Munka-para

Leszögezem, hálás lehetek a sorsnak, hogy ilyen körülmények között dolgozhatok.
Tudom, hogy nagyon sokan cserélnének velem.
Azt is tudom, hogy ennél sokkal rosszabb munkám is lehetne (kevesebb pénzért még stresszesebb légkör), sőt, a legrosszabb az lenne, ha nem lenne munkám egyáltalán.
Azt is tudom, hogy nagyon sok stresszt igazából saját magamnak okozok.

De akkor is, egyre biztosabban érzem, hogy ez a koordinátorkodás nem én vagyok.
Az valószínűleg nem normális, ha gyomorgörcsöm van minden reggel, legelsősorban hétfőkön, és úgy kell visszatartanom néha, hogy sírjak, csak amiatt, mert nem szeretem, amit csinálok.

Nagyon jó volt, hogy leléptem az ÁSZ-ból, mert egészen addig azt hittem, hogy lusta, buta valaki vagyok, aki semmire se jó. Itt az elején úgy éreztem, hogy három hónap alatt többet tanulok, mint ott hat év alatt. Folyton kaptam a jó visszajelzéseket, éreztem, hogy amelyik vizsgálaton rajta vagyok, ott haladnak a dolgok. Hasznosnak éreztem magam, és tudom, hogy mindenki szeretett velem dolgozni.
Mégis belefásultam, mert egy idő után hiányzott belőle minden kihívás, és egyébként is, nagyon szerettem volna átélni azt az érzést, hogy egyről kettőre jutok. Még ha sose tartottam, és azóta se tartom magam kifejezetten karrieristának, egyszerűen csak szükségem volt arra az érzésre, hogy fejlődhetek.
Olyan sok lehetőség nem állt itt nyitva előttem, lévén, hogy se orvosi, se gyógyszerész, se egyéb life science végzettségem nincs.
Kizárásos alapon jött a koordiántori munka: nem tudtam róla sokat, és egyáltalán nem is kaptam róla semmilyen továbbképzést. Viszont megkaptam egy zárásban levő vizsgálat koordinálását. Úgy, hogy egyrészt koordinátori tapasztalatom sincs, másrészt magát a vizsgálatot se ismertem.
Ez még mindig nem lenne akkora gond, ha nem érezném folyton, hogy falakba ütközök, hogy mindenki magasról tojik erre a vizságlatra. Kicsit "tökösebb" koordinátor persze kiverné az asszisztensekből a választ, de én nem vagyok ilyen. Utálok nyomni, stresszelni, és utálok árulkodni is a project managernek, hogy óvó bácsi, ez és az a lány nem hajlandó elvégezni a munkáját.
Nem megy.
Segíteni, támogatni szeretek, ezt viszont utálom. Asszisztensként is rengeteg fölösleges dolgot kellett megcsinálnom, de hogy én vegyek rá másokat általam is lényegtelennek tartott dolgokra - ez nekem sok.

Valamint nem tudtam előre, hogy pontosan mit jelent koordinátornak lenni. Mondjuk most se tudom.
(Az egésznek úgy kellene működni, hogy egy tapasztalt koordinátorral együtt kezdek el csinálni valamit, aki gyakorlatilag mentorálna, amíg bele nem jövök). Homályos elképzeléseim vannak, hogy egyrészt elsősorban adminisztratív ügyekben össze kell fognia a különböző országok asszisztenseit, valamint amiben tud (megint főleg adminsztratív ügyek) a project manager jobbkeze.
Valószínűleg egy indulóban levő vizsgálat nem ennyire rémes, mert ott legalább van valami haladás A-ból B-be.
De egy zárás gyakorlatilag semmiből sem áll, mint a megszámlálhatatlan dokumentumrendszer állandó átfésülését, keressem a hibákat, zargassam az asszisztenseket, hogy pótolják, és hónapok óta azt érezni, hogy totál fölöslegesen dolgozom, mert semmi nem halad előre (nyilván amiatt is, hogy nem tudok vezér lenni és kitaposni belőlük. Ha nagyon muszáj lenne, tudnék, csak akkor meg azért bőgnék minden nap, hogy egy másik ember bőrében kell lennem).
De azon túl is, hogy favágó munka minden valamirevaló eredmény nélkül, önmagában is rettenetes unalmas dolog ez a dokumentáció csekkolás.

Úgy érzem, apránként szívja ki belőlem az életerőt és kedvet.
Nem azt érzem, hogy ez egy legalja munka, azt is el tudom képzelni, hogy van, aki örömét leli ebben a "keresd a hibát" típusú játékban, de én NEM EZ VAGYOK.

És mivel utálom (egyre jobban), így egyre nehezebben tudom rávenni magam, hogy csináljam. Lelassultam, belefáradtam, egyre nehézkesebben haladok bármivel is.
Így meg aztán önmagam felé is egyre nehezebben tudok elszámolni, mert megszoktam magamtól egyfajta minőséget, és most a közelébe se tudok érni. Hiába mondják mások, hogy az átlagnál még lehet, hogy így is jobb vagyok.

Tudom, hogy ez így nem mehet örökké.
Függetlenül attól, hogy tényleg elismerem a munkám előnyeit, de nem tehetem meg magammal, hogy ennyire utáljam nap mint nap azt, amivel a napom nagy részét eltöltöm.
Hogy nem normális, hogy úgy elfáradok (és nyilván nem is annyira fizikailag, mint szellemileg, de leginkább mentálisan), hogy edzés előtt sírva fakadok az öltözőben, pusztán a kimerültségtől. Miközben mások százszor ennyit dolgoznak és túlóráznak, szóval valószínűleg nem a munka mennyiségével van baj.

Tudom, hogy az én felelősségem, hogy kiutat találjak ebből a helyzetből. Más lenne, ha ezen múlna az életben maradásom, ha alkalmatlan lennék minden másra - akkor még ennél rosszabb munkát is inkább elvégeznék, mint hogy koldulni kelljen.

DE
Kellenek, hogy legyenek lehetőségeim. Sajnos az ÁSZ-ban elpocsékoltam nagyon sok évet, ami alatt fejlődhettem volna valamilyen irányban szakmailag. Itt beletanultam a klinikai vizsgálatok menetébe, főleg az adminisztratív részébe. A  baj az, hogy ezt utálom. Viszont most ehhez értek.
Szóval adná magát, hogy másik hasonló céghez menjek - lehet, hogy nem lennének ennyire túlbonyolítva ott a dolgok, mint nálunk, de akkor is, ugyanúgy adminisztráció lenne. Ráadásul a legtöbb ilyen cégnél csak határozott idejű munkaszerződéseket adnak.
Mondom én, hogy jó dolgom van.

A másik, hogy megint valamit teljesen elölről kezdjek. Nulla tapasztalattal, nyilván esélyesen jóval kevesebb pénzért. Ha lenne ötletem, hogy mit csinálnék szívesebben, akkor még be is vállalnám újra az átmeneti rosszabb pénzt. Lakásom van, kis tartalékom van, és felelősséggel is csak magamért tartozom. De ötlet híján?

Úgyhogy teljes tanácstalanság.
Rossz kedv.
Kimerültség.
Fásultság.

Egy dolgot azért elkezdtem: egy távoktatást, most tök mindegy, milyen témában, valószínűleg abból is hamar elegem lenne, de jelenleg élvezem, hogy TANULOK, és hogy valami újat. Helyesebben: élvezNÉM. De sajnos munka mellett nem jut rá időm, energiám. Nagyon minimális csak.

Megtehetném, hogy nem járok zenélni és mozogni, akkor máris több időm lenne tanulásra és munkakeresésre, meg akár a mesém folytatására (azzal is lassabban haladok, mint egy csiga, pedig úgy élvezem az írást, és a gyerekeknek is tetszik), de...jelenleg úgy érzem, hogy a nemszeretem munkám mellett az az öröm az életemben, hogy zenélhetek és hogy mozoghatok. Nem szeretném pont a nap legjobb részeit kihagyni.

Itt tartok most, egyelőre tanácstalanul.
De azt is tudom, hogy ha csak várom, hogy szembejöjjön velem egy lehetőség, akkor várhatok...nekem kellene lépnem, tennem érte.

Igyekszem, amennyire kevéske energiámból és még kevesebb időmből telik.

És hát valahogy pedig úgyis mindig lesz, csak jó lenne, ha kicsit kevésbé bénán lenne, mint amilyennek most érzem.