezetemet arra, hogy bocsi, bénázás várható ( a múlt péntekből kiindulva ez még jogos).
Amúgy vegyes, sok ember tényleg picit elnézőbb, de van, aki extra bunkó lesz tőle.
Összességében talán jobb, hogy kint van még.

Most az a fontos, hogy addig semmiképpen ne hagyjam abba a vezetést, amíg egy használható rutint össze nem szedek (különben ha évekig nem vezetnék, megint ugyanígy elölről kellene kezdenem. Ha a rutin összeszedése UTÁN kellene valami miatt kihagyni éveket, akkor azért visszajön már könnyebben), szóval ha például egyre romló munkateljesítményem (most is dolgozni kellene...de már totál kikészültem) miatt elvennék a kocsit, akkor inkább vennék egy használtat, akkor is, ha drága fenntartani, mert már nem akarom, hogy harmadszor se jussak el egy normálisabb szintig a vezetésben.