Éjszakai félmaraton

Erre a félmaratonra nem terveztem menni, de mivel A exkolléganőm nagyon lelkes lett, és úgy éreztem, hogy jelenleg ez élete egyetlen igazi célkitűzése, amely motiválni tudja, ezért elég könnyen hagytam magam rábeszélni, hogy én is induljak.
Egyébként se volt még soha olyan félmaratonom, amit az elejétől végéig valakivel együtt futottam volna.
A másik vonzerő a várt hangulat volt, a kivilágított Budapest látványa, a BSI-s versenyekhez képest barátibb létszám, és hogy nem lesz este tíz után hőség. A szeptemberi félmaratont amúgy is kihagynám a tavalyi negatív emlékek miatt, úgyhogy legalább lesz helyette egy másik.
Ami riasztott, hogy eddig egyetlenegyszer futottam sokat ilyen későn, életem második félmaratonján. Akkor, emlékeim szerint, kilenckor volt a rajt, és még csak 21 éves voltam, de még úgy is problémáim voltak utána az alvással (hajnalig nem sikerült), mert ilyen későn már nem tudom lecsengetni a szervezetemet.
Most tíztől minimum éjfélig fogunk futni, és én se lettem fiatalabb.

A edzéseit előtte nyomon követtem, nagyjából sikerült betartania egy első félmaratonos felkészülési tervet. Én a júniusi KH kamikáze félmaraton óta nem vittem túlzásba - futok, de lassan, és nem sokat, valamint az emelkedő futások is szünetelnek. Miután A biztonsági futást tervezett, idő célkitűzés nélkül, lényeg, hogy célba érjen, tudtam, hogy az a tempó engem nem fog túlságosan próbára tenni.

Igen ám, de arra nem számítottam, hogy közbejön aznapra egy vendégség.
Arra végképp nem, hogy mindkettőnknek megjön aznap.
Egyáltalán nem emlékszem olyan félmaratonra, ahol női gondokkal küszködtem volna - mivel már kb. húsz félmaratont futottam, simán lehet, hogy elfelejtkeztem róla, de szerintem ha volt is, biztos nem a legnehezebb napokon. Arra emlékeznék. Azt hiszem.
Most meg telibe. Ennél rosszabb csak akkor lett volna talán, ha egy nappal előtte jön meg.
Ez egész biztosan visszavetett (nem olyan rég volt egy edzésem, kb. 19-20 kilométert mentem, szintén aznapi cikluskezdéssel, és nagyon nem esett jól, bár nekem még szerencsém van, hogy nem görcsölök legtöbbször túlságosan. Egyszerűen csak kellemetlen, és valahogy nem az igazi).

A vendégségben igyekeztem heroikus önfegyelmet tanúsítani, és nem enni túl sokat az egyébként eszméletlenül finom sültekből (a verseny során visszaköszönt néhány oldalas ízélmény, szerencsére csak finom, szolid büfikék formájában). A hangulat éppen kezdett volna emelkedni, amikor nekem már le is kellett lépnem, hogy időben kiérjek a Várkert Bazárhoz.
Leadtam a cuccomat a ruhatárban (pánikoltam, hogy lesz eső, ezért vittem magammal száraz ruhát és esődzsekit futás utánra, ha kellene), megkerestem A-t, elrohantunk vécére, és annyi időnk maradt, hogy egy picikét pletykáltunk a rajtzónában. A nagyon izgult, de mondtam neki, hogy ez teljesen természetes, az lenne a fura, ha nem izgulna. Szerintem én a tizedik félmaraton után kezdtem csak nem idegeskedni, de ha akartam valamit (pl. jobb időt futni), akkor megint előjött az izgalom is.

A rajt után kettős érzéseim voltak: egyrészt éreztem, hogy a lábaim nagyon jó állapotban vannak, ruganyosak és frissek (kedd óta nem futottam, és ez a rápihenés sokat segített), de a női gondok, esetleg a szokatlanul késői időpont miatt valahogy mégse vagyok a legjobb formában. Nagy hőség nem volt, de a borzasztóan párás meleg se könnyítette meg a helyzetünket. Rögtön emelkedővel kezdtünk, felfutottunk a Várba, és amennyire tudtam, megcsodáltam a panorámát. Sajnos ugyanúgy, ahogy Füreden, amikor szinte egyszerre rajtoltunk a 7, 12 kilométeres és maratoni futókkal, most is elég nagy zsúfoltság volt a táv elején, és nagyon kellett figyelni a tömeg miatt. A-t talán még jobban frusztrálta, hogy nem tud a tempójában haladni, ezért folyton előzgetett, és tartok tőle, hogy ez a sok hirtelen megtorpanás, iramváltás aztán sokat kivett belőle.
Nekem nem okozott nehézséget a kis emelkedő, viszont túl könnyű volt lefelé gurulni a várból, és inkább az tűnt kicsit kellemetlennek, amikor a rakparton a sík terepen el kellett kezdeni újra dolgozni. A ekkor még nagyon jó tempóban haladt, lementünk hat perces kilométerek alá. Végig ő diktálta a sebességet, mondtam neki, hogy akármi van, alkalmazkodom hozzá. Talán egyszer mondtam, hogy esetleg picit figyeljünk, mert ez most lehet, hogy gyors picit - de sokkal meg nem foghattuk vissza magunkat, mert akkor nagyon beragadtunk volna a lényegesen lassabb futók közé.
A Szabadság-híd után fordultunk vissza északra, és egészen a Mozaik utcáig (kb. Sziget-bejáró) kellett futni. Ritkán járok arra, emlékeim szerint utoljára akkor futottam az Árpád-hídon túlra, amikor a maratonon gyűrtük a kilométereket. Ahogy akkor, most is jó hülyén néztek ránk az emberek a HÉV-ből.
Kicsit lassan fogyott a táv, biztos azért is, mert lassabb volt a tempó az általam megszokottnál, de hozzáteszem, hogy úgy éreztem, az égvilágon semmi kedvem nem lenne gyorsabban futni, és hogy tulajdonképpen a leghalványabb fogalmam sincs, hogy szoktam egész lazán 1:55 körül futni, az egyéni csúcsomról nem is beszélve. A lábaim is picit jobban fájtak, mint szoktak, azt hiszem, ez a futócipőm is kezd elhasználódni (igaz, ebben a félmaratoni távok sose estek igazán jól, de azért néhányat mégis letoltam benne, és ennyire sose volt kényelmetlen).

A 13.5 kilométer környékén fordulhattunk vissza délre. Mondtam is, hogy innentől már csak be kell futnunk a célba, ráadásul olyan jól van megcsinálva az útvonal, hogy nem csak a fogyó kilométereket tarthatjuk számon, de a hidakat is. Az Árpád híd és a Margit híd között van a legnagyobb távolság, ami jó, mert ahogy egyre jobban fáradunk, úgy fogjuk díjazni, hogy a Margit híd után már nem kell olyan rengeteget futni a Lánchídig. Az Erzsébet hídig meg már el se kell menni, előtte ráfordulunk a célegyenesre a Várkert bazárhoz.
A előzetesen kétszer is futott 15 kilométert, de annál többet nem. Ez nem olyan nagy baj szerintem, én rendkívül örültem volna, ha a saját első félmaratonom előtt ennyit készültem volna.
Mindenesetre a tizenötödik kilométer után érezhető volt, hogy neki ez már ismeretlen terep. Ráadásul szegénynek nagyjából akkorra erősödtek meg a menstruációval kapcsolatos negatív tünetei, és ezekkel párhuzamosan nagyon elkezdett az oldala szúrni, a dereka leszakadni, és a térde fájni.
Néha picit belesétált, én olyankor többnyire helyben futottam mellette - sehol nem volt az az állapotom, ami júniusban, hogy akár két percre is megállhattam anélkül, hogy utána nagyon rossz lett volna újra elkezdeni futni.
Sajnos nincs elég rutinom a biztatásban, próbáltam olyanokat mondani, hogy törekedjen egy egyenletes légzésre, kifelé jó erősen fújja a levegőt, és inkább lassítsunk, amennyire csak lehet, de a séta csak végső esetben.
Rövidebb séták után szerencsére mindig újra tudta kezdeni a lassú kocogást, és így értünk el szinte a végéig. Kb. másfél-két kilométerrel a vége előtt már azzal tudtam biztatni, hogy innen még akkor is jó idővel fogjuk teljesíteni a távot, ha már végig sétálunk. Erről szó se volt, amikor ment, akkor kocogtunk, ha nagyon fájt mindene, akkor sétáltunk pár lépést. Összes rejtett tartaléka előkerült, mikor megláttuk a célt, és lehet, hogy én nála is jobban örültem (ő ehhez túl fáradt volt), vigyorogva kiabáltam neki, hogy megvan, megcsináltad, majd megfogtam a kezét, feltartottam, és így futottunk be a célba.

A pontos időre most nem emlékszem, 2:14:harmincvalamennyi, szerintem első félmaratonnak ez nagyon-nagyon jó idő. Tulajdonképpen csak az utolsó kilométereken volt némi belesétálás, de így is nagyon jól bírta a végét szerintem. Én azon gondolkodom, hogy ha egyedül futok, akkor se biztos, hogy az adott állapotomban két órán belül futottam volna.
Ha A-t majd a női gondok nem hátráltatják, nem lesz ilyen párás az idő , és fejben egyre tapasztaltabb lesz, akkor egyrészt az időeredmény is javulni fog, másrészt jobban fogja tudni élvezni.
Nekem se rögtön úgy ment, hogy egyben letoltam, és akárhogy is, egy félmaratonon azért mindig elfáradok, ha nem is mindig egyforma mértékben.

Kicsit ücsörögtünk a befutó után, aztán elmentünk a holmijainkért, majd A hívott egy Ubert- sose ubereztem még, és ugye másnap délben meg is szűnt. Úgyhogy legalább ezt is kipróbáltam.
J-nál lezuhanyoztam gyorsan, aztán próbáltunk aludni (már bőven egy után volt), de ahogy számítani lehetett rá, borzasztó nehezen ment, nagyon sokáig csak forgolódni tudtam. Nem is a lábaim fájtak a legjobban (bár azokat is jócskán éreztem), de a fejem a bal halántékomnál iszonyúan szúrt, arra gondolok, hogy talán mégse hidratáltam eléggé.

Szerencsére vasárnapra nem volt semmi program, úgyhogy gyakorlatilag átheverésztük az egész napot. J tervezett volna egy futást, és talán pár kilométeres átmozgatás erejéig csatlakoztam volna hozzá (bár valószínűbb, hogy csak sétálgattam volna), de ő meg beteg lett, szóval maradt a lustálkodás.

A írt, hogy mindene fáj, és vízhólyagja van, de hogy nagyon büszke magára, és hogy sokat segített neki, hogy vele voltam.

Nekem is sokat jelentett, hogy kísérhettem!
Tényleg büszke lehet magára!