Idei első...izé, második

Kivártam a 2015-ös első félmaratoni élménybeszámolómmal, mert képpel együtt szerettem volna megírni, de úgy néz ki, ez a rajtszám szerint keresgélős galéria nekem nem jött be, mert egyetlenegy képet találtam magamról, és azt se tudtam letölteni regisztráció nélkül (még tán fizetni is kellene érte). Mivel kicsiben nem tűnt akkora durranásnak (befutó kép,vigyorogva, de épp nem sikerült elkapni azt a pillanatot, amikor levegőbe ugrok), ezért most kép nélkül maradok.

Szóval a Vivicittán futottam múlt vasárnap az első második félmaratonomat.
Az idei év főként azért más, mint a többi, mert van egy szuper pulzusmérős órám, így gyakorlatilag egész télen futottam, viszont szinte kizárólag csigalassan. A téli nem-kihagyás eredménye az, hogy az állóképességem kiváló, de a megszokott tempóm lassú.

A verseny előtt egy héttel nekilendültem egy Duna-parti félmaratonnak (teljesen beleszerettem az út folytatásába, főleg az üdülőrészbe és az utána levő kerékpárútba Hárosnál, az M0-ás hídig), és nem maradhattak el a legek: életem leglassabb félmaratonja lett, kb. két és negyed óra alatt. Ennél még az a bizonyos legelső is gyorsabb volt, amire nem edzettem, és amit fel akartam menet közben adni.
De abban is "leg" volt, hogy soha ilyen alacsony átlagpulzusszámot félmaratonon nem produkáltam.
Összehasonlítani nem tudom persze, mert a többit nem mértem, de ez gyakorlatilag tény.
A nenézség a frissítés hiánya volt (egy nagyon pici flakonban vittem csak vizet, másképp zavart volna a futásban, ez viszont nem volt elég), de szerencsére elég korán indultam, és nem volt még nagy meleg. Kétszer is találkoztam egy szembefutó hapsival, akivel egyre nagyobbakat vigyorogtunk egymásra ("Na látom, te is hosszút futsz"). Neki kulacsos hátizsákja volt, ez aztán elültette a hangyát a fejemben, és most már nekem is van ilyen. Holnap fogom kipróbálni. 2 liter víz fér bele, azzal a világból is kifutok.
Az edző félmaratonom nem viselt meg, bár a lábaim egy kicsit elfáradtak, és a végén egyre nagyobb kihívás volt 148 alatt tartani a pluzusomat (nem is sikerült mindig).

A Vivicittán több váratlan kihívással is számolnom kellett. Az egyik, hogy sajnos belebuktam az e-learninges tanfolyamba, pedig nagyon élveztem a tanulást. Azóta bújom a képzés fórumait, és most már legalább tudom, hogy nem az én hibám, nem én vagyok túl buta (bár....), hanem ez a tanfolyam vagy olyanoknak szól, akik már ismerik valamennyire az adott programot, vagy legalább más programnyelvben van tapasztalatuk, vagy szimplán nagyon okosak, vagy olyanoknak, akik se nem zsenik, se nem tapasztaltak, de a tanfolyam beharangozójában megadott szükséges idő többszörösét tudják a tanulásra fordítani. Rám egyik se igaz. Hosszú kitérő, de lényeg, hogy a szombatot kora reggeltől végigtanultam, meg kétségbeestem, mikor láttam, hogy a kiszabott feladatokat nem tudom megoldani, aztán éjjel is rosszul aludtam, volt, hogy felébredtem, mert azt hittem, megvan a megoldás, azt rögtön ki kellett próbálni, konstatálni, hogy mégse működik,és forgolódni tovább.

Ezek után eléggé fáradtan indultam a Margitszigetre, viszonylag korán, mert már negyed és fél kilenc körül ki akartam érni. Az utcámnál felszállt egy egyen futóruhás apa-fia páros, de ahogy haladtunk előre, egyre több futótárs gyülekezett a járműveken. A BKV a 86-os buszt erősen bebiztosította, mert két külön ellenőr banda is le akart ellenőrizni minket.

Rajt előtt szívesen összefutottam volna Á-val a zenekarból, aki élete első félmaratonját futotta, de végül teljesen egyedül kezdtem neki a futásnak. Szerényen a két órás zónából indultam, mert nem gondoltam volna, hogy tartani tudnám ilyen távon az öt és fél perces ezreket, mostanában sose szoktam.

A hangulat a szokásos, sok lelkes futó meg minden, de én azért egyedül éreztem magam, jobb volt tavaly K-val és D-vel futni az első kilométert. A zöld lufis (két órás) iramfutók mögött indultam, és azt éreztem, hogy nagyon jól megy. Könnyed voltam, rengeteg energiám maradt abban a tempóban nézelődni, újra és újra rácsodálkozni, hogy hát igen, Budapest mégiscsak gyönyörű...egy idő után meg is előztem a kétórásokat, és csak mentem tovább, könnyedén, lazán. 12 kilométernél eszembe jutott, hogy az alap Duna-parti futásomnak most lett volna vége, de egyszerűen mintha még nem is futnék. Ami nehézség volt, az az emberek kerülgetése, mert rettentő nagy tömeg volt. Többet is mért kb. száz méterrel az órám, ami lehet amiatt is, hogy valamivel valóban tényleg többet mér, de egy része a sok előzgetős kacskaringó miatt volt.
Emlékszem, tavaly az utolsó kilométereken már fáradt voltam, és a harját is már csak a legutolsó kilométeren nyitottam meg, illetve Siófokon egyáltalán nem maradt erő a hajrára. Most már három-négy kilométerrel a vége előtt elkezdtem gyorsítani, és ugyan a fáradtságmentes könnyedség eltűnt a mozgásomból, de bőven győztem energiával.

Befutás, ünneplés...és aztán volt egy negatív rész, amikor kb. háromnegyed órát kellett várnom a csomagomra, amiben az összes hosszúujjú cuccom volt, és ugyan az idő ideális volt futáshoz, de egy átizzadt rövidujjú pólóban ácsorgáshoz nagyon-nagyon hideg volt. Az ujjaim jéggé vagytak, és reszkettem, sok más emberrel együtt. Á megírta, hogy remek eredménnyel abszolválta a félmaratont, hurrá, nagyon ügyes! Utólag kiderült, hogy L is az első félmaratonját futotta, de róla nem is tudtam.

Összefutottam futás-megihlető Sz haverommal, neki nagyon örültem, illetve utcámnál reggel villamosra felszálló apával és fiával már ismerősként köszöntöttük egymást.

Összességében talán az eddigi legkönnyedébb félmaratonom volt, el se fáradtam (csak egy picit a hajrákban), semmi izomlázam nem volt utána.
Jó edzés volt a "Nagy Terv"-hez.
Május 9.

UI: azóta sikerült alulmúlnom a posztban említett leglassabb félmaratonomat. A Vivicitta utáni héten elindultam a vadiúj, hiperszuper víztasakos hátizsákommal (frissítés megoldva, jeeee), hogy most már aztán tényleg elfutok a híres Lakihegyi rádiótoronyig. Azt hittem, az előző heti könnyed félmaraton után ez nem lesz akkora kihívás, de rettentő rossz volt a pulzusom, folyton felszállt, akkor is, ha sétáltam, szóval valami két óra húsz perc (vagy még több) körül lehetett a félmaraton, és rosszabb pulzusátlaggal, mint két héttel azelőtt. Csak a fele volt "zöld zónában", hiába fogtam vissza magam, mindig átmászott a sárgába (az már nem aerob). Nem keseredünk el, van ilyen. Egyébként összesen 26 km-t futottam aznap, ez volt az utolsó hosszúm május 9 előtt. Legközelebb (már máj.9 után) a Kavicsos-tó van tervbe véve, arra is nagyon kíváncsi vagyok. Az M0-ás hídon nagyon béna átfutni, de azt leszámítva nagyon jó helyekre tudok eljutni így, hogy már a világból ki tudok futni az akár két liter vizet is tárolni tudó táskámmal.

UI2: a tanulást (legalábbis ezt a modult) mégi abszolváltam. Most egy kis pihenő, mert nagyon sok volt ez így együtt, valamint nem ártana kicsit rögzíteni azokat, amiket most nagyon rohanva tanultam meg, de majd folytatom, ha tudom.