SJ egy nagyon kedves, udvarias bácsi volt, aki egyes szám harmadikban beszélt hozzám: Akkor most Zsófi szép lassan felengedi a kuplungot, meg ilyesmi. Nyugodt és higgadt volt, ráadásul úgy magyarázott, hogy azt én könnyen fel tudtam fogni.
Már az első órán úgy éreztem, hogy lehet, hogy mégse vagyok teljesen reménytelen eset.
Hihetetlen élmény volt, hogy nem érzem megalázva és hülyének magam, mint a régi oktatómnál.
A koncepció az volt, hogy az oktató autójával begyakoroljuk a legtöbbször használt útvonalaimat: otthonról a zenekarra, otthonról vívásra (a régi szép, ÁSZ-os idők, amikor belefért hazamenni a munka és az esti programok között).
Arra is emlékszem, hogy amikor a Major utcából felmentünk a Városmajor utcára (edzéses útvonal), mennyire féltem az emelkedős indulástól, de nagyon hamar el tudta úgy magyarázni a dolgokat, hogy megoldottam. Lehet, hogy a feledés homálya miatt, de úgy emlékszem, a kézifékes indulásnál nem értettem, hogy addig az miért tűnt nekem olyan nehéznek, mikor pofonegyszerű.
Most mondjuk megint nem megy. Vagyis elég rossz arányban sikerül, ha próbálom.
Mentünk a híres STOP táblás utcán is, ahol azt az első nagy kudarcélményemet összeszedtem, és ott is gyakoroltunk.
Nem tudom, hány órát vettem tőle, de egy idő után szépen elengedte a kezemet, én meg borzasztóan izgulva elkértem megint az Astrát, hogy azzal mehessek vívni.
És rendben odaértem, nyilván kisebb hibákkal, és visszafelé is csak azt rontottam el, hogy behúzva maradt a kézifék indulás után, de meglepően hamar kikövetkeztettem éles logikámmal, hogy mi nem stimmelhet.
Talán kétszer, ha edzésre mentem kocsival, zenekarra nem is emlékszem, hogy végül vittem-e az Astrát, és az is megvan, hogy Csabára nagyon kevésszer vezettem a szüleimmel. Emlékszem, egyszer valami miatt váratlanul kellett Nagymamámhoz menni, talán ez akkor volt, amikor már Nagypapám nem élt, és aznap Anyukám már ivott egy kis bort ebédre, Apukám meg nem ért rá valami miatt, szóval én vittem ki Anyukámat, és az is sikerült, csak visszafelé a tervezett helyett másik sávban maradtam, de akkor se estem annyira pánikba, mert tudtam, hogy a busszal amúgy is arra szoktunk menni, és majd valahogy hazaérünk.
Mintha Érdre is kivittem volna egyszer a szüleimet a nővéremhez.
Nagyjából annyiszor vezethettem ekkoriban, hogy kb. nulla rutint szedtem össze, amikor megint abbahagytam a vezetést.
Bár továbbra se szerettem, rettentően bénának éreztem magam, és nagyon féltem minden váratlan szituációtól, de nem is gyűlöltem.
Egyszerűen elköltöztem otthonról, és így már nem volt elköthető autó, és ahhoz, hogy nagyon ritkán mégis vezethessek, egyszerűen nem volt kedvem: ha túl ritkán vezetek, akkor megint csak nem alakul ki a rutin, de minden egyes vezetés egy hatalmas stressz lesz. Inkább hagyom egy olyan időszakra, amikor lehetőségem lesz rendszeresen vezetni. Ha lesz ilyen.
Úgy néz ki, hogy lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése