Hisztis viszeres

Általában a félmaratoni beszámolóim pozitívak, elégedettek, boldogak.
Sok okom a tegnapi után sincs panaszra, mert rengetegen két kezüket összetennék örömükben, ha 1:55-ön belül tudnának lefutni egy félmaratont.
Nekem valahogy mégse pozitív az összkép, megpróbálom összefoglalni, hogy miért.

Eleve nagyon nyűgös voltam. Fárasztó volt a hét Barcelonában, fárasztó az utóbbi időszakom, agyon vagyok terhelve rengeteg olyan munkával, amelyek nagy részétől kifejezetten hányingerem van, nagyon keveset aludtam mostanában, és úgy egyáltalán idegbajos időszakon vagyok túl. Mi segíthet ezen jobban, mint egy füligszájas futás?
Na igen, csak végre alhattam volna (már ha Cica hagy), de hét előtt fel kellett vasárnap kelnem. Nagyon nem esett jól.
Utána az se esett jól, hogy nem fértem fel a földalattira, majd a másodikra is csak úgy, hogy cipőskanállal préseltem fel magamat.
Az se, hogy egyáltalán nem volt biztos, hogy lemegy a sor a toj-tojoknál a startig (kb. három perccel kilenc előtt tudtam kilőni a WC-ről, és ugorni a kerítésen át a rajtzónámba).

Hármas rajtzónából kellett indulnom, próbáltam inkább az elejére menni, mert megszokhattam, hogy sokan hajlamosak egy-két zónával a sajátjuk előttről indulni. De a kettes zónába mégse akartam beállni, mert egyszerűen az nem az én tempóm, és nem akartam a gyorsabb futókat akadályozni.
Ehhez képest a félmaratonom mind a 21 kilométere azzal telt, hogy a 4-5-ös zónásokat előzgettem. Futottam, hirtelen megtorpantam, kerestem a rést, kilőttem, futottam, amíg volt hely, megtorpantam, kerestem a rést, és így tovább. Az, hogy nem tudtam egyenletesen a saját tempómban haladni, nagyon sokat kivett belőlem.
Amúgy nem esett nehezemre a futás, viszonylag könnyed voltam, a kilométerek szép rendben teltek el, sose éreztem azt, hogy egyik vagy másik kilométer nagyon nehezen akarna eljönni (bár az picit zavart, hogy az órám egészen elcsúszott, a végén már jóval több, mint 300 méterrel többet mutatott, mint a hivatalos táv, igaz, ha érzékelte a sok girbegurbaságot, amit a kerülgetés miatt csináltam, még az is lehet, hogy egészen reálisan mért).
Az időjárásról azt írták, hogy ideális volt. Nekem nem, kicsit melegem volt, de tény, hogy sokkal durvább meleg is lehetett volna. Voltaképpen kellemes volt, de futáshoz nekem inkább a tavalyi borongós, hűvösebb volt az ideális.

Megint három hét kilométeres szakaszra bontottam a futást, és meglepően sok energiám volt az utolsó szakaszra is, szóval próbáltam gyorsítani, csak a tömeg miatt ez nehézségekbe ütközött, bár nem foghatom csak erre, biztos fáradtam is. A végén a sprintet se tudtam úgy csinálni, ahogy szoktam (pedig arra tényleg maradt bőven energiám), ellenben majdnem kigáncsolt valaki véletlenül...
Az időm 1:54:31, kb. ugyanannyi, mint áprilisban.

Tudom, hogy ez jó idő, azt is tudom, hogy idén nem vagyok olyan gyors, mint tavaly voltam, mert bár a pulzuskontrollos futás révén nagyon jó állóképességem van, de le is lassultam valamelyest (vagy helyesebben: nem gyorsultam fel). Mindezektől függetlenül azt reméltem, hogy egy 1:51-1:53 közötti időre teljesen jó vagyok, ha nem figyelek a pulzusomra.
Áprilisban úgy futottam ugyanennyit, hogy semmilyen idő célkitűzésem nem volt, csak mentem, ahogy jól esett. Most szerettem volna egy picikét jobb időt, mégse sikerült.

Az egészben az volt a rossz, hogy kedvetlen voltam, már a reggeli keléstől, aztán a tömegtől is.
Az első felében kifejeztten hisztis voltam (remélem, ez kívülről nem látszódott), a második felére szerencsére már hatottak a hormonok, akkor már jobb kedvem volt, csak a legvégén lettem megint picit csalódott az időeredményem miatt.

Kicsit a 2007-es félmaratonra hasonlított, amit szintén valahogy feleslegesnek éreztem. Tök egyedül odamentem, kényelmesen lefutottam, a végén rájöttem, hogy ha egy icipicit még rátettem volna egy lapáttal, akkor belefért volna jobb idő is, de úgyse volt ott senki, aki drukkolt volna nekem. Most hasonló volt: odamentem, egy nagy tömegmassza részeként futottam egyet, aztán hazamentem úgy, hogy közben senkivel se beszéltem (csak az opera előtt Moldvát dúdoló hapsit javítottam ki, aki a társainak ecsetelte, hogy ez Dvorák, én meg visszaszóltam nekik, hogy inkább Smetana. Ha nem lettem volna gyorsabb náluk, azt is elmeséltem volna, hogy épp ezt játsszuk a zenekarral, habár Dvorakot is, az Új Világ Szimfóniát. Még el is dúdoltam volna nekik a sláger dallamokat, abból biztos rájöttek volna, melyik is az). Az egyetlen emberi kommunikáció a toj-toj sorbaállásnál volt, amikor K köszönt nekem.

Tavaly nagyon tetszett a budaörsi félmaraton, amire idén nem tudtam (helyesebben nem akartam) menni. Jövőre lehet, hogy csak arra megyek a nyár végi-kora őszi időszakban, mert ez a tömeg egyre kevésbé való nekem.

Zene: a Moldvát éneklő férfi sokat nem tévedett, mert bennem belül Dovrak ment, a 8. szimfónia háromnegyedes tétele, néha pedig átváltottam Csajkovszkijba (Virágkeringő, Csipkerózsika).