Igazából Tizenheteskének nem ez volt a neve, csak mivel félig-meddig német, ezért most a HansJürgen ugrott be. Nem tudom, miért.
Nagyon fiatal fiú volt, kis szőke, szemüveges, ráadásul az egyetlen - bár még Tizennyolcaska megcáfolhat - fogszabályozós versenyző.
Állítólag több nyelven tökéletesen beszél. Magyarul se volt igazán akcentusa, de ahogy beszélt, amilyen szókinccsel és néha már-már eltúlzott választékossággal, az jelezte, hogy nem ez a fő anyanyelve (ilyen szó, hogy fő anyanyelv, szerintem nincs is).
Már eleve a bemutatkozása (hogy miért is szeretne minket vezényelni) picit furcsa volt, annyira nehezen értelmezhető volt, hogy el is felejtettem.
Hans-Jürgent talán a leginkább kis zseni furabogárként lehetne jellemezni. Nekem ő is inkább pozitív élmény volt, de többektől hallottam, hogy valami miatt idegesítette őket a próba.
A Boleroval indítottunk, és lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de az összes eddigi jelölt közül nála éreztem a legjobban, hogy megragadtuk a lényegét ennek a kis kikarikírozott táncnak. Az átlaghoz képest többet foglalkoztunk a Britten-nel.
A Mahlerből meglepetésre a negyedik tételt kérte, de hatalmas szerencsére nem az elejétől.
Szerintem a Mahler kapcsán is nagyon jó kérései voltak, igaz, hogy túlkomplikálta a mondandóját, ezért gyakran már menet közben elvesztettük a fonalat, hogy mit is akar, meg sokszor egyszerűen nem is volt érthető. Igen ám, csak aztán énekelt. Nagyon sokat, és szerintem nagyon jól, ezáltal nagyjából zárójelbe is tehettük a sok rizsát, mert így már egyértelmű volt, mit szeretne hallani.
Ami nagyon tetszett, hogy őszinte lelkesedéssel vette tudomásul, ha valami tényleg máshogy szólalt azáltal, hogy ő kérte.
És ilyen több volt, mivel hiába vagyunk mi fáradtak, még mindig megvan bennünk az elemi tisztelet és alázat, és igyekszünk komolyan venni ezeket a próbavezényléseket. Kérnek tőlünk valamit, azt igyekszünk megcsinálni.
Hans-Jürgen pedig rettentően boldog volt ettől.
Fiatal kora ellenére már most nagyon nagy háttértudása van, de nem biztos, hogy rajtam kívül sokan díjazták a 'Drezdai Amen' és a sok egyéb, bonyolult körmondatokban, széles gesztikulálásokkal ránk zúdított érdekességet.
Ami nem tetszett, és ami miatt megértem, hogy sokaknál kivágta a biztosítékot: nem találta meg a helyes arányt. Sok karmesternél gyakorlatilag végig tudtuk venni a kiválasztott Britten tételt, valamint a teljes Mahler első és negyedik tételt. Volt, ahol csak az egyik tétel hangzott el, volt, ahol egy tétel, és a másikból egy részlet. De olyan, hogy egyetlenegy Mahler tételt se játszottunk volna el elejétől a végéig - na ilyen még nem volt.
Természetesen kicsit se hiányolom a negyedik tétel elejét, de az, hogy viszonylag keveset játszottunk a próbán, valahol jelzi, hogy túlságosan részletekbe menő volt.
Szép dolog az igényesség, szép dolog, hogy azon kívül, hogy a tempó meg a hangok legyenek meg, ő nagyon szerette volna, ha a zenei elképzelései megvalósulnak - csak valahogy így túlságosan felaprózódott a próba, nem volt meg az a lendülete és íve, ami kell ahhoz, hogy hosszabb távon ne unatkozzunk.
A másik, amit kifogásoltam: nem mosolygott.
Annyira kis komoly volt, egyem a szívét, de talán egy kicsit több vidámság nem ártana, vagy legalábbis nálam pluszpontokat jelent, ha valaki sokat és kedvesen mosolyog.
Na de talán majd ha leveszik a fogszabályozóját.
Amiben még szintén fejlődésre szorul, az a keze: sajnos sokszor nem volt egyértelmű, hogy mit mutat.
Összességében szerintem Hans-Jürgen egy kis zsenipalánta, akiből még lehet nagy zenész.
Szintén pozitív, hogy a tempón és intonáción túl próbált némi muzikalitást belénk csempészni, és rávenni minket, hogy mi is nagyobb ívekben próbáljunk gondolkodni.
A szerint nagyon találóan összefoglalta elmúlt tíz évünket: nagyon jó ez, csak még kell bele zene (sajnos nem emlékszem, ez hogy hangzott el pontosan, majd megkérdezem).
A másik kis zseni, Tom Cica persze sokkal jobb próbát varázsolt nekünk, mert ügyesebben egyensúlyozott a részletek és az egész között, és jobban magával tudott ragadni minket, talán azért is, mert magyarul is érthetőbben fejezte ki magát (bár nem vitte túlzásba a beszédet, ő "csak" varázsolt).
L pl szinte értékelhetetlennek minősítette Tizenhetest, én viszont 61 pontot adtam, mert szerintem igenis ügyes volt, és a végén még muszáj volt a koncertmesternek is áradozva elmesélnie, hogy ő mennyire élvezte ezt a próbát, és milyen hatalmas élmény volt, amikor megcsináltuk azokat a dolgokat, amiket kért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése