36 év - 36 km

Na igen, ezt annak idején azért nem gondoltam át rendesen.
Csak azt tudtam, hogy ha már 2015-ben sajnos nem tudok lefutni 2015 kilométert, akkor legyen helyette egy másik agyament kihívásom, mint például a szülinapon (ami idén szerencsésen szombatra esett) lefutni éveim számát.
Egyébként valószínűleg kifaroltam volna belőle, ha nem lelkesül fel teljesen A kolléganőm a férjével, hogy majd ők kísérnek engem a Velencei-tó körül.

Nem éreztem, hogy túledzettem volna magam, de azt se, hogy teljesen felkészületlen lennék. Egész télen futogattam pulzuskontrollal, a közelmúltban meg lefutottam két félmaratont és egy 26 kilométeres távot. Persze ennél sajnos éltesebb korú vagyok, de úgy éreztem a hosszú futás után, hogy még öt kilométert minden további nélkül lefutok, a maradék ötöt meg legyötröm valahogy.

Nem voltam túl kipihent (péntek hajnal hasmenés, szombatra csak az idegeskedés miatt aludtam rosszul), de emlékszem, a maraton előtt se aludtam jól, az idei Vivicitta félmaratont is minimális alvással teljesítettem, úgyhogy emiatt nem is aggódtam túlságosan.

A tervezettnél később tudtunk csak elindulni, így sajnos eléggé kikaptuk a legmelegebb napszakot, és bár hatalmas hőség nem volt, de idén eddig jóformán csak hűvösebb időkben futottam, szóval ez nem várt nehézséget okozott. Ettől függetlenül a táv elejét nagyon élveztem, rettentő könnyed voltam, és óvatosnak is éreztem a tempót, még ha a pulzusra most nem is figyeltem (akkor nagyon-nagyon lassú lett volna, bár lehet, hogy mégis ezt kellett volna választani), de így is jóval lassabb voltam, hat perc körüli (picikét néha hat perc alatti, néha pár másodperccel felette levő) ezrekkel, mint a Vivicitta félmaratonon.
Még dumálgattam is hébe-hóva Sz-csal és a biciklivel velünk tartó A-val.
Arra is volt energiám, hogy nagyjából kilométerenként átgondoltam, hol is tarthattam életem ezen szakaszában. Biztos az is benne volt, hogy inkább a szép emlékeket hoztam vissza, de még olyankor is inkább mosolyogtam, amikor a hatalmas szerelmi bánataim mellett futottam el.
Nagyon szép volt az útvonal is, kanyargós fasorok, kilátás időnként a tóra, végtelennek tűnő mezők.
25 kilométernél én még mindig jól bírtam, bár nem voltam olyan virgonc, mint az elején, Sz viszont kiszállt mellőlem, mert ő egy vadonatúj cipőjében futott, és nem véletlenül szokták azt tanácsolni, hogy egy új cipőt eleinte rövidebb távokon kell bejáratni, mert most nagyon nyomta a lábát.
Onnantól A kísért a bicajával, aki egyébként egy tündér, folyamatosan frissített minket vízzel, müzli szelettel, zselével.
Harmincnál visszafordultam (akkor már kicsit túl is kerültem a tavat), és onnantól már nem volt energiám nosztalgiázni, fogalmam sem volt, hogy miket csináltam harminc felett, mert csak arra bírtam gondolni, hogy milyen rengeteg kilométer van még hátra, és ahhoz képest milyen csiga lassan telnek.

A maratont annak idején kibírtam pisilés nélkül, de most egyrész a meleg miatt is többet ittam, másrészt amúgy is kicsit érzékeny a vesém néha, és nagyon el tudom hipochonderkedni a dolgot, ezért mikor úgy éreztem, hogy begörcsölhet, ha nem pisilek, nem volt mit tennem, az útszéli bokor mellé leguggoltam. Máskor rettentő szégyellős vagyok, de most egyszerűen nem számított...épp végeztem, mikor arra jött egy biciklis banda, egyértelmű volt, hogy min tevékenykedtem, de nem érdekelt, hogy látnak. Muszáj volt.
34 kilométernél megint visszafordultam, már csak két kilométert kellett volna megtenni, meg egy kicsit levezető sétálni a kocsihoz, de valahogy elfogytam. Fájtak a talpaim, fájt a derekam, és a fejem is (valószínűleg a nap is sok volt nekem, és talán jobban védett volna a futósapkám, mint a csíkos kendőm). Úgy döntöttem, hogy eddigi életem utolsó évének megfelelő kilométeremet megünneplem azzal, hogy nem halasztom meg magam a szülinapi futásomon, és sétálni fogok.
Úgyhogy bő egy kilométer séta következett, de azt is nagyon nehezen bírtam, csak leszegett fejjel tettem egyik lábam a másik után, és rettentő, borzasztó lassan csippantott  csak végre az órám, hogy itt a 36 (előzetesen úgy terveztem, hogy megvárom, míg az utolsó óra is 36-ot jelez, hogy BIZTOSAN meglegyen a 36 km, de most inkább mégse vártam meg A óráját, akién még igazából nem volt annyi).

A maraton előtti harminc+ edzéseket sokkal jobban bírtam, de valószínűleg számított, hogy akkoriban heti négyszer futottam, most meg heti kettőször (maximum), valamint folyamatos pulzuskontrollal, ami persze nagyon jó, csak így a hat perc körüli kilométerek is gyorsak voltak nekem, legalábbis ilyen távon (félmaratonon ment öt és fél perc alatt).

Még kellett volna sétálni a kocsihoz, de megkértem A-t, hogy jöjjenek értem, és ledőltem egy padra. Elkezdtem lehúzni a cipőmet, de egy ügyes mozdulattól úgy begörcsölt a vádlim, hogy hangosan üvöltöttem és bőgtem, ezzel jól megijesztve egy térképet tanulmányozó biciklis párt. Szerencsére a férfi tapasztalt volt (mondta később, hogy ő  úszás közben görcsölt be párszor), és pár perc alatt kifeszítette-maszírozta a lábamból a görcsöt, én egyedül nem tudom, mihez kezdtem volna.
Igen, a maraton előtt minden nap nyújtottam, és rendesen szedtem magnéziumot - biztos az se ártott...

Elővettem a telefonomat, akkor láttam, hogy milyen sokan köszöntöttek fel, és gondoltak rám, úgyhogy már az is helyre tett, de a legjobban az első korsó sör esett, amit a kocsival értem jövő A-ékkal ittam.

Őszintén szólva,fogalmam sincs, hogy lehet 42 kilométert lefutni, és pláne hogy lehet 4 órás idővel, öt perc körüli utolsó kilométerrel.

Utólag egyáltalán nem tartom hülye ötletnek, hogy ebbe belevágtam, mert igazán emlékezetes szülinapom lett, hála A-éknak is, tény, hogy azt hittem, hogy simán végig fogom tudni futni, ehhez képest jóval többet kivett belőlem, mint gondoltam, és ugye a bő kilométeres séta a végén nem volt tervbe véve, viszont cserébe már este tudtam pár lépést futni, amikor át akartam érni a pislogó zöld lámpán, megy a guggolás is, ilyen dolgok a maraton után még két napig legalább problémát okoztak.

Többen megjegyezték a facebook posztomra, hogy akkor októberben maraton, de én nagyon bizonytalan vagyok.
Ezek után még jobban tudom, hogy még egy közepes felkészültséggel se vagyok képes megcsinálni, szóval ha nem tudok egy, a 2012-eshez hasonló heti négy futásos edzésprogramot teljesíteni a nyáron, akkor fölöslegesen tenném ki magamat nyüglődő, belegyaloglós utolsó kilométereknek, hatalmas maratoni falnak, amire valami miatt kicsit se vagyok kíváncsi.

Úgyhogy hiába nyomtam most le 36 km-t (futva 35-öt max), azt hat-hét kilométert, ami még hátra lenne, sétálva is iszonyú kínlódás lenne teljesíteni, így...szóval lehet, hogy még nem ez az év lesz, amikor második maratonomat lefutom.
De majd meglátom.

Innentől egy hónapig próbálom kerülni a hosszabb futásokat (pedig nagyon vonz a Kavicsos-tó, ahova a szuper futóhátizsákommal el tudnék látogatni), mert gyorsítanom kellene magamat a céges maraton váltóra.

Visszatérve a szülinapra: vannak persze szorongásaim, hogy miért vagyok ennyi idős, de egyrészt aki ilyen fizikai kondiban van, és akit legalább nyolc évvel fiatalabbnak néznek, az még ne aggódjon, másrészt futás közben visszatekintve (amíg még képes voltam rá) az eddigi éveimre azt kell, hogy mondjam, hogy alapvetően nem rossz a mozi.