Próbálnék felidézni néhány régi Jekatyerinát, de sajnos költőnőnk eléggé szenilis, így a legtöbb versét a megírás lendületével el is felejtette.
Ez a nagyjából alkaioszi strófásnak szánt valahogy megmaradt (egytetemi nyelvtanfolyamaink unatkozásai ihlették):
Horánszky utcában nagy a szenvedés,
Az ember azt gondolja, hogy itt a vég.
Idő, te jöjj, segíts meg engem,
És mielőbb szabadíts ki innen!
Volt szapphói is, de sajnos nem emlékszem rá - talán valamilyen elrejtett füzetkémből előkerülhet, ha lenne ilyesmire időm és látnám értelmét.
Úgyhogy marad a disztichon-szerűség még gimnáziumból, amire szintén emlékszem:
Magyartanárom sírjára
Egy hulló falevél elhagyta az őszi faágat.
Látod, ezért van a fán most eggyel kevesebb!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése