Első Búgócsigás koncert

Nem volt tökéletes. Sőt.
Még olyan kisebb bakik is becsúsztak (legalábbis belülről úgy tűnt), amik próbákon már el-eltünedeztek.
Persze mindig meghökkentő az aulás visszhangban játszani, de nekünk nem ez volt az első alkalom.
Az elején olyan görcsös és lámpalázas voltam, hogy a vonómat alig bírtam fogni, pianokat csak két miliméteres hosszon mertem húzni, nehogy remegni kezdjen a húron.
Sajnos én ilyen vagyok, de ez általában koncert alatt is csak minimálisan mérséklődik, sőt, az emlékezetes Parasztbecsületen magamhoz képest meglepően felszabadultan kezdtem, és ebből lettem egy merő görcs a végére.

Búgócsigával még össze kell érnünk, de végig mosolygott, nem dőlt össze a világ, ha hibáztunk, és ezzel elérte, hogy a Franckra már egészen felszabadult lettem, teljesen kioldódott a görcs a jobbkezemből, más kérdés, hogy persze addigra el is fáradtunk.
Ami külön bónusz, hogy volt metakommunikáció, hálás "köszönöm" pillantás azért, mert figyelek, vagy a kedvencem a Bartók este a székelyeknél résznél, amikor nekünk az egyszál szőrős pppppppp-t kell játszanunk, de egy kisebb dallamívnél mégis meg kell mutatnunk, hogy hello, a szekund is itt van, és én persze megmutattam, ő pedig nyugtázta igyekezetemet egy mosollyal.
Az az érzésem, hogy Belfortra ez a műsor még érni fog, és ott nagy eséllyel a kettőből legalább az egyik koncert igazán remek lesz, persze magunkhoz képest.
G is eljött, ami szerintem nagyon jó fej dolog tőle. Én rosszindulatúan azt feltételezem, hogy listázta magában az összes hibánkat, hogy hát igen, nála nem lett volna ennyi. De közben azt is gondolom, hogy őszintén drukkolhatott nekünk, hogy valószínűleg hiányzunk is neki, hiszen mégiscsak több, mint tizenegy intenzív évet töltött el a zenekarral.

Sok vendégem volt, régi kollégák, jelenlegi kollégák, sítúrás J-ék, meglepetésemre nagybátyám is ott volt (szegény, végig állt), és persze J.
Azt hittem, majd sokkal jobban hatalmába kerít a nosztalgia, hogy Franck, tizensok évvel ezelőtti szerelmünk hajnalának darabja, és most itt ül ő is, bár nem aktívan, basszusklarinétosként.
Ehhez képest semmi hasonló érzésem nem volt, minden energiámat elvette, hogy a fáradtság ellenére végig koncentráljam a darabot.
De minden szünetben kinéztem felé, és nagyon-nagyon örültem neki, hogy eljött.

Egyébként meg, ha 15 évvel fiatalabb lennék: basszus, a zenekarunk tele van jobbnál jobb pasikkal!

Update: fel se tűnt, A hívta fel rá a figyelmemet: Búgócsiga partitúró nélkül vezényelt!

Még egy-két update: A viszont beszélt G-vel, és ez picit lelombozott. Tudom, hogy több volt a hiba, mint a Mahleren vagy Parasztbecsületen, de G-vel se voltak soha tökéletesek a koncertjeink, voltak kifejezetten bénábban sikerültek is. Igen, szerencsétlen volt a kürt, de az, hogy vállalhatatlan, erős kifejezés. Lehet, hogy a fuvola néha picit ritmustalan volt, de szerintem nem lógott ki (így is nagyon sokat fejlődött magához képest). Az egész koncert szerintem hibái ellenére is szerethető volt. Az meg, hogy szerinte az új karmester csak magával volt elfoglalva és a dicsfényben fürdött - nem azért, de ez valamennyire minden karmesterre igaz (őt is beleértve!). Ha nem lennének olyan exhibicionisták, beülnének a szekund harmadik pultba. De hát lehet, hogy az ő lelki egyensúlyához kell az a biztos tudat, hogy Vele sokkal jobbak voltunk, és innentől majd jön a mélyrepülés. Ami nem lesz, szerintem igenis sokat fogunk egymással csiszolódni Búgócsigával.
Egyébként írtam Búgócsigának egy személyesebb levelet, amin nagyon sokáig filóztam, hogy elküldjem-e, mert talán túl sok, de végül csak leírtam nagy vonalakban, hogy miért is volt nekem telitalálat a darabválasztás, és mi az aktualitása, meg úgy egyáltalán megköszöntem neki az eddigi hozzánk állását. Válaszolt, és leírta, hogy ő meg az én figyelmemet és fegyelmezettségemet köszöni, ami az egész szólamra kihat, mert úgy érzi eddig, hogy a szekund a leginkább egységként és csapatként működő szólam. Jól esett :)